Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
Az úrnapi zsolozsma második esti dicsérete során a 116. (115). zsoltár 10–19. verseit imádkozzuk másodikként. A zsoltárt keretező antifóna az imaórák liturgiájában: Fölemelem az üdvösség kelyhét, és hálaáldozatot hozok. Énekelt formában: Calicem salutaris (III. módus) kezdetű antifóna, amelynek szentírási forrásai: Zsolt 116,13.17.
Zsoltárunk jelen formájában tulajdonképpen egyéni hálaének, és valamikor a fogság utáni időkben keletkezett, azoknak is a késői szakaszában, mivel szövegében sok az aramizmus. Igazi népies szövegezésű zsoltár, amelyet közvetlen őszinteség és egyszerűség jellemez. Az egykor egységet alkotó zsoltárt talán már maga a szerkesztő két részre osztotta, ezért is van az, hogy a görög és annak nyomán a latin kiadások két külön zsoltárnak tekintik (Zsolt 114,1–9; 115). Ennélfogva mi is csak a 10–19. versek üzenete fölött elmélkedünk. A hálaének e szakasza tanúskodik a zsoltárt éneklő hitéről, hűségéről és fogadalmáról. Míg a 116. zsoltár második versében a zsoltáros szorongatott helyzetében félelemmel a szívében kiáltott az Úrhoz, most templomában, az ünnep napján örvendezve hívja segítségül a nevét. A hálaáldozat egyik lényeges pillanata az italáldozat, amely más népeknél is szokásban volt: „A szabadítások poharát fölemelem és az Úr nevét kiáltom (segítségül)” (Zsolt 116,13). A sátoros ünnep alkalmával a pap a hálát adó kezébe színültig töltött kelyhet nyújtott, aki annak tartalmát az oltárra öntötte. Szent Pál erre az italáldozatra gondol, amikor a következőket írja: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nem Krisztus vérében való részesedés?” (1Kor 10,16)
Leginkább a zsoltár tizenötödik verse jelent számunkra értelmezési problémát: „Csodás az Úr szemeiben jámborainak halála (héb. maveth).” A halál azért drága, mert ahhoz képest mekkora kincs az Úr dicséretének lehetősége: „Hisz a halál honában senki sem emlékezik meg rólad, s az alvilágban ki dicsér téged?” (Zsolt 6,6) Vagy pedig azt jelenti, hogy a jámborok (erőszakos) halálukkal tanúsították hűségüket, és megfizették az üdvösséget? A zsoltár összefüggéséből mégis úgy néz ki, hogy a zsoltáros rádöbbent: nincs Seol, ahol létezésünknek csak az árnyéka marad; ahol megszűnik a szabadság és az erő, de állandó az Istennel való közösség hiánya (vö. Iz 38,18–19a; 88,6.10–13), mert Isten a vele való közösségre, az üdvösségre hívja az embert, ezért is adta vissza a zsoltáros egészségét (vö. Iz 25,8). Éppen ez indította Pál apostolt a következő sorok megírására: „Mivel azonban a hitnek ugyanaz a lelke van bennünk, mint amiről írva van: »Hittem, azért szóltam«, mi is hiszünk, és ezért beszélünk. Hiszen tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal, és veletek együtt elébe állít.” (2Kor 10,13–14)
A zsoltáros úgy tekint magára, mint az Úr által rabságból felszabadított szolga (vö. Zsolt 143,12; Zsolt 86,16; Kiv 23,12), aki most szabad, és teljes odaadással jött hálát adni az Úr Templomába.
Szent Ágoston is rámutat a zsoltár verseinek összefüggéseire: „ki adta neked az üdvösség kelyhét, melyet az Úr nevének segítségül hívása közben magadhoz veszel, és viszonzást adsz neki mindenért, amivel megfizetett neked, ha nem Ő, aki mondotta: ki tudjátok majd inni azt a kelyhet, amelyet majd én inni fogok? (…) Megvette a halált szolgái üdvösségéért kiontott vérén, hogy a szolgák habozás nélkül ontsák vérüket az Úr nevéért, ami azonban nem az Úr, hanem az ő maguk javára szolgál.” (En. in Ps. 115,5)
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
