December 2-án ünnepelte a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye Lucsok Miklós Péter OP megyéspüspöki beiktatását. A Katolikus Karitász kárpátaljai adventi adománykörútján volt alkalmunk kérdezni őt a közel két éve háborúban álló ország helyzetéről, püspöki szolgálatáról.
– 2019-ben nevezte ki Ferenc pápa a munkácsi egyházmegye segédpüspökévé; 2022, Majnek Antal nyugalomba vonulása óta apostoli kormányzóként vezette az egyházmegyét. Mit jelentett a megyéspüspöki beiktatása?
– A két év, amikor adminisztrátorként vezettem az egyházmegyét, ideiglenes állapot volt. Ez a beiktatással megváltozott: megyéspüspökként 75 éves koromig – ha megérem – leszek az egyházmegye főpásztora. Előre kell néznem, vezetnem az egyházmegyét, odaadni magamat egészen. Mikor október 7-én megjött a kinevezés híre, Beregszászban voltam. Egymásra néztünk az emberekkel, az az érzés volt bennem: ezek az én embereim, én pedig az övék. A szolgálatom által egészen a munkácsi egyházmegyéhez tartozom. Az ő püspökük vagyok. Olyan ez mint egy pecsét; mint amikor Jézus megtestesül. A püspök a szolgálatával Krisztust testesíti meg az egyházmegyében, ezért van egy megyéspüspök. Ünnepeltük a beiktatásomat, vonultunk be a templomba. A sor végén mentem.
Itt vagyok, értük vagyok itt, és mindennap szolgálok. Befogadom a Jóisten szavát, feltöltődöm a szeretetével, és ezt elkezdem osztani. A püspöki jelenlét a szeretet jelenléte.
– A háború feszültségében élnek közel két éve, a gyász, a pusztulás, a folyamatos veszteség, a nélkülözés feszültségében. Hogyan várják a második háborús karácsonyt?
– Egyrészt azt látom, az emberek közelebb kerültek a Jóistenhez, sokan elmélyítették vele kapcsolatukat. Figyelmesek, megérintett állapotban vannak, nyitottak, éhesek Isten szeretetére. Békés szeretettel élnek Isten jelenlétben. Megrendítő, amikor egy-egy prédikáció elhangzása után nagy, mély csend van a templomban.
Másrészt itt van a megfáradás is, a feszültség, s emiatt nő az agresszivitás az emberek között, még a családokban is, s ez időnként robban. Sokaktól hallom: nem bírjuk. Elfáradtunk. Ez veszélyes állapot, ilyenkor az ember elveszíti az élet örömét, a jövő reményét. Ezt látom az embereken. Várjuk a karácsonyi ünnepeket, de úgy fogalmaznék, mi inkább Krisztus második eljövetelét várjuk. A karácsony nekünk nehéz lesz. Háborús állapotban a felületes ajándékozás öröme nem boldogít, az egy távoli, más világ.
– Mit tud tenni a főpásztor, a lelkipásztor?
– A legfontosabb, hogy abban segítsük az embereket, miben, hogyan tudják Krisztust megtalálni. Két beszélgetéssorozatot is indítottunk. Az egyik már régebb óta fut. Ez abban próbál segíteni, hogyan juthatunk el nagyobb mélységre a Jézussal való kapcsolatban. A másikban, Krisztus keresése címmel ugyancsak a Jézussal való kapcsolat építését szeretnénk segíteni.
A mai világban krízisben van a tekintély, az emberek elveszítették saját magukat, elveszítették a mélységet, esik szét az ország, sőt, Európa is. Nem tudjuk, hova tart a világ. Abban szeretnék segíteni, hogy az emberek az alapot megerősítsék, megtalálják a Jézussal való kapcsolatot, és ebben a kapcsolatban békére leljenek. Jézusban kereshetjük az erőt, a reményt, és az élet mély kérdéseire benne találunk választ. A nehézségek pedig segítik azokat az embereket, akik választ keresnek.
– Mi történt az emberi kapcsolatokkal?
– A környezetemben elmélyültek a kapcsolatok. A háború kitörésekor eltöltött minket a félelem, s ebben az állapotban ráéreztünk arra, mennyire rá vagyunk szorulva egymásra. Közelebb kerültünk egymáshoz, a kapcsolataink mélyebbé váltak. Ez mindmáig megmaradt.
A hit szintjén sincsenek nehézségeink, legyen valaki római vagy görögkatolikus, református, pravoszláv, nap mint nap megéljük az egységet. A média fel- és kihasznál egy-egy ritka eseményt, de a hétköznapokban egymás segítése és az együttműködés a meghatározó.
– Veszteségek sorozata az életük. Visszatekintve tud hálát adni?
– Mindennap hálát adok. Erre indítanak a találkozások. Hálát adok a papjaimért, munkatársaimért, a karitász önkénteseiért. Kárpátalja nagyon odaadó lakosaiért, minden emberért. Bár távol élünk a harcoktól, de nagyon fontos, hogy összegyűljünk, együtt imádkozzunk, együtt ünnepeljünk és együtt gyászoljunk. A háború a szomorúság, a gyász ideje. A csend ideje. A hallgatás ideje. De ezzel párhuzamosan a krisztusi győzelembe vetett mély hit ideje is. Bár romokat látunk magunk körül, ha arra összpontosítunk, hogy a romokból az Úr szól hozzánk, az a reménység üzenetévé, az erő üzenetévé válik számunkra.
Fotó: Merényi Zita (archív)
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
