Ahonnan nincs visszatérés Mészáros Richárd2024. 01. 01., h – 21:49
Akár meglepett minket az a hév, amellyel IV. Fico a saját szája íze szerint látott neki berendezni az államot, akár nem, leginkább a „pont, ahonnan nincs visszatérés” (point of no return) fogalmán kellene elgondolkodnunk. Miért is?
Noha a politikai, közéleti vitákat – érthető és történetileg indokolt módon – leginkább ideológiai síkon fogjuk fel, nem árt, ha időnként egy univerzálisabb szemszögön keresztül is szemügyre vesszük a dolgok állását. Ez pedig a hatalom mértékének szempontja. Nem hiába történt meg ugyanis, hogy a modernitás során – számos kudarc, vajúdás és hátraarc közepette – végül eljutottunk a demokratikus politikai rendszerek kialakításához. Ezek egyik legfőbb jellemzője a hatalmi ágak szétválasztása, no meg az, hogy a politikai érdekcsoportok (pl. pártok) lehetőség szerint csak korlátozottan használhatják piszkos praclijaikat arra, hogy ebbe a rendszerbe belenyúlkáljanak. Szerencsésebb helyeken önnönmaguk is képesek korlátozni ebbéli tevékenységüket (ahol mondjuk létezik kellő minőségű politikai kultúra), máshol azonban illő és üdvös, ha jogállami fegyelmezés vagy épp az állampolgári tudatosság állja útját a magába belefeledkezett politikai erőnek.
Akárhogy is van, s nyerje el szívünket bármely politikai erő, egy biztos: még az olyan kis ország, mint Szlovákia is roppant mód sokszínű társadalmilag és kulturálisan – következésképp politikailag is. Semmi mást, csak meghasonlottságot okoz az olyan politika, ami legfeljebb a saját választótáborát látja maga előtt, de azt is csak a saját pitiáner ambíciói után. Az pedig végképp ne tévesszen meg senkit, ha valaki azt mondja magáról, hogy ő a „nép”, a „nemzet” vagy a „haza”. Ilyen nincs. A bajt pedig az fogja csak igazán bebetonozni, ha az adott hatalom az efféle törekvései mentén elkezdi meghekkelni az államot. Máshogy fogalmazva: nem a demokrácia és annak standardjai korlátozza őt, hanem ő a demokráciát és annak standardjait. Ahhoz azonban, hogy előbbiből utóbbiba jussunk, hagynunk kell a szó szoros értelmében elfajulni a helyzetet. Amiképp az ökoszisztémák megbontásánál sem mindegy, hogy a bajainkat exponenciálisan megsokasítva eljutunk-e a „vissza nem térés” pontjáig, úgy hasonlóképp van ez a politikai rendszerek esetében is. Olcsóbb a társadalomnak megálljt parancsolni az átbillenés előtt, mint annak utána. Kérdezzük csak meg a fehéroroszokat, hogy most ne Oroszhont vagy közelebbi népeket említsünk…
Ha vannak is gondok a Speciális Ügyészség működésével, csak az elvakult, érdektelen vagy a hatalmi aspirációkra tényleg vak polgárok gondolhatják azt, hogy az intézmény beszántása rendben van. Más példa, de ugyanide tartozhat a Kisebbségi Kulturális Alap felszámolása is. Ha másra nem, hát figyeljünk arra, amikor kulisszák mögötti, egy szuszra meghozott, közvetlenül meg nem indokolt, társadalmi és szakmai egyeztetésen át nem esett, sietős döntések születnek abszolúte fontos kérdésekben. Fico arcélét jól ismerve nem ezek lesznek az utolsó célkeresztbe került intézmények – de tehetnénk érte, hogy mégis azok, sőt még elsők se legyenek.
Mindenesetre valamennyire, korlátozottan lehetünk akár optimisták is. Gondoljunk csak arra, hogy a szlovákiai társadalom a 90-es évek végén nem hagyta igazán „éretté” válni a Mečiar-rezsimet, vagy ahogy magának Ficónak sokadjára sem adtunk teljhatalmat. Ha messze nem is vegytisztán, de mintha az ország népe érezné a lényeget…
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
