Sokszor látjuk, halljuk a keleti végeken, hogy tanulás vagy munkavállalás céljából nemcsak a fiatalok, hanem a középkorosztály képviselői is szép számmal költöznek külföldre. Ha csak szülővárosom, Királyhelmec Petőfi utcájára gondolok, bizony minden harmadik ház valamelyik lakója idegenben él. Az utca végén lakó Katicáék, az „ámulások szent városában” eltöltött harminc év után azonban hazaköltöztek.
A tőlem pár háznyira lakó Katára még gyerekkoromból emlékszem. Évtizedek elteltével Párizsban találkoztunk újra, amikor pár hetet ott töltöttem. Éppen akkoriban kezdte középiskolai tanulmányait a nagyobbik fia. Amikor a minap Kata szülőházának ajtaján csöngettem, elsőként Cuki, a barátságos foxi üdvözölt.
Kétszer annyi idő külföldön, mint itthon
Kata édesapjának a nyolcvanas évek végén még Prágába kellett utaznia, hogy benyújtsa kivándorlási kérelmét. A megromlott házasságából válással kilépő férfinak itthon az anyagi javakról le kellett mondania ahhoz, hogy Párizsba költözhessen az újra megtalált volt főiskolai szerelméhez, leendő új feleségéhez. Pár hónap elteltével, 1989 nyarán hazalátogatott, hogy az általános iskola befejezését követően magával vigye lányát, Katát, aki akkor szinte semmit sem tudott franciául. Ennek ellenére, mint mondja, nem okozott különösebb nehézséget a középiskolai beilleszkedés, bár igaz, lakóhelyüktől elég messze találtak csak olyan iskolát, amelyben az oroszt is oktatták. Már gyerekfejjel is észrevette, hogy klikkekbe verődtek a diákok, a franciák külön csoportot alkottak és sokkal könnyebben sikerült kapcsolatot teremteni a kelet-európai származású évfolyamtársaival, akik eleve segítőkészebbek, barátságosabbak voltak és összetartottak. A középiskola után dolgozni kezdett, nyaranta szívesen jött haza a nagyszüleihez és hat évvel idősebb nővéréhez.
Egy nyári, kistárkányi ismeretsége pár éves barátságból szerelemmé, majd házassággá érett. Párja már ezt megelőzően kiköltözött hozzá. Három gyermekükből a legidősebb, Franciska gyerekkorától imádta a kutyákat. A 11 éves Cuki tulajdonképpen az ő kutyája és egyedüli családtag, aki nem tanult meg franciául. Gazdija júniusban fejezte be Párizsban az egyetemet, októbertől pedig a budapesti ELTE etológia tanszékén kutatói asszisztens. A közeljövőben itt szeretné folytatni doktori tanulmányait is.
Ahogy Kata férje mondja, itt a Bodrogközben sokkal nyugodtabb az élet és ez aranyat ér. Számára, akinek a festészet a hobbija, egyedül a nívós galériák és a kulturális kínálat az, ami hiányzik Párizsból.
– Mi egy nyugodt részen, Montrouge-ban laktunk, a 14. kerület közvetlen szomszédságában. Ahogy utánaszámolok, 27 évet éltem ott. Hovatovább, egyre kevésbé bírtam már a nagyvárost. Az utóbbi években estétől reggelig egy luxusszálloda recepcióján dolgoztam. A párizsi éjszakák még elviselhetőek, de mihelyt mozognom kellett a városban, nyomasztott a nappali zsúfoltság, az embert próbáló stressz és a rohanás – meséli.
Bólogattam, mert jól tudom, miről beszél. Amikor életemben először, 1997-ben ott töltöttem néhány napot és a várost járva, betérve nem csak a kultikus helyekre, nyomokban még tapintható volt az a francia szellemiség, hangulat és életérzés, amit már hiába kerestem a 2000-es éveket követően bármikor is.
Ezekről a változásokról beszélgetve Kata megerősítette, hogy visszagondolva az ott eltöltött 30 évre, bizony úgy gondolja, rossz irányba indult a francia társadalom. Persze már ő maga is vegyes etnikumú osztályközösség tagja volt, de akkoriban még sem a rasszizmus, sem a szociális problémák nem voltak olyan nagyok, és a közbiztonság is lényegesen jobb volt. Párja mesélt néhány megélt, az összeférhetetlen kultúrák találkozásából adódó hajmeresztő helyzetről, az asszimilációra képtelen muzulmánokkal megélt tapasztalatairól, a no-go zónákban uralkodó viszonyokról. Ahogy mondja, az utóbbi tíz évben bizony jócskán voltak zavargások Párizs-szerte, amelyek közül a metróban történt robbantásokat említve megtudom, hogy Kata Marseille-ben lakó nővére éppen az ominózus szerelvényben volt, de szerencsére nem a felrobbant vagonban. Majd azzal folytatja, hogy az egyre fokozódó multikulturális, liberális mixben egyre nehezebb ép ésszel megmaradni egy nem ott született, nem ott szocializálódott, más környezetből jött, így más viszonyítási alappal is rendelkező egyénnek. Katáék értékként tekintettek arra a lehetőségre, hogy adott esetben lenne hova visszajönniük.
Hirtelen változás
Gyerekeiket tudatosan azért hozták rendszeresen a nyári szünidőkre a bodrogközi nagyszülőkhöz, hogy egyrészt tiszta magyar közegben lehessenek, másrészt az itteni kulturális környezettel is felvegyék a kapcsolatot. Érdekes módon a három gyerek közül a jelenleg nyolcadikos Lajos bírta legkevésbé a magyar nyelvet, mert sajnos az ő kora gyerekkorából már kimaradtak ezek az intenzív nyári bodrogközi ingerek, hisz a nagyszülők akkor már nem éltek. S ahogy az apa mondja, megváltozott munkaideje miatt neki már nem tudta megadni azt a rendszeres otthoni pluszfoglalkozást magyar nyelvből, amit idősebb testvéreinek még igen. Katának úgy tűnik, mintha kisebbik fiuk francia fejjel gondolkodna, a hazaköltözésüket követő környezetváltás egyértelműen számára volt a legnehezebb. Mostanra viszont már megtalálta a helyét a királyhelmeci Helmeczy Mihály Alapiskola közösségében, sokkal jobb kedvű, kiegyensúlyozottabb gyerek lett az itthon töltött 3 év alatt és már a magyar sem okoz gondot. Kata meggyőződéssel vallja, hogy a mi iskolarendszerünk sokkal jobb, mint a francia, és lényegesen több tudást ad. Saját iskolás éveit a gyerekeiével összehasonlítva látja, mennyire csökkent a francia oktatás színvonala.
Amikor hazaköltözésükről érdeklődöm, Kata mosolyogva kezdi a történetet. 2020 első félévében, a járvány időszakában francia földön is átálltak az online oktatásra, a nemzetközi fordítócégben pedig, ahol dolgozott, kezdtek hozzászokni az otthonról is végezhető munkához. Nagyobbik fiuk júniusban sikeresen befejezte a művészeti középiskolát, így hét évvel fiatalabb öccsével és szüleivel kis időre hazajött a Bodrogközbe.
Kiderült, hogy Kata adminisztratív teendőit akár 1860 kilométerről is el tudja végezni. A szünidő vége felé a családtagok leültek megbeszélni, ki mit szólna ahhoz, ha itthon maradnának. Ellenvetés híján, közös döntést követően, így is történt. Az egyetemista Franciska tanulmányai befejeztéig maradt Párizsban. A nagyobbik fiú, miután első próbálkozásra nem került be a budapesti MOME-ra, elvégzett egy magyarországi művészeti képzést, ősztől pedig az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem művészeti karának tervezőgrafikus hallgatója lett. Az animáció világa vonzza, és jól érzi magát a varázslatos hangulatú városban. Mi tagadás, a magyarok az animáció nagy mesterei, jegyzi meg édesapja, akinek a horgászkellékeket kínáló kis boltját Királyhelmecen szinte minden pecás ismeri.
Megjelent a Magyar7 2023/50.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
