Kuttyomfitty, a kétszemélyes színház

Kuttyomfitty, a kétszemélyes színház Mészáros Richárd2023. 12. 17., v – 19:43

Mind a ketten néptáncosok voltak, azaz vannak is – vallják. Itthon új műfajt teremtettek a néptáncból, a mesékből, irodalmi művekből, zenéből. Olyan „egyveleget”, amellyel lekötik az óvodások és a számítógépen, okostelefonon felnövő gyerekeket. Dobsa Fodor Mónika és Dobsa Tamás mesélt arról, hogyan alakították ki ezt a műfajt, és hogyan sikerül kettőjüknek létrehozni egy műsort a forgatókönyvtől a díszleten át az előadásig.

Dobsa Fodor Mónika: Nekem nagyon hiányzott a színpad. Hivatásos táncos voltam az Ifjú Szivekben, előtte a Szőt­tesben táncoltam, és amikor megszületett a fiunk, otthon maradtam. Megvan az a pillanat, hogy vasalok, és potyognak a könnyeim, mert azt éreztem, még tudnék mit mondani a színpadon. Táncot ugyan tanítottunk, de nekem a néptáncnak más formája jobban bejön. Amikor magamat tudom megmutatni. Tomi is eljött a Szivekből, az ő ötlete volt az első műsorunk, A betyárok így éltek, úgy éltek című. Jó lehetőség volt, hogy újra színpadra léphettem. Arra is emlékszem, amikor legelőször húztuk szét a függönyt, milyen stresszes voltam. Úristen, miért akartam én ezt? Mindjárt elájulok. Hét-nyolc évig nem voltam színpadon. Sokat tanítottam, táncházakban, volt egy-két fellépésünk, megkaptuk a Fülöp Ferenc-díjat, ott is kellett előadni, akkor is, amikor A Népművészet Ifjú Mestere díjat kaptuk, nem elég megírni egy munkát, ki kell állni a színpadra, és meg kell mutatni, hogy erre a díjra érdemes vagy. Voltak színpadi megmérettetések, de én nagyon élveztem a Szivekben is, amikor színpadon voltunk. Azt nem is tudtam magamról, hogy tudok színészkedni, aztán kiderült, hogy tudok. Nagyon szeretem azokat a részeket, amikor nem csak táncolunk, például volt a kalocsaiban a fordulj kisszék, egy kis dramatikus elem is van a koreográfiában, azok különösen kedvesek voltak nekem. Földobtak.

Dobsa Tamás: Mónika mondta, hogy ő még színpadon szeretne lenni, nekem akkor született az az elvetemült ötletem, hogy csináljunk egy műsort. Teljesen más koncepcióban gondolkodtam. Összeszedünk 5-6 táncost, úgy készítsük el a három betyár történetét. Nagyon gyorsan rájöttünk, hogy ez nem működik úgy, ahogyan én elképzeltem, se anyagilag, se logisztikailag, és akkor járt Mónika Pestre a Waldorf Pedagógusképzőbe.

M: Ezerféle dolgot tanultam, kerestem a helyem.

T: Vele járt Rebro Ági eperjesi tanárnő, akkor már évtizedek óta foglalkozott gyerekekkel, bábozással. Mónika elmesélte, hogy megismerkedett Ágival, ezzel bogarat ültetett a fülembe. Az jutott eszembe, lehet, hogy bábokkal kellene dolgozni, velük ki tudnánk váltani az embereket. Megkérdeztük Ágitól, volna-e hozzá kedve. Hárman ugortunk neki. Én megírtam a műsort, nem mesét, viccesen azt szokták mondani, hogy népi dokumentumjátékot, hiteles történetek alapján készült meseátiratot. Először azt hittük, lesz 15-20 előadás és vége. Inkább fölső tagozatosoknak való, de jött az óvodákból a felkérés, hogy nekik is lehetne adni valamit.

M: Ági készítette a betyárbábokat, ő mozgatta őket.

T: Mi táncoltunk, én beszéltem főleg, Mónika meg öltözött.

M: Kezdetben nem mertem beszélni, aztán rájöttem, hogy tudok beszélni, a legutóbbi darabunkban pedig én vagyok a főszereplő. Egészségesen alakultak köztünk az arányok. Ehhez az is kellett, hogy ráébredjünk arra, mit is tudunk, merünk lépni az ismeretlenbe, ne játsszunk biztonsági játékot, hanem tágítsuk a határainkat.

T: Kaptunk hideget, meleget, mert  valahol egy új műfajt teremtettünk, egyszerre jelenik meg tánc, ének, szöveg a színpadon, ezt variáltuk ketten-hárman, plusz bevontuk a gyerekeket. Megnézte egy bábos szakember, azt modta, bábokkal ezt így nem lehet, megnézte egy színész, ő is azt mondta, ez így nem jó, egy színész nem így csinálja. Közben csupa pozitív kritikát kaptunk azoktól, akik nyitott szemmel járnak, hogy ez így milyen jó, milyen szórakoztató, nem statikus, mint a kesztyűsbábozás. Rájöttünk, hogy ez a mi utunk. Nem statikus az előadás. A díszleteket is mozgatjuk. A díszleteke is részben mi készítjük, de nem szégyellünk segítséget kérni olyan embertől, aki jobban ért hozzá.

M: Tomi hajlamos lenne mindent maga csinálni, csak aztán rájön, hogy nem megy.

T: Pont az első műsorunknál találkoztunk Szabó Szilviával, ő azóta elvégezte a képzőművészeti egyetemet, nagyon kreatív hölgy. Elmondtam neki, mit szeretnék, ő fölvázolta, mire hazaértem, át is küldte a képet, megszerkesztve, milyen is lenne. Megfestette, az állványokat én készítettem, fontos volt, hogy szétszedhető, összerakható, szállítható legyen minden darab. Így született a közös munkánk. Azóta sokat finomodott.

M: Mi nem úgy dolgozunk, mint egy kőszínház. Ott monumentális díszletet is tudnak tervezni, van helyük, tudják tárolni, vannak díszletkezelők. Nekünk eleve abban kellett gondolkodni, hogy járjuk az iskolákat, óvodákat, szerencsés esetben kultúrházban, színházteremben lépünk föl, a díszleteket szállítjuk, és nem kamionnal, hanem egy autó hátuljában, ezért nagyon fontos, hogy minél szebb, hatásosabb legyen a díszlet, de egyszerűen szállítható, összerakható, ügyesen szétszedhető, fölállítható legyen. Nem volt erre minta, ezeket  ki kellett kísérletezni.

T: A második műsorunknál úgy gondoltuk, hogy a kisebb gyerekeknek minél egyszerűbb lesz a díszlet, annál hatásosabb, de ez nem igaz. A mai gyerekeknek kell a szín, kell a mozgás. Ők néhány másodperc alatt több képet látnak, mint egy idősebb ember egész élete alatt. Tizenhét műsor van repertoáron, arra is vigyáznunk kell, nem akartuk, hogy minden műsor díszlete ugyanaz legyen. Van 3-4 fajta alapdíszletünk, ezeket keverjük, a ládáinkat is beépítették a díszletek közé. Egyszer szállítóeszköz, másszor díszlet.

M: Minden alakul, minden formálódik. A láda egyszer szegény lányé, máskor gazdag lányé, Tominak remek ötletei vannak. Raklapokra kerekeket szerelt, azokra van ráerősítve a díszlet. Például a Sárga rózsában, a Háryban is használjuk. Mozgatható, látványos. Nem tanultuk, mit hogyan csinálhatunk.

T: De folyamatosan tanulunk. Az ember meg tud nézni az interneten olyan színházi előadásokat, amelyekhez nem jut hozzá. Ha valami megtetszik, elindulunk azon az úton, kikísérletezzük a saját műsorunkhoz, ami megfelel.

 M: Tomi nagyon kísérletező szellemű. Ha kell valami új műszaki cikk, előveszem a kis könyvecskét, amit adnak hozzá, megpróbálom beépíteni. Tomi nem olvassa el az utasítást, hanem addig dolgozik vele, addig kísérletezik, amíg beindul. Így egészítjük ki egymást.

T: Mónika szokta mondani, hogy én találom ki a műsorokat, ő meg belebeszél. Én kitalálom, elindítom, a próbafolyamat alatt jönnek a legjobb ötletek. Most is, a legutolsó műsorunkban, a Paprika Jancsiban megvolt a váz, tudtuk, mit akarunk, de nem tudtuk, hogyan. Elkezdtük próbálni, csiszolgattuk, alakítgattuk. Kidobtuk az eredeti forgatókönyvet, ami jó volt, átemeltük, amiről úgy éreztük, nem illik oda vagy fölösleges, attól megszabadultunk, új elemeket építettünk bele. Próbálkoztunk rendezőkkel, de nem sikerült az együttműködés. Nekünk a tánc fontos eleme a műsornak. Egy színházi rendező mást akar kidomborítani, más irányba vinné az előadást.

M: Én szívesen venném, ha rendezővel dolgozhatnánk. Kíváncsi vagyok, milyen előadás születne, mit hozna ki belőlünk. Biztos, hogy újabb érdekes dolgok jönnének ki. Minket ez a műfaj nagyon szórakoztat, élvezzük. Játszani jó.

T: Szerintem nem szeretnénk ennyire, ha csak 2-3 műsorunk lenne. Megtörténik, hogy egy hét alatt öt-hat előadást tartunk, de mindegyiken más műsort viszünk színpadra, így nem unjuk meg, nem sztereotipek az előadásaink. Vannak időszakos műsoraink, a Betlehem csillagát csak ilyenkor, karácsony előtt adjuk elő, arra készülünk, azt is már tíz éve játsszuk. A végére egy kicsit megunjuk, de közbe-közbe beiktatunk más előadást is.

M: Közben van A magyar virtus, ami komoly ünnepi műsor vetítéssel, Szakál Gyula mondja a verseket, Petőfi-versek, korabeli idézetek, akár Kossuthtól, megcsináltuk a gyerekverzióját, ami számomra érdekesebb, mert játékosabb. Ezen a héten adtuk elő a legkisebbeknek, jólesett, hogy szezonon kívül is elő tudjuk adni.

 T: Egyik előadásunknak sincs rutinjellege. Az a legrosszabb, ha egy színházi előadáson azt látja a néző, hogy már rutinból adják elő a darabot. Ha nincs az a szikra, akkor nincs értéke. Nálunk ilyen nincs. Nálunk ott van az improvizáció lehetősége. A műsoraink interaktívak, bevonjuk a gyerekeket, soha nem tudhatjuk, mit, hogyan szól vissza egy gyerek az előadáson, nekünk meg reagálni kell. Szerencsére már van annyi tapasztalatunk, hogy nem ijedünk meg, kivágjuk magunkat a kínos helyzetekből.

M: Meg szórakoztatjuk magunkat. Törőcsik Mari is azt mondta, hiába van főpróba, próbahét, legalább tíz előadás kell ahhoz, hogy az előadás olyan legyen, amilyennek lennie kell. Hiába gyakorolunk közönség nélkül. Azt a végső simítást nem tudjuk megtenni. Annyira kell a visszajelzés. Mindig tartunk egy főpróbát, most a Kis Megyernek adtuk elő Nagymegyeren, ebből legföljebb egyet vagy kettőt tudunk tartani, tízre nincs lehetőség. Ráadásul nagyon nagy a különbség közönség és közönség között, egymásra tudunk-e hangolódni. A legjobb poénok egy idő után születnek, amikor már magunk is úgy érezzük, benne vagyunk a szerepben. Nagyon élvezzük az improvizálást, a gyerekeknek is tetszik.

 T: A táncok okoznak néha gondot. Egy kis színpadon nem táncolhatsz szabadon. Nagyon kell figyelned, mettől meddig mehetsz. És az előadás előtt nincs térpróba. Közvetlenül a műsor előtt megyünk a színpadra, összeállítjuk a díszletet, beöltözünk, és már kezdődik az előadás. Lassan változnak a műsoraink. Egyre többször fordulunk irodalmi műhöz, az első volt a János vitéz, abban ugyan én is megszólalok, de a szöveget Szakál Gyuszi bácsi mondta fel. Ott van a Garay János Az obsitos című elbeszélő költeménye, amit földolgoztunk, nem a Kodály-féle Háryhoz, hanem az eredeti műhöz nyúltunk, zenei aláfestéssel mondjuk a szöveget, ott aztán nagyon kell figyelni. Ott van a felnőtteknek Jókai Sárga rózsája, abba beépítettünk öt-hat Petőfi-verset, amelyeket átültettünk népzenére, így erősítjük Jókai kisregényét. A szöveg megjegyzésével nincs gondom, Mónikának nehezebben, de ő pontosabban tudja. Két korosztály kedveli a műsorainkat. Az egyik a harmadikos alapiskolásoktól a hetedikesekig, ők imádják ezt a stílust, az interaktivitást, ők még élnek a mese világában. A másik a nyugdíjas korosztály. Nekik talán még meséltek, azért, de vannak nekik szóló előadásaink, van pajzán műsorunk, nyugdíjas-találkozókon azt szoktuk előadni, de néha a Sárga rózsát kérik.

M: Közönsége válogatja. Amikor elkészítettük Az elvarázsolt királykisasszonyt, nem gondoltuk, hogy ilyen nagy sikere lesz. Bíztunk benne, ám egy kicsit szorongtunk. Kiderült, hogy ezek a három-öt évesek még abszolút vevők a mesékre, sőt igénylik. Az Egyszer egy királyfit néhányan ismerik is.

T: Minden műsorunk családi, a János vitéztől kezdve a Cirkusz folklorikuszig. Időnként és helyenként azt tapasztaljuk, hogy a szülők, nagyszülők jobban élvezik az előadást, mint a gyerekek.

 M: Nagyon szeretünk fesztiválokon föllépni, ahol ott van nagymama, nagypapa, anyuka, apuka, gyerekek. Valamin nevetnek a gyerekek, valamin a felnőttek, mindenki jól szórakozik. Megtörtént, hogy az egyik iskolában azt mondták, nem tudjuk hova tenni a kilencedikeseket, ezek már olyan szemtelenek, nem bírunk velük, engedjék meg, hogy beüljenek az utolsó sorba. Az Eltáncolt cipellőkön éppen olyan jól szórakoztak, mint a kisebbek.

 T: Nagyon fontos, hogy ne nézzük – bocsánat a kifejezésért – hülyének a gyereket. Partnernek kell venni a kisgyereket is. A gügyögés nem a legjobb szórakoztatás. Persze, ne feledjük, hogy az előadásainkat mi magunk nem javasoljuk négy éven aluliaknak. Amikor a János vitézben megjelenek mint banya, elég rémisztő vagyok, egyszerűbb, ha verses darabra viszik őket. Bármennyire viccesre vesszük például az ördögöt, csak megijednek tőle, vagy a banyától a János vitézben. A fiunknak volt egy osztálytársa, aki a szalagavatón odajött hozzánk, azzal, hogy alapiskolásként mennyire élvezte, szerette az előadásainkat. Milyen kár, hogy már nincsenek. Ez nagyon jólesett. Lehet, hogy másoknak éppen úgy tetszett, de nem merik elmondani az érzéseiket. Ők már nagy csávók, azoknak pedig takargatni kell az érzelmeiket.

 M: A gyerekek nagyon igénylik, hogy megszólítsuk őket, szerepelhessenek. Játszhassanak. Nagy élmény nekik, nagyon hálásak érte. Persze vannak zárkózottabbak, de attól még élvezik az előadást. Van, akit vissza kell fogni, hogy folytatódjon az előadás, ne a gyerek irányítsa, de ha jó érzékkel csináljuk, nem okozunk lelki sérülést. Sokszor jót teszünk, ha a legrosszabb gyereket választjuk ki. Nyilván tetszik neki, hogy ő most nem a rossz gyerek.

T: Természetesen a zene is sokat lendít az előadáson. Kezdettől fogva Németh Dénessel és zenekarával dolgozunk. Tudják, hogy mire fogjuk használni. Kiválasztjuk a dalokat, például az Egyszer egy királyfit végigénekeljük. A Sárga rózsában is énekkel kommunikálunk, és Dénes már tudja, hogy a-ban vagy c-ben kell fölvenni, mert az illik a hangszínünkhöz. Régebben többet kötekedtek a zenészek, hogy olyan fekvésben legyen, ahogy az nekik jó, de ha nekünk például há-ban kell kezdeni, mert Mónika úgy tudja kiénekelni, akkor igazodnak  hozzánk.

 M: Muszáj, hogy igazodjanak hozzánk, mert lehet, hogy egy-egy darabot százszor fogunk előadni, és nehezen bírnánk, ha nekünk kellene alkalmazkodni. Nem vagyunk énekesek, de igyekszünk mindent a tőlünk telhető legjobban előadni. Csiszolgatjuk a színpadi beszédet, az éneket, a táncot. Alapvetően táncosok vagyunk, de mindent igyekszünk maximálisan jól csinálni.

 T: Nagyon kommerszbe nem vagyunk hajlandók elmenni. Nem öltözünk be Mikulásnak. Aki bennünket szeretne látni színpadon, bőven talál a honlapunkon kínálatot. És miért ne lehetne egy Mikulás-délutánon népmesét előadni a gyerekeknek? Két lazább műsorunk van, a Cirkusz folklorikusz, amelyikbe próbáltunk olyan nép­táncelemeket, amelyek egy kicsit mutatványos jellegűek. Úgy gondoltuk, hogy a hatvanadik előadás után levesszük a repertoárról, de sokan kérték.

M: Ez bevezető a tánc világába. Vannak benne mutatványos elemek, de benne van a botoló, az üveges tánc, cigány tánc, szlovák tánc.

T: Kezdetben megpróbáltunk csak magyar táncokat bemutatni a műsorainkban, de rájöttünk, a tánc eszköz. A Paprika Jancsiban talán nincs is magyar tánc. Aminek nagyon jó a zenéje, illik a mondandóhoz, azt kiválasztjuk, használjuk. Most már új darabon gondolkodom, egy lakodalom bemutatóján. Azért is, hogy Mónikának ne kelljen mindig királykisasszonyt játszani, más szerep is jusson neki, meg persze a közönségnek is szeretnénk valami újat, valami mást adni. A régi lagzis hagyományokat vesszük elő. Eleinte egy évben három műsort is bemutattunk, aztán kettesével mentünk, most már úgy gondoljuk, elég évente egy új műsort készíteni, hiszen sokszor a régieket kell leporolni. Mi mindent ketten csinálunk. Ez nem kőszínház, ahol minden munkára van ember. Nem bánjuk. Néha jó lenne, ha lenne székházunk, ahol a díszleteket tárolhatnánk, ahol időnként előadásokat tarthatnánk. Nyíregyházán például egy plázában van a Buratino Bábszínház. Bementünk, megmutatták az egészet. A tulajdonos nem tudta azt a helyiséget kiadni, a bábosok megkeresték, hogy nem kaphatnák-e meg. A tulajdonosnak is jó, mert hétvégén jönnek a családok a bábszínházba, a szülők vásárolnak, amíg a gyerkőcök szórakoznak. Nagyon jó ötlet.

 M: Ha bejutnánk egy plázába, vendégeket is hívhatnánk, mi magunk is tarthatnánk ott előadásokat, nem lennénk örök vándorszínészek.

Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »