A máskor forgalmas utca most kihalt, aki tehette, hazahúzódott már. Harmadmagával haladt, családjával. A túloldalon magas férfi közeledett, rájuk köszönt. A homályban csak körvonalait látta, hangjáról ismerte meg: István szólt, az unitárius lelkész. Szentkirályi szolgálata idején ismerkedett meg vele, azóta barátjának tekinti, mindig beszélgetnek egy keveset, amikor erre lehetőség adódik, ő keresztelte lányukat is, ám amióta püspökké választották, s hivatala Kolozsvárra szólította, ritkábban találkoztak. Átsiettek az úton, ismét szóba elegyedhettek. Mindannyian örültek.
Karácsony első napján, délután újra templomba ment. Nem azért, mert ilyenkor szokás vagy kell, hanem azért, mert tudja, az unitárius lelkész mindig arról beszél, ami számára fontos. Arról, ami tekintetét felfelé irányítja, s egyben arra készteti, hogy arra figyeljen, ami valóban lényeges. Ne a mázra, a jelentéktelenre tekintsen, hanem a nagy egészre. És arra is bátorítják, hogy ha elfárad, akkor se adja fel. És igen, most újra megerősítő volt hallani, hogy a sötétség helyett bizony választható a fényesség, s hogy karácsony, a születés ünnepe valójában egy esélyt is jelent: esélyt a jobbra, esélyt a teljesebb, méltóságteljesebb, emelkedettebb életre…
Istentisztelet után ismét beszélgettek. A gyülekezeti teremben csupán néhányan maradtak, koccintanak. Történetek, derű, az élet megannyi szükséges tartozéka. Számára az is bizonyossá vált e pillanatokban, hogy nem a püspök, a lelkész és a gondnok mesél, hanem István, Ágnes és Géza. Istvánnak ő maga is elmondta, hogy tavasszal Kolozsvárra kényszerültek, műtét a családban, nehéz napokkal. Az egyik délután belépett az 1568 nevű bisztróba egy kávéra, s megüzente, üdvözli. Miért nem hívta fel? – kérdezte azonnal István. Nem akarta zavarni, magyarázkodott, ám e kérdésnek igen megörvendett, miközben gyengécske válaszát feledhetőnek tartotta. Géza töltött még egy pohár bort. Ágnes pedig megkérdezte, jártak-e mostanság Torockón. A lánya osztálykirándulással igen, válaszolta, ám ő maga már nagyon rég nem, családilag, mindhárman együtt nem voltak; mire Ágnes megjegyezte, egyszer jó lenne szellőzni ott egyet. Géza ismét töltött egy kevés bort. Vele korábban arról beszélt, mennének fel ketten a Vadas-tetőre, Géza ugyanis mutatna ott pár érdekességet, s aztán beereszkednének Nagyajtára, a családi házhoz. Mint oly sok minden, az idén ez sem sikerült. Ősszel ugyan egy vasárnap felkanyarodott a Vadas-tetőre, de csak egymagában, sietősen.
Márpedig, gondolta karácsony és szilveszter mezsgyéjén, ráérősebben, tartalmasabban kellene élni, valahogy úgy, mint e napokban, amikor újra beszélgethettek egymással. Fogadalmakat ugyan nem tesz esztendőfordulón, de azt elhatározta, hogy jövőre, ha Kolozsvárra megy, mindenképp felhívja Istvánt, Ágnesékkel felkapaszkodnak a Székelykőre és Gézával alaposan szétnéznek a Vadas-tetőn…
Borítókép: Ősz a Vadas-tetőn. Fotó: Mózes László
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
