Babucs Zoltán hadtörténész, a Magyarságkutató Intézet vezető kutatója volt az előadója annak az estnek, amelyre a Csemadok Pozsony-Óvárosi alapszervezetének szervezésében került sor, „Kossuth Lajos táborában” – A szabadságharc honvédserege 1848-1849 címmel, amelyben a honvédsereg megalakulásának előzményeit és körülményeit taglalta egy-egy érdekes történettel fűszerezve a hadtörténész.
A történelmi előzmények közül mindenképpen tudnunk kell, hogy Magyarország a Habsburg Birodalmon belül hadi szempontból nem volt önálló, a magyar regrutákat a császári királyi hadsereg állományába vitték el, a katonai ügyek alakulásába, az újoncok, illetve a hadiadó felhasználásába a rendi országgyűlések nem szólhattak bele. A magyarországi helyzet elmérgesedésére hivatkozva a Batthyány-kormány már 1848 áprilisában elrendelte, hogy a hadügyminisztériumnál kérvényezzék néhány magyar ezred hazaszállítását Galíciából, de a folyamat csak nagyon lassan haladt.
1848 májusának közepén már lehetett érezni, hogy ki fog törni a délvidéki kisháború. Bécs az oszd meg és uralkodj elvet nyomon követve a Magyarországon élő nemzetiségeket sorra a magyarság ellen uszította”
– mondta előadása során a hadtörténész, hozzátéve, az első a sorban a rác-magyar kisháború kitörése volt. A magyar kormánynak tehát szüksége volt arra, hogy minél gyorsabban hadserege legyen, így megindult a kötélhúzás Béccsel. „Mígnem 1848 nyarán sikerült megállapodást kötni Bécsben, hogy az Észak-Itáliában lévő magyar alakulatok kivételével a Morvaországban vagy Galíciában lévő magyar alakulatokat hazavezénylik, és a nálunk lévő idegen katonaságot pedig elviszik az ország területéről” – mondta a hadtörténész.
Nemzetőrségi sereg felállítása
„Batthyányék nagyon gyorsan akartak hadsereget teremteni, ezért 1848. május 16-án megjelent a Hazafiak című kiáltvány, amelyben egy 10 ezer főből álló rendes nemzetőrségi sereg felállításáról intézkedtek, ez lett a későbbi honvédhangsereg magja” – mondta Babucs Zoltán, érdekességként pedig hozzáfűzte, a 9. honvéd zászlóaljat például Kassán állították fel, ők lettek a későbbi híres vörössipkás zászlóaljnak az önkéntesei.
Mint mondta, a szabályos hazavezényléseket megelőzően sor került huszár-hazaszökésekre is, az egyik ilyen volt a 6. Württemberg-huszárezred egyik századának hazaszökése, amit követően kirobbant a botrány.
Bécs a hazatérő huszárok parancsnokának a fejét követelte, aki nem volt más, mint Lenkey János főszázados, aki viszont nem teljesen önként jött haza, a szökést ugyanis századának altisztjei fundálták ki, őt pedig megkötözve hozták a határig, csak ott oldották ki a köteleit”
– mondta Babucs hozzátéve, azért, hogy a kecske is jól lakjon meg a káposzta is megmaradjon a huszárokat úgymond büntetésből levezényelték Délvidékre, a valóságban azonban ők ezért is jöttek haza. 1848 nyarától történtek aztán szabályos hazavezénylések, tette még hozzá.
„Siessetek, hű hazafiak”
Mindez azonban nem volt elég, ezért 1848 augusztusában Kossuth javaslatára a magyar országgyűlés úgy döntött, hogy az elfogadott, ám a király által még nem szentesített, de törvényerejű határozata alapján megkezdi az újoncozást. Batthyány szeptember 14-én elrendelte 42 ezer újonc kiállítását. A hadsereg létszámának növelése érdekében a miniszterelnök drámai hangú felhívásban fordult a lakossághoz. Ezt követően még több huszárszökésre került sor, ezek közül például a Coburg-huszárezred, a Vilmos-huszárezred vagy a Nádor-huszárezred hazaszökési kísérleteit említette a hadtörténész, kiemelte azonban, nem mindenki járt sikerrel, sokukat elfogták, és többen hősi halált haltak.
Több érdekes történet is elhangzott az előadás során a honvédsereg kapcsán. Babucs beszélt például arról is, hogy a honvéd hadseregben a vörössipka a vitézség fokmérője volt. Elmondta, hogy a vörössipka egy véletlen dolognak volt egyébként köszönhető, amikor ugyanis a toborzások folytak 1848 nyarán, a miskolci újoncok nem kék tábori sapkát kaptak, hanem pirosat, így vonultak be Kassára, a toborzási központba, és akkor kérvényezték első ízben, hogy a vörössipkát viselhessék. „Miután a Délvidéken a vörössipkás ezred olyan sikerre tett szert, 1849 tavaszán engedélyezték ennek a viselését hivatalosan is” – tette hozzá a hadtörténész.
Jókai párbajhősei nem a képzelet szüleményei
További érdekességként megemlítette még például Jókai Kőszívű ember fiai című regénye párbajhőseinek a születését is. Mint mondta, a regényből ismert két híres párbaj hősei nem pusztán az írói fantázia szüleményei, volt a történeteknek valóságalapjuk is. Az egyik legendás párbaj a Baradlay Richárd és Palvicz Ottó közti párbaj, a másik pedig a két Baradlay fivér közötti ún. forradalmi párbaj.
Ezeknek a párbajoknak volt valóságalapjuk, 1849. április 4-én a tápióbicskei ütközetben esett meg két érdekes párbaj, Sebő Lajos alezredes a császári huszároknak volt az egyik törzstisztje, aki csiliznyáradi születésű volt, ő vezette a császár-huszárokat a tápióbicskei ütközetben,
és szembetalálkozott a horvát oldalon harcoló Jézusmária-huszárok parancsnokával, báró Riedesel Hermann vértes őrnaggyal, aki kihívta Sebőt, hogy küzdjenek meg” – ecsetelte Babucs Zoltán.
A magyar népnyelv azért nevezte őket egyébként Jézusmária-huszároknak, mert silány régi típusú egyenruhájuk és fegyverzetük volt, sovány gebéken ültek, s állítólag amikor 1849 januárjában bevonultak Budapestre, egy bámészkodó kofa összecsapta a kezét, és felkiáltott: „Jézus, Mária! Hát ezek is huszárok?” Az elnevezésre azért is rászolgáltak, mert valahányszor a magyar oldalon harcoló igazi huszárokkal hozta össze őket a balszerencse, Jézus, Mária! kiáltásokat hallatva futottak el előlük.
„A tápióbicskei első összecsapásban Sebő alezredes megsebesült a karján, de rájött, hogy az ő lova erősebb, mint a vértes őrnagy hátaslova, ezért a következő összecsapásnál a lovával meglökte Riedesel lovát, és egy olyan kardcsapást mért az őrnagyra, amellyel széthasította a koponyáját. Ez a történet adta Jókai regényében a Baradlay Richárd és Palvicz Ottó közti párbaj alapját.
A másik párbaj alapjául szolgáló eset, amelyet Jókai regényében a két Baradlay fivér vívott meg a budai ostromban, szintén a tápióbicskei ütközetben esett meg, méghozzá Leiningen-Westerburg Károly alezredes és Kis Pál alezredes között”
– mondta a hadtörténész, hozzáfűzve, a párbajra azért került sor, mert Damjanich el akarta Leiningentől venni a dandárjában lévő kassai 9. vörössipkás zászlóaljat, és oda akarta adni Kis Pálnak, aminek Leiningen nem örült, és összeveszett Kis Pállal, amit követően kihívta párbajra. A párbaj győztese azt lett volna, aki előbb rátér zászlóaljával a Tápió hídjára, de mindketten egyszerre értek oda és egymás nyakába borultak.
Elhangzottak történetek az előadás során Klapka Györgyről is, aki korábban a császári seregben szolgált, és annak idején az egyik tanára Török Ignác hadmérnök törzstiszt volt, a későbbi aradi vértanú.
Klapka kiváló elméleti ember volt. A térkép mellett, az íróasztalnál zseniális haditerveket tudott kidolgozni, többek között ő volt a szabadságharc tavaszi hadjárata első hadműveleti szakaszának a szellemi atyja, aminek óramű pontossággal kellett működnie”
– mondta Babucs hozzátéve, az volt a haditerv, hogy elhitetik a császáriakkal, hogy a Pest-hatvani úton vannak a magyar főerők, miközben a magyar főerők valójában Gödöllőnél kerítik majd be a császári főerőket, a csata azonban majdnem fiaskóval végződött, csak Görgei megérkezésének köszönhető, hogy a vereséget győzelembe tudták fordítani.
Ezekhez hasonló történet elhangzott még számos az előadás során, egy sor érdekességet tudhatott meg az 1848-1849-es szabadságharc honvédseregében harcoló felvidéki kötődésű neves és ismeretlen honvédekről is az, aki eljött az előadásra.
Nekünk, kései utódoknak is meg kell emlékeznünk róluk, nemcsak az aradi tizenháromról vagy éppenséggel Kossuth apánkról, hanem azokról a neves és névtelen honvédekről is, akik 1848-49-ben a magyar szabadságért harcoltak”
– zárta a hadtörténész előadását.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
