Hasítani lehetett a csendet október 1-je hajnalán az Alkony utcában. Robert Fico, a Szlovák Szövetség elnöke hidegrázósan ébredt a pártszékház emeleti irodájában. A bal kezének ujjaira meredve ráncolta homlokát, és próbálta felidézni az édes álom emlékét, amelyből az előbb az ajtó túlfeléről beszivárgó magyar szavak verték fel. Hátemmegmá ittaludte…
A portás dohogott, s már csak halkan, alig érthetően lehetett hallani, ahogy a lépcsőn lefelé lépdelve anyanyelvén szólítgatja a takarítókat.
A Szlovák Szövetség elnöke emésztgette a választási éjszaka történéseit. A szlovákok negyven százaléka a magyar pártra szavazott. A szlovák járásokban legalább tíz százalékkal maradt el a választási részvétel, mint délen. A gyűrűsujja még mindig vigyorgott… Mindenről Pellegrini tehet – emelte fel a mutatóujját, négy hónappal a választások előtt faképnél hagyta a Szlovák Szövetséget. De mostantól már egy hang sem jön ki a torkán – vegyült némi elégedettség Fico gondolataiba, a 0,26 százalékkal orra bukó korábbi pártbéli kollégájára gondolva. Az a Drucker is a Szlovák Fórumával azt kapta, amit érdemelt – szorult ökölbe a pártelnök keze.
Mennyivel egyszerűbb magyarnak lenni – gondolta a pártelnök. Amíg mi tízévente ötvenezerrel fogyunk, ők gyarapodnak – sóhajtott fel keserűen. Nem verik szét saját magukat, összetartanak, nem úgy, mint mi – sajdult belé a felismerés. A gyűrűsujja még hazaérve is kajánul mosolygott…
Megjelent a Magyar7 2023/51-52. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
