Egyetlen árva kokárda okoz országos kalamajkát Reisz Gábor legújabb, Velencében díjazott filmjében, amely egyszerre próbál helytállni kamaszmoziként, korlenyomatként és társadalmi látleletként.
Az ambíciók szokatlanul nagyok, főleg, ha hozzátesszük, hogy a filmet mikro-költségvetésből, gerillamódszerekkel forgatták Budapesten. A Magyarázat mindenre nem hibátlan, mégis az utóbbi évek legfontosabb magyar filmje. S bár talán dadog itt-ott, mondanivalójára oda kellene figyelnünk.
Trem Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) éppen a tananyaggal küzd az érettségi szünet közepén, amikor rájön, hogy szerelmes a legjobb barátjába, Jankába (Kizlinger Lilla). A fiúnak nem erőssége a felkészülés megtervezése, az idő okos beosztása: napközben lemegy a térre lófrálni és bámészkodni, telefonozik, és próbálja Google-naptárba rendezni a tételeket. Végül aztán eljön a nagy nap, Ábel azonban nem tudja a kihúzott tételt. Póttételt húz, de továbbra is hallgat. Nem lehet más a dolog vége, mint a bukás. Igen ám, csakhogy otthon a méltán dühös apának (Znamenák István) a fiú végül azt mondja, hogy történelemtanára (Rusznák András) az öltönyére kitűzött kokárda miatt buktatta meg. Egy újságíró (Hatházi Rebeka) ráharap a pletykává torzult sztorira, a kéretlen sajtónyilvánosság pedig felhevíti az indulatokat.
Ennyi volna a Magyarázat mindenre rövid szüzséje, amelyet olvasva már fel is skiccelhetjük a főbb figurák közötti konfliktusokat: a liberális tanárt zavarta a nemzeti jelkép, a konzervatív érzelmű apát felháborítja az eljárásmód, a kormánypárti újságíró pedig lelkesen álhírt gyárt, egyúttal botrányt kelt. A helyzet iróniája (figyelem, találkozni fogunk még ezzel néhányszor!), hogy bár politikai előítéletünk helytálló, mégsem igaz: az a bizonyos kokárda teljesen véletlenül maradt az öltönyön március 15. után; a tanár valójában segíteni akart kérdésével a fiúnak, az apa pedig nem rohan világgá kürtölni sérelmét.
Már a film talányos címe is magyarázatot (mi mást) igényel:
Reisz Gábornak és alkotótársainak szerencsére eszük ágában sincs bármit megmagyarázni (újabb irónia), tudják ők, miféle médium a film: inkább megmutatják. Álmos Budapest ébred tehát önfeledt kamaszszerelemre és teljesítményszorongásra egyfelől, hivatásbeli kiábrándultságra, megalázó fizetésre és emigrációs dilemmákra másfelől. Noha az összesen két és fél órányi játékidő többnek tűnik az indokoltnál (ez főleg a nyitányban érezhető), mégis szükséges a figurák felépítéséhez. Ha tetszik, a gondosan rétegzett viszonyok feltérképezéséhez.
Nehéz úgy nézni Reisz Gábor filmjét, hogy ne érezzünk együtt az építészmérnöki irodát vezető apával, amikor a külföldre vágyó fiatal beosztottjának éppen azt meséli, miért fontos számára, hogy ő Magyarországot építi. Ezt érezzük akkor is, amikor egy otthoni vita során a tanárnak szemére veti a felesége, hogy belül hordozott tengernyi sértettsége rombolja a családi békét, és a jobb jövedelem érdekében igenis félre kellene tennie a szakmai büszkeségét. S hiába nevetünk kínunkban az ezúttal is sorakozó, pompásan eltalált abszurdokon (az iróniaméter újra és újra kileng), fájdalmasan ismerős helyzetek bontakoznak ki a szemünk előtt. A szereplők jobbára tehetetlenek: minden világnézeti véleménykülönbségük ellenére közös bennük, hogy higgadt érvelés helyett folyamatosan indulat fűti őket, ami csak arra vár, hogy kirobbanjon belőlük. Bőszen orbánoznak és gyurcsányoznak, s nem veszik észre, hogy az értelmes párbeszéd esélye már az első pillanatban elveszett.
Ábel jellemrajza talán az egyetlen pont, ahol a Magyarázat mindenre átgondolt és kimunkált építménye kissé meginog: a fiú annyira képtelen bárkinek kifejezni a valódi érzéseit, hogy az még a vele rokonszenvező néző türelmét is próbára teszi. Végül azonban kárpótol minket egy érzelmes jelenet a nagy próbatétel előtti utolsó estén. Hasonlóképpen katartikus az anya tanácstalan toporgása a konyhában vagy éppen a szabadság mámorát – és némi reményt – hirdető finálé is.
Csöndesen, szelíden forradalmi film a Magyarázat mindenre, főképpen azért, mert érzékenyen ábrázolja 2023 Magyarországát. S noha érezhető az alkotók közéleti rokonszenve, ez gyorsan háttérbe szorul, hogy teret engedjen egy sokkal hangsúlyosabb kívánságnak: üljünk le végre beszélgetni egymással! Hogy ez Lackfi Jánossal (és Ferenczi Györggyel) szólva teljességgel kizárt lenne? Remélem, még nem.
Szerző: Paksa Balázs
Fotó: Cirko Film
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. október 29-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
