A gesztetei Danyi Zoltán családjában nem egy zenész akad, köztük az unokaöccse, Csaba is, aki egy év tanárkodás után „kapaszkodott fel” egy tengerjáró hajóra, s az eltelt három év alatt bejárta szinte az egész világot. „A földrészek közül egyedül Ausztrália maradt ki” – mondja, de pillanatnyi kétséget sem hagy felőle, idővel a távoli földrészt is szeretné meghódítani. Nagybátyja viszont alig pár éve tollat ragadott a kezébe, s pár év alatt két verseskötete is megjelent. Önéletrajz lírában elmesélve – állítja a kötet szerkesztője, amelyben a versekkel szerves egységet alkotnak két tehetséges fiatal művész, Puporka Zsolt illusztrációi és Kresnye András fotói.
„Költők vigyázzatok, mint őrállók”
Danyi Zoltán élete nagy részét hivatalnokként s roma szociális munkásként élte le, az elmúlt években a rimaszombati Városi Hivatalban dolgozott egy roma projekt alkalmazottjaként. „A városban, főleg a Dúsa úton, az ún. Feketevárosban élő romák ügyes-bajos dolgaival foglalkoztunk, néha több méteres sorokban vártak az irodánk előtt egy-egy tanácsra vagy arra, hogy segítsünk kitölteni egy-egy kérvényt” – meséli Danyi Zoltán, aki érdekes módon nem a zenét választotta művészi ambíciói kiteljesítésére, ahogy a családban sokan mások, hanem hangszer helyett tollat ragadott a kezébe.
Igaz, nem kamaszkorában, mint ahogy azt a többség teszi, hanem már jóval később. Érdemes is idézni első versét, hisz már ebben teljes költői vértezetben lép az olvasói elé:
zöldleveles erdő szélen arany kalász lesz belőlem fekete föld táplál engem hűs vizecske öntöz érlel fecskék szállnak fenn az égen nem repülnek más vidékre itt maradnak sátrat vernek örülnek a szép életnek képzelt világ szép vagy nékem zöldleveles erdőszélen
Danyi Zoltán a kevés felvidéki magyar nyelvű roma költők egyike (a közvélemény igazából az Iródia tagjaként indult s máig aktív Ravasz Józsefet és a csatai Babindák Istvánt ismeri), aki első kötetébe (Életem versei) pár szlovák nyelvű verset is becsempészett. A kötetet saját kiadásban jelentette meg, de korántsem egyedül, hiszen társul hívott fiatal roma tehetségeket, így az illusztrátor Puporka Zsoltot, majd második kötetébe a fotós Kresnye Andrást, valamint a nemrég fiatalon elhunyt grafikust, Lovas Róbertet, akik a szerkesztővel közösen egy többkompozíciós kötetet tettek le az asztalra. A közös munka főleg a második köteten (Elveszett évszakok) érződik, amely öt ciklusra (Ősz, Tél, Tavasz, Nyár, Nyárutó) bontja a kötet verseit, s amely olvasható akár lírai önéletrajzként is, hisz Danyi nemcsak végigvezeti az olvasót a saját és családja életén, de nagyon sok verse egy-egy családtagot, rokont és példaképet is megszólít, nem egy verset szentel feleségének, Jutkának, ahogye példaképeinek (Berki Pál) és tanítványainak is.
Bennem a remény több mint az öröm valamit folyton kutat egy oly utat talán mely örök nem engedi el a kezem Berkik Radicsok Danyik Ráczok Zsírosok Váradik Kökények mind testvérek
Család, barátság, szeretet, szülőföld – ezek költészetének fő mozgatórúgói. Bár Danyi Zoltán egy ideje látszólag hallgat, közben már a negyedik verseskötetén dolgozik, de már kapott ajánlatot egy spanyol nyelvű kötetre is.
Hegedülve behajózta a fél világot
Unokaöccse, Csaba viszont a neves elődeihez hasonlóan a hangszert választotta, előbb hegedűn, majd pár éve már gitáron is megmutatta kivételes tudását. Három éve tenger- és óceánjáró hajókon dolgozik, s bejárta már a fél világot. „Hatévesen vettem először hegedűt a kezembe, akkoriban Füleken laktunk, így a helyi zeneiskolában, Balog Attilától tanultam meg a hangszerkezelés alapjait” – mesél Csaba a kezdetekről, akivel először Felsőörsön, a Snétberger Zenei Tehetség Központ nyári táborában találkoztam évekkel ezelőtt.
„Egy hirdetésben olvastam a táborról, hogy tehetséges fiatalokat keresnek és jelentkeztem. Én voltam az első felvidéki a táborban, később aztán csatlakozott hozzám Botos Renátó, Farkas Zsolt, Bobák Krisztián, Botos Béla Bumbi, Oláh Sebastian és sokan mások, s azok az évek meghatározóvá váltak az életemben, hisz egyrészt egy kivételes művész, Snétberger Ferenc közelében lehettem, másrészt a hegedű mellett itt tanultam meg angolul is, ami lehetővé tette, hogy hajóra kerüljek” – folytatja Csaba, aki nemcsak sokat tanult a táborban, hanem nagyon sokat utazott is Mesterével, főleg Nyugat-Európa nagy koncerttermeiben léphettek fel együtt. De neki köszönheti azt is, hogy a hegedű mellett édesapja hangszerét, a gitárt is megszerette, így ma már mindkét hangszeren kiválóan játszik. Amíg nyarankénta Snétbergerben tanult, az érettségit a Rimaszombati Magánkonzervatóriumban szerezte meg. Egy évig tanított a Heuréka Tanodában, de rá kellett jönnie, nincs türelme hozzá, s amikor olvasta egy hirdetésben, hogy zenészeket keresnek tengerjáró hajóra, azonnal jelentkezett. Akkor már túl volt egy nem túl szerencsés párkapcsolaton, s úgy döntött, megpróbál egy hatezer férőhelyes hajón új életet kezdeni. Számos szigorú teszten kellett átesnie, hiszen egy ilyen hajón nem kizárólag játszani kell, hanem az utazóközönséget is ki kell szolgálni. Hetente kétszer biztonsági gyakorlatot is tartanak az ilyen hajókon, s bár nem kötelező, nem árt, ha a személyzet tud úszni is. Különösen a COVID alatt volt nehéz, hisz a fellépés kivételével állandóan maszkban kellett mutatkozniuk. Az ilyen hajókon nem szeretik a tartós párkapcsolatokat sem, így amikor megismerkedett későbbi brazil szerelmével, nem volt egyszerű elintézni, hogy közös szobába kerüljenek. „Sajnos, már ennek is vége, pedig fél évet éltünk együtt Sao Paulóban is” – s mint meséli, az egy teljesen másik világ. „Az emberek sokkal közvetlenebbek, mint nálunk, viszont teljesen mindennapos, hogy az utcán az embert fegyveresek rabolják ki, s az emberélet nem sokat ér. Terveztük, hogy idővel zenés éttermet nyitunk, de sajnos, minden másképp alakult” – teszi hozzá, de gyorsan visszatérünk a szakmai élményekhez. Az első hajón két argentin gitárossal játszott együtt, míg legutóbb egy belorusszal. „Ez utóbbival nagyon korrekt volt az összmunka, de a szakmai munkán kívül nem sok közünk volt egymáshoz. Nem volt egy beszédes ember” – mondja. Innen, Közép-Európából alig van jelentkező, ugyanis egyrészt nem nagyon beszélnek angolul, másrészt nem nagyon bírják a fegyelmet s a hosszas egyedüllétet. Alig találkozott a szűkebb régióból valakivel, egy nagybalogi fiatalember, Szendrei Róbert volt az, aki évekig járta a világot, s bűvölte el tánctudásával a hajóközönséget. Arról már nem is beszélve, hogy egy-egy zenésztől gazdag repertoárt várnak el, hisz a hajókon a világ minden tájáról érkeznek turisták, akik között van, aki a klasszikust, más a dzsesszt szereti, de sokan szeretik hallgatni saját hazájuk muzsikáját is.
Egy-egy ilyen hajón sok színpad működik, számos zenekar, táncosok, sőt színházi előadások is – tehát van miből választaniuk a vendégeknek. Mi laikusok, a Columbo című krimisorozat Veszélyes vizeken című epizódjából kaphattunk ízelítőt erről a különös világról. Nemrég eljutott álmai városába is, New Yorkba is, de élete nagy csalódását élte át.
Semmi sem olyan, mint azt a filmekben látjuk, egyrészt nagyon drága város, másrészt az emberek idegenül mennek el egymás mellett, semmi emberi nincs abban a városban, Kanada sokkal barátságosabb arcát mutatta”
– meséli.
Csabának saját önálló hegedűshowja is volt, s bár most egy hónapja itthon van, már alig várja, hogy jövőre ismét feljusson egy tengerjáróra. De azt nagyon nem szeretné, hogy a leendő gyerekei majd ezt a pályát válasszák.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »