November 29-én a szerdai általános kihallgatás elején a Szentatya elmondta, hogy „még nincs jól”, s ezért az államtitkárság egyik munkatársa olvasta fel katekézisét, mely arról szólt, hogy az evangéliumot a mai kultúrában és a mai kor emberének kell hirdetnünk. Az evangéliumnak a mának kell szólnia!
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek!
Az előző alkalmakkor láttuk, hogy a keresztény evangéliumhirdetés öröm és mindenkihez szól. Ma egy harmadik szempontot veszünk szemügyre: az evangéliumhirdetés a mának szól.
Szinte állandóan halljuk, hogy az emberek rosszat mondanak a mai korról. Nyilvánvaló, hogy van okunk aggodalomra, amikor háborúk dúlnak, éghajlatváltozást, világszerte igazságtalanságokat és migrációt tapasztalunk, a család válságától és reménytelenségtől szenvedünk. Általánosságban úgy tűnik, hogy napjaink kultúrája az egyént helyezi mindenek fölé, a technikát pedig mindenek középpontjába, mivel az számos problémát képes megoldani, és sok területen óriási fejlődést eredményezett. Ugyanakkor a technikai-individuális fejlődésnek ez a kultúrája egy olyan szabadság megerősödéséhez vezet, amely nem akar határokat szabni magának, és közömbösnek bizonyul a lemaradókkal szemben. Így a nagy emberi törekvéseket nemegyszer a gazdaság mohó logikájának szolgáltatja ki, olyan életszemlélettel, amely elveti azokat, akik nem termelnek, és nehezen tekint az immanens világon túlra. Sőt kijelenthetjük, hogy
hatalmas városokba koncentrálva a lakosságot, melyek akkor is egysíkúak maradnak, ha szédítő felhőkarcolókkal rendelkeznek.
Bábel városának és tornyának története jut eszünkbe (vö. Ter 11,1–9). Benne egy olyan társadalmi projektet látunk, amely minden egyediséget feláldoz a kollektív hatékonyság oltárán. Az emberiség egyetlen nyelven beszél – mondhatni, „egyetlen gondolata” van –, mintha egyfajta általános varázslat venné körül, mely egyformaságba olvasztja mindenkinek az egyediségét. Ekkor Isten összezavarja a nyelveket, vagyis visszaállítja a különbözőségeket, újrateremti az egyediségek kibontakozásának feltételeit, újraéleszti a sokféleséget ott, ahol az ideológia az egyedit szeretné mindenkire ráerőltetni. Az Úr eltéríti az emberiséget a mindenhatóság tébolyától: „szerezzünk nevet magunknak” – mondják Bábel szertelen lakói (Ter 11,4), akik fel akarnak érni az égig, hogy elfoglalják Isten helyét. De ezek veszélyes, elidegenítő, pusztító törekvések, és az Úr azzal, hogy keresztülhúzza ezeket a számításokat, megvédi az emberiséget, megakadályozza a rá váró katasztrófát. Valóban időszerűnek tűnik ez a történet: az összetartás ma sem a testvériségen és a békén, hanem gyakran a becsvágyon, a nacionalizmusokon, a homologizáción és olyan technikai-gazdasági struktúrákon alapul, amelyek azt a meggyőződést sulykolják, hogy Isten jelentéktelen és hasztalan: nem annyira azért, mert az ember több tudásra törekszik, hanem főként a nagyobb hatalom érdekében. Ez a kísértés áthatja a mai kultúra nagy kihívásait.
Az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításban megpróbáltam bemutatni ezek közül a kihívások közül néhányat (vö. 52–75. pontok), de mindenekelőtt olyan evangelizációt sürgettem, „amely megvilágítja az Istennel, a többiekkel és a környezettel való kapcsolat új módjait, s amely felszítja az alapvető értékeket. El kell jutni oda, ahol az új elméletek és paradigmák keletkeznek, Jézus szavával el kell érni a városok lelkének legmélyebb magjáig” (74. pont). Más szóval, csak úgy hirdethetjük Jézust, ha benne élünk korunk kultúrájában; és mindig szívünkben hordozzuk Pál apostol szavait a máról: „Nos, most van a kellő idő, most van az üdvösség napja!” (2Kor 6,2). Nem érdemes tehát múltból származó alternatív víziókat szembeállítani a mával. Az sem elegendő, ha egyszerűen vallási meggyőződéseinket ismételgetjük, melyek, bármennyire igazak is, az idő múlásával elvonttá válnak.
Az apostoli buzgóság sosem egy már elsajátított stílus puszta ismétlése, hanem tanúságtétel arról, hogy az evangélium itt és ma is élő számunkra. Ennek tudatában ajándékként tekintsünk tehát korunkra és kultúránkra! A mai kor és kultúra a mienk, és evangelizálni nem azt jelenti, hogy távolról ítélkezünk felette, és azt sem, hogy erkélyről kiabáljuk Jézus nevét, hanem azt, hogy kimegyünk az utcára, elmegyünk oda, ahol az emberek élnek, felkeressük azokat a helyeket, ahol az emberek szenvednek, dolgoznak, tanulnak és gondolkodnak, belakjuk azokat az útkereszteződéseket, ahol az emberek megosztják egymással azt, ami értelmet ad életüknek. Azt jelenti, hogy Egyházként „a párbeszéd, a találkozás és az egység kovásza vagyunk. Hiszen saját hitünk megfogalmazásai is különböző kultúrák, közösségek és igények közötti párbeszédnek és találkozásnak a gyümölcsei. Nem szabad félnünk a párbeszédtől: sőt, épp a vita és a kritika segít megóvni a teológiát attól, hogy ideológiává váljon” (Beszéd az Olasz Egyház ötödik országos konferenciáján, Firenze, 2015. november 10.).
Ott kell lennünk a mai kor útkereszteződéseiben! Ha elhagyjuk őket, azzal elszegényítjük az evangéliumot, az Egyházat pedig szektává süllyesztjük. Felkeresésük viszont segít nekünk, keresztényeknek, hogy új módon értsük meg reményünk okait, hogy a hit kincsestárából „újat és régit” (Mt 13,52) hozzunk elő és osszunk meg másokkal. Röviden, ahelyett, hogy vissza akarnánk alakítani, újra meg akarnánk téríteni a mai világot, a lelkipásztorkodást kell átalakítanunk, „megtérítenünk”, hogy az jobban megtestesítse az evangéliumot a mai világban (vö. Evangelii gaudium, 25). Tegyük magunkévá Jézus vágyát: segítsünk útitársainknak, hogy ne veszítsék el Isten iránti vágyukat, hogy megnyissák szívüket előtte, és megtalálják az egyetlent, aki ma és mindig békét és örömet ad az embernek.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
