A Magyar Nemzet október 21-i számának vezércikke, melyet Pilhál György neve fémjelez, azonnal a billentyűzet elé ültetett. (A szerző figyelemre méltó írásait mindig nagy érdeklődéssel olvasom.) A magyar írástudó társadalomban már korábban elindult folyamat tetőpontjáról van szó, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik mártírjának, Nagy Imrének lejáratásáról, hogy ne mondjam mocskolásáról.
Az ad „jogot” határozott és bizonyítható állításaim közzétételéhez, hogy 16 évesen szó szerint átéltem azt a felejthetetlen, felemelő 13 napot, és a következő tragikus hónapokat. Október 23-án másodikos gimnazistaként ott vonultam a Madách tértől egészen a Bem szoborig az egyetemisták által indított, de spontán tömeggé duzzadt tüntetőkkel. A Szent István kőrúton már szinte az úttest felett lebegtem átszellemülten. 48-as dalokat énekeltünk és szabad Magyarországot követelő jelszavakat kiabáltunk. Az ablakokból véges végig integettek az emberek, néhol magyar nemzeti zászlókat lengettek. Kiabáltuk, aki magyar velünk tart, és sokan voltak, akik követték a felhívásunkat.
A Rádióhoz már nem mentem el, féltem szüleim haragjától, hiszen nem kaptam engedélyt esti kimaradásra. De ezt követően tiltásuk ellenére minden nap kiszöktem a házból, ott voltam számos fontos eseménynél. Fegyver nem volt a kezemben, de törtem a ledöntött Sztálin szoborból és a Gellért-hegyi szovjet katonából, összegyűjtöttem minden lehetséges újságot és röplapot, félve futottam haza barátaimmal a kijárási tilalom első perceiben a géppisztolyos megszálló szovjet katonák félelmetes tekintetétől kísérve.
Hallottam Nagy Imre szavát a rádióban, amikor kihirdette hazánk semlegességét, az ENSZ és a nagyhatalmak védelmét kérve, és amikor november negyedikének vérfagyasztó ködös reggelén a Szabad Kossuth Rádióban közölte az ország népével és a világ közvéleményével: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak!”
Pilhál Györgynek abban igaza van, hogy a forradalom nem Nagy Imréről szólt.
A kezdeti szakaszban ő budai villájában ült házi őrizetben, a hatalom számkivetettjeként.
Persze, nyilván hallotta a külvilág fejleményeit, de nem nagyon tudott vele mit kezdeni. Őt nem az „ikonhiányban szenvedő baloldal találta meg”, hanem 23-án este a Kossuth téren követelte a felkelő tömeg: „Nagy Imrét a kormányba!” Gerő és bandája ijedtében, rémületében eleget tett a követelésnek.
A népakarat hatására november elsején kimondta a Varsói Szerződés egyoldalú felmondását, kinyilvánította Magyarország semlegességét. Innen már egyenes út vezetett az ország teljes megszállásáig, a szabadságharc kialakulásáig. Ettől kezdve vált Nagy Imre nemzeti hőssé, 1956 mártír miniszterelnökévé.
Mindezt bizonyítja első miniszterelnöksége 1953 és 1955 között.
Érdemes végig futni egyoldalúan elítélt hazai politikai pályafutásán, terjedelmi okokból csak a legfontosabbakat említve. 1944. december 22-én a debreceni Ideiglenes Nemzetgyűlés földművelésügyi miniszterré nevezte ki. 1945. március 17-én a kormány elé terjesztette a földosztásról szóló 600/1945. számú miniszteri rendelettervezetet, hogy „valóra váltsa a magyar földműves nép évszázados álmát, és birtokába adja ősi jussát, a földet.” (Nagy Imre szegényparaszti családból származott.) A Minisztertanács egyhangúlag elfogadta az előterjesztést.
1945. november 17-én a Tildy-kormány belügyminisztere lett. 1946. március 18-án mondott le erről a posztjáról, miután a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetése többször is bírálta. 1947. december 10-én írásos ellenvéleményt fogalmazott meg Gerő Ernő gazdaságpolitikai irányelveivel kapcsolatban, melyek a szovjet mintájú átalakítást szorgalmazták. A pártvezetés azonban ezt az ellenvéleményt elutasította.
1949-ben hosszú vitába bonyolódott Rákosival, melynek során a mezőgazdaság szövetkezetesítésének hosszabb időre történő, erőszaktól és diszkriminációtól mentes útja mellett állt ki. Ezt követően „opportunista, szövetkezetesítés elleni nézetei miatt” a Politikai Bizottságból kizárták.
Sztálin halála után Rákosi – Moszkvát is irritáló – túlkapásai miatt, szovjet „sugallatra” 1953. július 4-én Nagy Imrét miniszterelnökké nevezték ki.
Mindig nemzeti érzelmű volt, de csak élete végén ébredt rá, hogy rossz úton járt. De ezt a felismerést már élete árán sem adta fel. Kádár felajánlotta neki, ha beismeri bűnösségét, nem csak kegyelmet kap, de magas politikai vagy társadalmi tisztséget is. De ő nem vallotta magát bűnösnek, nem kért kegyelmet, a halált választotta. Ettől vált mártírrá, ezzel legitimálta a forradalom koalíciós kormányát, ezzel vált hivatkozási alappá a magyar ügy a következő években az egész világban. Történelmi szolgálatot tett a magyar nemzetnek.
Pilhál György cikkével az a baj, hogy csak a negatívumokat sorolja fel 1956 miniszterelnökéről, a pozitívumokról szót sem ejt. Pedig az emlékezésnek erről kellene szólni.
Nemzeti ünnepeinken a szépre, a jóra, a nemzetet és hazánkat előre vivő eseményekre, valamint személyiségekre kell tisztelettel és hálával emlékezni.
Megjelent a Magyar Nemzetben 2023. október 28-án.
(Csóti György/Magyar Nemzet/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
