Ha nem is volt akkora kaliberű énekes, mint Demjén Ferenc, de hasonlóan nagy sztár lehetett volna. Kellett volna, hogy legyen…
A mai „főhős” egy olyan figura, akinek nagyon, de nagyon meg kellett volna történnie (azaz orbitális sztárrá kellett volna válnia), de ez mégsem történt meg. Jelentős részben persze önhibájából, vagyis a saját démonai miatt; de nézzük a részleteket… No, nem mintha Flipper Öcsi ne lett volna sztár a maga idejében. Sőt, valójában nem is igazán nevezhető a „magyar poptörténet feledésbe merült arcának”, hiszen nagyon sokan emlékeznek még rá, ismerik a dalait, a bulvárlapok pedig 10–15 évvel a 2008-ban bekövetkezett halála után is foglalkoztak, foglalkoznak vele.
De akkor hogy kerül ide, mint „elfeledett arc”? Elsősorban úgy, hogy hajlamosak vagyunk elfeledni, ki volt, milyen is volt ő valójában. A szép reményű, de lecsúszott, majd pedig az alkoholizmusba belehalt celebként, ennek egyfajta magyarországi prototípusaként tartjuk nyilván. Ami részben persze igaz. De Öcsi sokkal több volt ennél. Öcsi nemcsak a lecsúszott celeb prototípusa, hanem a popsztár archetípusa is volt. Igazi őserővel, akit Isten egész egyszerűen a színpadra teremtett. Nyilván nem egy Radics Béla-típusú, ösztönös muzikalitású zseni volt, sem egy Vámos Zsolt- vagy Alapi István-féle, elképesztően jó hangszervirtuóz, a legkevésbé pedig egy Fenyő Miklós-, Pásztor László- vagy Schuszter Lóránt-típusú zenekarszervező, akik szintén ösztönönösen érezték, hogy kell egy (vagy akár egymás után több) sikeres produkciót összerakni és vezetni.
Flipper Öcsi egyik sem volt ezek közül. Ám egyáltalán nem volt rossz muzsikus, és egész egyszerűen tényleg popsztárnak született. Arra, hogy színpadon legyen éjjel-nappal. Emlékszem, a temetésén Stermeczky András evangélikus lelkész, aki személyesen nem ismerte, de kiválóan ráérzett Öcsi személyiségére, valahogy úgy fogalmazott, hogy mindig a Föld (és a színpad) fölött „lebegett”, ott érezte jól, otthonosan magát. És – tegyük hozzá – azt nem bírta elviselni, amikor onnan leesett, és nem sikerült visszakapaszkodnia. És tényleg nagyot esett. Azt mondják, eleve túl hirtelen jött neki az ismertség, a népszerűség. Mert amikor a dunaújvárosi „suhanc” 20 évesen bekerült a Hungária zenekarba (miután Fenyő Miklós meglátta őt saját zenekarával, a Clips-szel), egy pillanat alatt sikeres, menő, a kor viszonyaihoz képest gazdag lett. És innen már csak lefelé vezetett az út. Persze, a Hungária feloszlását követően a Dolly Rollban még nagyon csillogott (az Arrivederci amore egy tökéletes popdal, Öcsi szerzőként is benne volt), ezt követően még a Steppel is voltak sikerek, de a Hungária-korszak magasságát már sosem érte el. A szólókarrier nem indult be igazán, többször is megpróbált új lendületet venni – de akkor már javában csatázott a disznófejű nagyúrral…
Valójában az alkoholizmus nem is a sztárság halványulásával jött. Hanem már hamarabb – és a kettő sajnos erősítette egymást. A maga nemében kedves, szórakoztató történet, hogy Orbán Józsival (Isten nyugosztalja őt is) egy nyáron lementek Balatonra bulizni pár hétre, egy köteg pénzzel a zsebükben, aminek olyan gyorsan a seggére vertek, hogy vonatjegyre sem maradt belőle, és pár nap után stoppal kellett hazajönniük. Vagy amikor – szintén Balatonon – egy fellépés előtt ebédnél egy üveg vodkát kért az őt vendégül látó művelődési ház igazgatójától, és szinte slukóra meg is itta az egészet. Mire az igazgató úr megkérdezte, hogy nem lesz-e ebből baj. Mire Öcsi mondta, hogy dehogy lesz, mivel este meg fog inni még egy üveggel. Persze, ez a rock and roll, nagyon kúl – de azért vannak következményei. És nemcsak az egészségben. Öcsire egyszerűen nem lehetett számítani, nem lehetett vele semmit megbeszélni, tervezni, profin dolgozni. Mert mindig késett, napokra eltűnt, felszívódott… hogy aztán angyali mosollyal az arcán kerüljön elő, mintha mi sem történt volna. Ő egyszerűen ilyen volt. Egy menthetetlenül bohém karakter. Imádta a színpadot, a színpad pedig imádta őt. Mindenki a haverja volt – de senki sem vette, senki sem tudta komolyan venni.
Nekem is volt szerencsém személyesen ismerni, valamikor a kilencvenes évek elejétől kezdve. Sőt, kifejezetten jóban lettünk. Igen, tudom, minden olvasót az érdekli, hogy rokonok voltunk-e. Az a helyzet, hogy nem tudjuk. A közelebbi felmenőkben, a családfákban nem találtunk közös pontokat. De mivel pacekra eléggé hasonlítottunk, szinte kizárt, hogy ne lenne valamilyen rokonság. Anno készült is közös fotó hármunkról (Öcsivel és apámmal), de hiába kerestem, sajnos esélytelen, hogy bárhol is megtaláljam a képet.
Szóval Flipper Öcsi egy igazi popsztár volt, vérében volt a zene, és közben bődületesen jóképű volt hozzá, nem véletlenül őrültek meg érte a csajok. Egyszerre volt Marion Gold (Alphaville), Simon Le Bon (Duran Duran), Limahl (Kajagoogoo) és Eric Carmen – hogy csak néhányat említsek az akkori idők hasonló karakterű, nagy nemzetközi sztárjai közül. De megvolt hozzá a saját karaktere is – aminek sajnos része volt az alkoholhoz való legyőzhetetlen vonzódás. Persze, valami nagyon fájhatott neki, ahogy megható megemlékezésében, egy 2019-as posztban írta is róla az Újságmúzeum Facebook-oldal. Mert minden extrovertáltsága, extravaganciája, linksége és megbízhatatlansága mellett Flipper Öcsi egy nagyon érzelmes, de ezeket az érzelmeket kellően kiélni valószínűleg nem tudó, ezért pótcselekvésekhez nyúló, de nagyon szerethető ember volt. És tényleg egy egészen kivételes popsztáralkat. Sokkal nagyobb, különlegesebb tehetséggel, mint amennyit a közbeszéd tulajdonít neki. Ha nem is volt akkora kaliberű énekes, mint Demjén Ferenc, de hasonlóan nagy sztár lehetett volna. Kellett volna, hogy legyen…
Vezető kép: 1985, Budapest, 1985. november 11. Jeszenszky Béla Tibor, művésznevén Flipper Öcsi, a Dolly Roll együttes tagja énekel a peremartoni és berhidai földrengés idős károsultjainak megsegítésére rendezett koncerten a Budapest Sportcsarnokban. MTI Fotó: Pintér Márta
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
