Az alábbi írás eredetileg Substacken jelent meg, szerzője a Big Serge nevű népszerű hadtörténeti blogger.
A Napóleon 1815-ös bukásától az első világháború 1914-es kitöréséig tartó évszázadot általában a porosz-német militarizmus egyfajta aranykorának tekintik. Ebben az időszakban a porosz hadsereg látványos győzelmek sorát aratta Ausztria és Franciaország felett, megalapozva a német katonai magasabbrendűség auráját, és megvalósítva az egységes Németország fegyveres erővel való megteremtésének álmát. Poroszország ebben a korszakban a történelem három ikonikus katonai személyiségét is kitermelte: Carl von Clausewitzot (teoretikus), Helmuth von Moltkét (gyakorlati szakember) és Hans Delburkot (történész).
Ahogy az gyakran megesik, a győzelmek és a kiválóság eme évszázada olyan önhittséget és militarizmust teremtett a porosz-német vezetésben, amely arra késztette az országot, hogy 1914 augusztusában lendületesen hadba vonuljon, hogy aztán egy szörnyű háborúban bukjanak el, amelyben az új technológiák meghiúsították a hadviselésről szóló idealizált elképzelésüket. A büszkeség a bukás előjele, ahogyan mondani szokták.
A fenti történet egy meglehetősen hagyományos önhittség-bukás ciklust mutat be, amiben biztos, hogy van igazság, mivel a német vezetésnek számos olyan eleme volt, amely szemérmetlenül nagy önbizalommal rendelkezett. Ez azonban messze nem az egyetlen érzelem volt. A háború előtti német gondolkodók között is sok olyan kiemelkedő személyiség volt, aki félelmet, aggodalmat, mi több, rettegést érzett. Ők értékes meglátásokat adtak át kollégáiknak – és átadhatnak talán nekünk is.
Menjünk vissza egészen 1870-ig, a francia-porosz háborúig.
Ezt a konfliktust általában a hatalmas porosz hadvezér, Helmuth von Moltke tábornagy főművének tartják. Moltke ügyes hadműveleti irányítást és hihetetlen intuíciót gyakorolva agresszív nyitóhadjáratot vezényelt le, amelynek során a porosz-német seregek csápokként áramlottak Franciaországba, a háború első heteiben pedig az elsődleges francia tábori hadsereget Metz erődjében csapdába ejtette és megostromolta. Amikor a francia császár, III. Napóleon egy (Franciaország maradék harcképes alakulataiból álló) felmentő sereggel kivonult, Moltke ezt a sereget is levadászta, Sedannál bekerítette, és az egész haderőt (és a császárt) fogságba ejtette.
Hadműveleti szempontból ez az eseménysorozat mesterkurzusnak számított (és számít ma is), és az egyik fő oka annak, hogy Moltkét a történelem egyik igazán nagy tehetségeként tisztelik (e szerző képzeletbeli Mount Rushmore-ján Hannibál, Napóleon és Manstein mellett ő is ott van). A poroszok nem egyszer, hanem kétszer hajtották végre a hadviselés plátói ideálját – az ellenség fő hadtestének bekerítését – néhány hét leforgása alatt. A hagyományos narratívában ezek a nagyszerű bekerítések váltak a német Kesselschlacht, vagyis a bekerítő csata archetípusává, amely minden hadművelet végső céljává vált. Bizonyos értelemben a német hadsereg a következő fél évszázadot azzal töltötte, hogy arról álmodozzon, hogyan lehetne megismételni a sedani győzelmet.
Ez a történet alapvetően igaz, az én célom pedig itt nem az, hogy leromboljam a villámháborúról vagy valami hasonló elcsépelt dologról szóló mítoszokat. A német katonai intézményrendszerben azonban nem mindenki tekintett a francia-porosz háborúra eszményképként. Sokan megrémültek attól, ami Sedán után történt.
Minden emberi számítás alapján Moltke sedani remekművének véget kellett volna vetnie a háborúnak. A franciák elvesztették mindkét kiképzett tábori hadseregüket és államfőjüket, és engedniük kellett volna Poroszország követelésének (nevezetesen Elzász-Lotaringia annektálásának).
Ehelyett III. Napóleon kormányát megbuktatták, és Párizsban Nemzeti Kormányt kiáltottak ki, amely azonnal totális háborút hirdetett. Az új kormány elhagyta Párizst, „Levee en Masse”-t hirdetett – ez a francia forradalom háborúit idézte, amelyben minden 21 és 40 év közötti férfit fegyverbe kellett hívni. A regionális kormányok elrendelték a hidak, utak, vasutak és távírók lerombolását, hogy megtagadják használatukat a poroszoktól.
Ahelyett, hogy térdre kényszerítették volna Franciaországot, a poroszok egy gyorsan mozgósítható nemzetet találtak, amely készen állt harcolni a halálig. A francia válságkormány mozgósítási képessége megdöbbentő volt: 1871 februárjára több mint 900 000 embert állítottak fel és fegyvereztek fel.
A poroszok szerencséjére ebből soha nem lett valódi katonai vészhelyzet. Az újonnan felállított francia egységek rossz felszerelésben és rossz kiképzésben részesültek (különösen azért, mert a legtöbb kiképzett francia tisztet a nyitó hadjárat során fogságba ejtették). Az új francia tömeghadsereg gyenge harci hatékonysággal rendelkezett, és Moltkénak sikerült összehangolnia Párizs bevételét egy olyan hadjárattal párhuzamosan, amelynek során a porosz erők végigvonultak Franciaországon, hogy elfoglalják és megsemmisítsék az új francia hadsereg egységeit.
A válság elhárítva, a háború megnyerve. Talán úgy tűnhetett Berlinben, hogy minden rendben volt.
Távolról sem! Míg sokan elégedetten fogtak kezet és gratuláltak egymásnak a jól végzett munkához, mások valami borzalmasat láttak a háború második felében és a francia mozgósításban. Meglepő módon maga Moltke is közéjük tartozott.
Moltke a háború ideális formáját olyasminek tekintette, amit a németek Kabinettskriegenek neveznek. Ez szó szerint kabinetháborút jelentett, és azokra a korlátozott háborúkra utalt, amelyek a 16-19. század nagy részében jellemezték a konfliktusokat. E háborúk sajátos formája az államok hivatásos hadseregei és arisztokrata vezetésük közötti konfliktus volt – nem voltak tömeges bevonulások, nem volt borzalmas felperzselt föld taktika, nem volt tömeges nacionalizmus. Moltke számára az Ausztria elleni korábbi háborúja ideális példája volt a kabinetháborúnak: a porosz és az osztrák hivatásos hadseregek csatát vívtak, a poroszok győztek, az osztrákok pedig belementek Poroszország követeléseibe. Nem volt elhúzódó, véres konfliktus vagy gerillaháború, ehelyett a vereség hellyel-közzel lovagias elismerése és korlátozott engedmények megtétele volt a megszokott.
Ezzel szemben ami Franciaországban történt, az egy olyan háború volt, amely Kabinettskriegeként kezdődött, és Volkskriegevé – népi háborúvá – fajult, és így a korlátozott kabinetháború egész koncepcióját megkérdőjelezte. Ahogy Moltke fogalmazott:
Moltke úgy látta, hogy a népi háborúra az egyetlen megoldás a "megsemmisítő háború" volt. Most ezen sokan kétségtelenül fintorogni fognak, de Moltke egyértelműen nem népirtást javasolt. Valami olyasmire gondolt, ami közelebb állt a francia erőforrásbázis megsemmisítéséhez – az állam szétveréséhez, anyagi javainak megsemmisítéséhez és az ügyei feletti irányítás átvételéhez. Lényegében valami olyasmit követelt, mint amit Németország 1940-ben Franciaországra kényszerített – Hitler nem akarta kiirtani a francia lakosságot, de nem is vett el egyszerűen néhány területet és nem sétált el. Ehelyett Franciaországot mint független államot gőzhengerként tarolták le.
Moltke 1870-71-ben úgy érvelt, hogy a Franciaországgal szembeni korlátozott háborús célok követésének már nincs értelmük, mivel az egész francia nemzetet felhergelték. Érvelése szerint a franciák soha nem bocsátanák meg Poroszországnak az elzászi terület elfoglalását, és makacs ellenséggé válnának. Ezért Franciaországot mint katonai-politikai egységet kell megszüntetni, különben egyszerűen újra felemelkedik, és nagyon hamar veszélyes ellenséggé válik. Moltke szerencsétlenségére a porosz kancellár, Otto von Bismarck a háború gyors megoldását akarta, és nem volt érdekelt abban, hogy megpróbálja elfoglalni és megalázni Franciaországot. Azt mondta Moltkénak, hogy vadássza le az új francia hadsereget, és tegyen pontot az ügy végére, amit Moltke meg is tett.
Moltke alapvető félelme – hogy egy korlátozott háború nem okozna tartós kárt Franciaországnak mint fenyegetésnek – azonban beigazolódott. A franciáknak csak néhány év kellett ahhoz, hogy teljesen újjáépítsék a hadseregüket – 1875-re Moltke és vezérkara úgy becsülte, hogy a korábbi lehetőségek bezárultak, és Franciaország teljesen felkészült egy újabb háborúra.
Eközben katonai szempontból a porosz intézményrendszerben sokan voltak, akiket megrémített Franciaország sikere a hadsereg vészhelyzeti mozgósításában. Érvelésük szerint Poroszország győzelme csak azért volt lehetséges, mert a francia mozgósítás rögtönzött volt – fegyverek és kiképzés híján. Egy olyan nemzetet, amely felkészült arra, hogy több millió embert mozgósítson és fegyverezzen fel ismétlődő sorozások keretében, a szükséges logisztikai és kiképzési infrastruktúrával, szinte lehetetlen lenne legyőzni, érveltek, és megkérdőjelezték a porosz hadviselés egész keretét.
Ez az elképzelés olyan fontos volt, hogy Moltke a Reichstag előtt tartott utolsó, nyugdíjba vonulása előtti beszédének nagy részét ennek a témának szentelte. Ahogyan ő fogalmazott ennek gyakran idézett alkalomnak a kapcsán:
Egy ilyen kijelentés ellentmondani látszik, és valóban ellent is mond annak a felfogásnak, amely Németországot túlzottan magabiztosnak és harciasnak tekinti, és annak a gondolatnak, hogy a világháború hossza és kegyetlensége mindenkit meglepett. Valójában Németország legfőbb világháború előtti hadtekintélye kifejezetten egy kegyetlen, totalizáló és hosszadalmas háborút jósolt.
Moltke stábjának más tagjai még erőteljesebb hangot ütöttek meg a népi háborúnak (vagy totális háborúnak) a veszélyéről. Colmar von der Goltz tábornagy volt a legproduktívabb közülük, részletesen írt a francia mozgósítási tervről, azt állítva, hogy a franciák könnyedén lerohanták volna a németeket, ha rendelkeznek az új hadseregük megfelelő kiképzéséhez és ellátásához szükséges kapacitással. Általános tézise az volt, hogy a jövőbeli háborúk szükségszerűen az állam teljes erőforrását igénybe veszik, és Németországnak meg kell teremtenie az alapokat ahhoz, hogy tömeghadsereget képezzen ki és tartson fenn többéves konfliktusokra.
Az első világháborút megelőző években a német vezetésnek egy kisebbségi szárnya alakult ki, amely figyelemre méltóan tisztán látta a közelgő konfliktust, és azt állította, hogy azt teljes stratégiai felőrléssel, a harcoló nemzetek teljes erőforrásainak hosszú éveken át tartó mozgósításával fogják megnyerni. Funkcionálisan a német katonai apparátus kettészakadt egy túlsúlyban lévő többségre, amely a francia-porosz háború első felét (Moltke hatalmas győzelmeivel) tekintette mintának, és egy kevésbé markáns, de hangos kisebbségre, amely rettegett a francia nemzeti mozgósítás előjeleivel szemben, és a "népi háborúk" jövőjétől tartott.
Mindez végtelenül érdekes a hadtörténelem kedvelőinek és az emberiség véres háborúkkal teli történetét tanulmányozóknak. Ami azonban a mi szempontunkból érdekes, az a Moltke és Bismarck közötti vita 1870 utolsó hónapjaiban. Moltke világosan látta, hogy Franciaországban felébredt a hazafias érzület, és úgy vélte, hogy egy korlátozott háború kontraproduktív lenne, mivel hosszú távon nem gyengítené meg érdemben Franciaországot, hanem egy ép és bosszúálló ellenséget hagyna maga után. Ez a számítás lényegében helyesnek bizonyult, és Franciaország képes volt erőteljes háborús erőfeszítést biztosítani a világháborúban. Ezzel szemben Bismarck a belpolitikai helyzettel arányos, korlátozott célokat kitűző, korlátozott háborút favorizálta. Nem túlzás azt állítani, hogy az a döntés, hogy a belpolitikai viszonyokat előnyben részesítette a hosszú távú stratégiai számításokkal szemben, Németország világhatalmi esélyeibe került, és a világháborús vereségekhez vezetett.
Nyilvánvaló, hogy amit itt bemutattam, az egy enyhén burkolt történelmi analógia.
Oroszország 2022-ben egy Kabinettskrieget kezdett el, amikor megszállta Ukrajnát, és valami olyasmiben találta magát, ami közelebb áll egy Volkskriegehez. Oroszország hadműveleti módja és háborús céljai egy 17. századi államférfi számára azonnal felismerhetők lettek volna – az orosz hivatásos hadsereg megpróbálta legyőzni az ukrán hivatásos hadsereget, és korlátozott területi nyereséget elérni (a Donbasz és a Krím jogállásának elismerése). Ezt "különleges katonai műveletnek" nevezték.
Ehelyett az ukrán állam úgy döntött – a francia Nemzeti Kormányhoz hasonlóan -, hogy élet-halál harcot folytat. Bismarck Elzász-Lotaringiára vonatkozó követelésére a franciák egyszerűen azt mondták, hogy "nem lehet más válasz, mint Guerre a Outrance" – háború a végsőkig. Putyin kabinetháborúja – korlátozott háború korlátozott célokért – népi háborúvá robbant.
Bismarckkal ellentétben azonban Putyin úgy döntött, nem hagyja figyelmen kívül Ukrajna részéről a tét emelését. Az én felvetésem – és ez csak egy felvetés -, hogy Putyin tavaly őszi kettős döntése, a mozgósítás bejelentése és a vitatott ukrán területek annektálása hallgatólagos beleegyezést jelentett Ukrajna Volkskriegjébe.
A Moltke és Bismarck közötti vitában Putyin úgy döntött, hogy Moltke nyomdokaiba lép, és megsemmisítő háborút vív. És ismét hangsúlyozzuk – nem népirtó háborút, hanem olyan háborút, amely Ukrajnát mint stratégiai veszélyforrást fogja megsemmisíteni. A magokat már elvetették és kezdenek kihajtani – az ukrán államiság megszűnését látjuk, amelyet a felörlő háború és a legjobb korú civilek tömeges elvándorlása révén érnek el, valamint a romokban heverő gazdaság és egy olyan állam révén, amely kannibalizálja önmagát, mivel erőforrásainak határaihoz érkezett.
Van már erre egy minta – ironikus módon maga Németország. A második világháború után úgy döntöttek, hogy Németország – amelyet most két szörnyű világégésért tartanak felelősnek – egyszerűen nem maradhat fenn geopolitikai entitásként. 1945-ben, miután Hitler öngyilkos lett, a szövetségesek nem követelték a kabinetháború zsákmányát. Nem volt kisebb annexió itt, nem volt újrarajzolt határ ott. Ehelyett Németországot megsemmisítették. Földjeit felosztották, önkormányzatát megszüntették. Népe kimerülten tengődött, politikai formája és élete a győztesek játékszerévé vált – pontosan azt tették, amit Moltke Franciaországgal akart tenni.
Putyin nem fog egy geostratégiailag sértetlen Ukrajnát meghagyni, amely megpróbálja majd visszafoglalni a Donyeck-medencét és bosszút állni, vagy a NATO hatékony előretolt bázisává válni. Ehelyett Ukrajnát egy olyan szemétteleppé fogja átalakítani, amely soha nem lesz képes egy revansháborút megvívni.
Clausewitz figyelmeztetett minket. Ő is írt a népi háború veszélyéről. A francia forradalomról így beszélt:
(Fordította: Doktor Faust – Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
