A szőgyéni Lebocz Rozi néni – aki több mint egy évtizede hagyta el a földi világot és mondta diktafonra visszaemlékezéseit – az ínséges háborús időket idézi, ahol azért a jóság és az együttérzés is megnyilvánult.
Férjem 1942-ben vonult be katonának sok szőgyénivel egyetemben. Mi, fiatalasszonyok is elkísértük őket. Velük vonult be Géza, a helyi cigányember is. Hat gyermeke húzta-vonta jajgatva: „Ne hagyjál itt apuka!” Rettenetesen elkeseredett, nem is akaródzott felszállnia. A főhadnagy unszolására összecsapta a bokáját és a sipkájához emelte a kezét: „Főhadnagy úr, hol az ellenség, én kibékülök vele…” Mánya Laci az anyja ölében volt, pár hónapos lehetett. Az apja szomorúan nézett rá, s azt mondta:
Ha az Isten valaha hazasegít, nekünk több gyerekünk nem lesz, mert én a golyónak gyereket nem csinálok.”
Az uraink berukkoltak, s mi szegény asszonyok az uraságnál dolgoztunk a cséplőgépnél. Trézi nem ült közénk. Mikor kérdeztük, könnyek közt felelte: „Nem ülök közétek, hogy ne lássátok, hogy én még kenyeret se hoztam. Otthon annyi se maradt, hogy a gyerekek egy fogára elég legyen. Róza megosztotta vele az ennivalóját, de ő elhárította, nem ehet, ha a gyerekei éheznek. Otthon lesik, mikor viszi nekik a kenyeret. Ekkor mindannyian adtunk neki a sajátunkból azzal, vigye haza és egyék meg együtt a gyerekeivel.
Jött az intéző és megkérdezte a vigyázót, miért ment haza sírva a nénike. Elmondtuk mi történt és megígértük, mindannyian negyedórával hosszabban maradunk, hogy ledolgozzuk az ő óráit is. Az intéző megtörölte a szemét és meghagyta a vigyázónak, eresszen haza időben, az asszonykának pedig írja be az egész napját.
Jött a tél és nem volt fánk
Bíztunk abban, hogy az uraink nemsokára hazajönnek, de mindhiába. Elmentünk az erdészhez ölfát kérni. Azt mondta, már csak az esztergomi prímásnak van fája az erdőben, amit nem tudott eltárolni. Tőle kérjünk. Elmentünk hát Esztergomba a hercegprímáshoz hatan olyan asszonyok, akiknek az uraik a fronton voltak.
Több helyen kellett bebocsátást kérni, míg eljutottunk az ajtajáig. Előadtuk kérésünket, s rögtön azt felelte, nagyon szívesen. Kérdezte, ráírhatja-e egy papírra mind a hatunk nevét? Gondoltuk, kapunk egy métert, vagy kettőt, de négyet írt ki mindegyikünknek. Mondtuk is neki, ennyi pénzt mi nem hoztunk, de elhárított:
Semmit nem fizetnek! Imádkozzanak, hogy mihamarabb befejeződjék a háború, ne maradjon özvegy és árva. Sírtunk és ő velünk sírt.
Váratlanul 63 forintot hozott a posta
1942 december 15-én még mindenki kapott levelet, de ezen dátum után a levelek elmaradoztak. Ennek ellenére minden nap elmentünk a postára, mert egy-ketten mindig írtak. Felolvastuk egymásnak, hogy valami hírt kapjuk a frontról.
A front után egy számomra ismeretlen hadnagytól jött levél, melyben azt írta, nemvárt pénzhez jutott és úgy gondolta, ezt régi, hűséges katonái között osztja szét. Odakint a fronton Lajosom nagyon jó magyar emberként viselkedett, megérdemli ezt a pénzt.
Mikor már tudtuk, hogy az uraink odavesztek, fekete ruhát hordtunk. Egy nap kidobolták, ünnepség lesz a hősök szobránál. …”Ünnepelni jöttünk, mert Mocsári Moncz Mihály elsőként adta életét… ” – kezdte nagy hangon a szónok. Ekkor Róza odakiáltott neki „Magának az ünnepély, hogy valaki meghal a fronton?”
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
