Három fiatal férfi üli körbe az asztalt a petróleumlámpa fényénél, amely épphogy csak megvilágítja az arcukat. Réti István Bohémek karácsonya idegenben (1893) című képe a külföldön (Münchenben, Párizsban) tanuló festőnövendékek magányosságát mutatja be.
A sivár szobában az asztalon és a székeken kívül csak egy támlás ágy áll, ez jelenti a teljes bútorzatot. Nyoma sincs díszes karácsonyfának vagy bármiféle ünnepi hangulatnak. Réti képén a három festőtanonc magába roskadva ül, csak néznek maguk elé távoli otthonukra, szeretteikre gondolva. Művészeti akadémia akkoriban igazából nem létezett Magyarországon, a budapesti művészképzés még éppen csak bontakozóban volt. A mai Andrássy úti Képzőművészeti Egyetem jogelődjét, amely 1871-ben kezdte meg működését, Kelety Gusztáv Mintarajztanodának nevezte el. Már jóval korábban, az 1860-as években felmerült a hazai akadémiai szintű rajztanár- és művészképzés létrehozásának igénye, de ilyen tanulmányokra akkor még csak kisebb magániskolákban nyílt lehetőség. Valószínűleg Bécs és Párizs vonzereje nagyobb volt, ezeken a helyeken már jóval korábban működtek művészeti akadémiák.
A magyar legények, ha sikerült is kijutniuk valamelyik külföldi akadémiára, bizony nem mind egyformán voltak – pestiesen szólva – „eleresztve”. Egy huszonéves fiatal nem könnyen engedhette meg magának, hogy egy hónapra szobát vegyen ki valamelyik európai városban, műtermet bérelni pedig még többe került. Visszaemlékezésekből tudhatjuk, hogy például Csók Istvánnak „jól ment” a többiekhez képest, még a hónap végén is mindig maradt valamennyi pénze, az otthonról kapott apanázs elég jól biztosította a megélhetését. Ezért aztán fenn hordta az orrát, mint aki biztonságban érzi magát. Nem is nagyon szerették a többiek, akik sokkal szegényebbek voltak nála. De ez a tény egyáltalán nem minősíti Csók képességeit, hiszen már a korai művei is jelentős művészi teljesítményt mutatnak.
A Nemzeti Galéria képtárában láthatjuk az Árvák című nagy méretű olajfestményét 1891-ből. Két fekete ruhás lány ül az asztalnál, szintén petróleumlámpa mellett. Az egyikük összekulcsolt keze tragédiát sejtet, a másikuk arcát nem is látjuk, bánatában ráborul az asztalra. A telet, sőt a hideget nemcsak a túlsúlyban lévő kék színek sejtetik, hanem az ablakokra fagyott jégvirágok is érzékeltetik. Csók István képe is jó eséllyel a karácsonyra utal, hiszen tudjuk, hogy a szenteste az özvegyek, az árvák, a magukra maradt emberek talán legnehezebb időszaka.
És ha már a bánatnál, a szomorúságnál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül Thorma János képe mellett sem, amely – akárcsak az iménti alkotás – szintén a Nemzeti Galériában látható. A címe: Szenvedők (1892). A festmény monumentális, hiszen az alakok életnagyságúak. Talányos, furcsa jelenetnek vagyunk tanúi. A temetőben járunk, ahol egy szegény asszony, karjában csecsemővel, két térdelő ember társaságában álldogál a késő őszi vagy inkább már téli hidegben. A fekete ruhás úriasszony odahajol, és csókot lehel a szegény asszony gyermekének fejére. Talán a saját meghalt csecsemőjüket látják benne? Vagy csak együttérzésből közelednek a jobb módban élők a nehéz sorsúak felé? Nem tudhatjuk, mindenesetre a kép a gyász témájának igazi drámai kifejezése.
Egy másik, méltán sokat reprodukált festmény Szőnyi István Zebegényi temetés (1928) című emblematikus alkotása. A Nemzeti Galéria állandó kiállításának nagy méretű vászna. Ez a kép a mester kedvenc műve volt, nem is engedte elvinni a zebegényi házukból, csak a halála után kerülhetett a nemzet galériájába. A behavazott falu apró házaiban élő, fekete ruhás falusi emberek a vállukon visznek egy éjfekete koporsót, lassan haladnak a szertartást vezető pap után. „Harapni friss a levegő” – ahogyan édesanyámtól hallottam néha, amikor nagyon hideg volt. Ezen a képen szinte fázunk a kékeszöldre fagyott Duna és a lilába hajló környező hegyek láttán. Elmondhatjuk, hogy a tél fogalmának szinte tökéletes vizuális kifejezése ez az alkotás.
Ha a drámától nem tudunk is egykönnyen szabadulni, a közvetlen szomorúságtól talán igen. „A bánatnak van keletje” – hallottam kissé keserűen egykori munkahelyemen, a Ludas Matyi szerkesztőségében az egyik jeles humorista kollégámtól. Érthető, hogy ezt mondta, hiszen az ő dolga a nevettetés, a jókedvre derítés volt, és mint tudjuk, olykor nehezebb megnevettetni valakit, mint sírásra indítani. A téli tájban is ott lehet a vidámság, csakhogy benne rejtőzik az elmúlás is. A leveleiktől megvált, csupasz faágak mint afféle csontvázak meredeznek a borongós nappalokon és a holdfényes éjszakákon.
S megérkezünk az egyik legnagyobb magyar festő, Mednyánszky László életművének legjavához: a tájképeihez. Na, nem mintha a figurális festményei gyengébbek, netán érdektelenebbek volnának! Azok is ugyanolyan nagy súllyal vannak jelen a magyar művészettörténetben. Mednyánszkyt „ködembernek” hívta a budapesti közönség, saját magát pedig „öreg kutyának” nevezte a mester. Képein fényködös vízi tájak, határtalan horizontok tűnnek fel, a sűrű fenyvesekben a feketéllő fatörzsek között átszűrődnek a lebukó nap aranyló sugárfoszlányai. „A művészet híd a végesből a végtelenbe” – írta naplójában, amit egész életén át vezetett. Volt olyan időszak, amikor Mednyánszky hetekig nem mutatkozott, ismerősei már keresni kezdték, s amikor végre megjött, kiderült, hogy megállás nélkül a Kárpátokat járta. Rajzolt, plein air vázlatokat készített, élményeket gyűjtött. Favágók, szénégetők, halászok társaságát kereste, nem az „unalmas városi népséget”. Az első világháború harcterein festett figurális képein is hangsúlyosan jelen van a táj. Alkotásai egyszerűen lenyűgözőek. Nem puszta leképezések; a festmények mögött mindig ott érezhetőek az ember, Mednyánszky lelkének rezdülései, hangulatváltozásai – és ez a legkevésbé sem túlzás.
Dümmerth Dezső Virrasztó géniusz című könyvében azt írja: „A ködember mindig egyedül volt, míg élt. Társtalan, örömtelen lénye nem ismert nőt, nem ismerte az emberi szépség igézetét. Megközelíthetetlen volt. 1919. április 17-én halt meg Bécsben. S halála után sem lett megközelíthetőbb. Köd előtte, köd utána.”
Liezen-Mayer Sándor Magyarországi Szent Erzsébet című műve egyszerre szól az emberségről, a télről, a nélkülözésről és a nagylelkű adakozásról. Szent Erzsébet életútja azt példázza, milyen, amikor valakinek legalább annyira fontos a másik élete, mint a magáé. Liezen-Mayer remekül ráérzett erre, ezért ez a kép az adakozás, a segítségnyújtás emblematikus alkotása.
Eddig szinte csak a drámát láttuk a télben és a karácsonyban is, pedig a leghidegebb évszak örömeket is hoz, és megajándékozza az embert a havas táj szépségével. A karácsony pedig éppen, hogy örömünnep, hiszen mindannyiunkhoz elérkezett a Megváltó. Most kutakodjunk kicsit, nézzük tovább, mit tartogat még számunkra a művészet története.
Pólya Tibor a Japán kávéház művészasztalának oszlopos tagja volt. Mindig snájdig, fess, elegáns ember hírében állt. Hermann Lipót szerint a kávéház lelke, üdítő, szellemes alakja volt. Szívesen vett részt mindenféle szellemes tréfák kieszelésében. Szakértők azt mondják, hogy elaprózta a tehetségét, leginkább plakátokat, kisebb grafikákat készített, és nem túl sok festményt hagyott hátra. Most nézzünk meg egyet az alkotásai közül! Óvodáskorú gyerekek játszanak önfeledten a szakadó hóban: ródliznak, csúszkálnak, hóembert építenek.
Mácsai István egy másik oldalról közelít a télhez. Téli vadászat című képe feltétlenül humoros, ugyanakkor szürreális is. A nagy németalföldi festő, Pieter Brueghel Vadászok a hóban című festményének újragondolása a pesti Szent István körúton, nem messze a Vígszínháztól.
A festészetben nem nehéz megjeleníteni az évszakok változását. A képzőművészet másik fontos ága, a szobrászat azonban már sokkal nehezebb helyzetben van ebből a szempontból. A szobrász az évszakokat legfeljebb a ruházattal tudja érzékeltetni, ha ez egyáltalán szükséges. A Móricz Zsigmond körtéren álló szobor, Varga Imre alkotása, télikabátban – vagy, ahogyan régen mondták, átmeneti kabátban – jeleníti meg az írót. Talán azért, mert Varga ilyen fényképet talált Móriczról. De hát a szobrászatban nem is ez a lényeg, inkább a kifejezés a fontos, nem a hangulat, ami a festészet sajátossága. A szobrászat más eszközökkel operál, a körplasztika nem hasonlítható a síkművészetek ábrázolási lehetőségeihez. És ez persze akár egy másik írás témája is lehetne.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
