Hogy az európai civilizáció milyen veszélyekkel néz szembe, azt ma már nem kell bemutatni senkinek. A bevándorlás felhígítja a nemzeteket, megállíthatatlanul folyik a népességcsere, a közösségek felbomlanak és elvesznek a régi értékek és az identitás.
Ráadásul, ha a romlást nem tudtuk addig megállítani, amíg a legtöbb ország etnikailag (nagyrészt) homogén volt, akkor mit várhatnánk most, amikor az őshonos európai népesség aránya mindenhol zuhanórepülésben van? A jövőben a helyzetet már a szavazófülkében sem lehet majd megfordítani, így a folyamatokat nézve azt lehetne mondani, hogy az európai civilizációnak vége. Keresztet lehet rá vetni. Innen már nem lesz visszaút.
Mégsem így gondolom, ennek pedig az az oka, hogy az utóbbi időben világszerte kezd formálódni egy olyan szemlélet a nemzeti radikálisok között, ami eltér a korábbiaktól. Az írás célja ennek bemutatása.
Az amerikai Mike Peinovich¹, a National Justice Party (a Nemzeti Igazság Pártja) elnöke – szerintem az angloszféra első számú véleményvezére – év elején osztotta meg az alábbi képet:
Az egyszerűnek tűnő szlogen mögött mélyebb elgondolás rejlik, melynek magyarázatára visszatérek. Előbb azonban bele kell menni olyan kérdésekbe, mint a többség és a kisebbségek együttélése, valamint a demokrácia, a hatalom és az elit összefüggései.
Többség és kisebbség
A világháború után, ahogyan a nem európai kisebbségek aránya fokozatosan növekedett, az együttélés annak feltételezésével indult, hogy az asszimiláció bekövetkezik, az újonnan jövők beolvadnak a többségi társadalomba. Amikor látszott, hogy ez nem fog megtörténni, integrációról beszéltek, ami a meghatározó kultúrához való alkalmazkodást jelenti, beolvadás nélkül. Csakhogy ez sem működött, és így jutottunk el a multikulturalizmushoz, amikor különböző kultúrák élnek egymás mellett párhuzamosan.
Ma már minden fehér többségű országban multikulturalizmus van. Amerikához hasonlóan Ausztráliában is számtalan etnikum él egymás mellett: kínaiak, indiaiak, ausztrál őslakosok, filippínók, malájok, zsidók stb. Frank Salter, az Ausztráliai Brit Közösség elnöke, a "Multikulturális stratégia a többség számára" című előadásában beszél az anglo-ausztrál többség és a kisebbségek együttélésének problémájáról:
● A liberális, posztnemzeti elitek a kisebbségek etnocentrizmusát nem csak megengedik, hanem bátorítják, ünneplik, és aktívan támogatják is.
● Ezzel szemben az anglo-ausztrál identitás kifejezését démonizálják, rasszistának, bigottnak, szélsőségesnek bélyegzik. Az angolszász etnocentrizmust a gyűlölettel azonosítják, ami büntetést és társadalmi kirekesztést von maga után.
● Salter rámutat a hatalomban fennálló asszimetriára: az identitás nyílt kifejezésének lehetősége a kisebbségek esetében kulturális és szervezeti erővel jár, ami megengedi a tudatos stratégiaalkotást. Érdekvédelmi szervezeteket működtetnek és egységes választói blokként lépnek fel.
● A kisebbségi szervezeteknek több milliós költségvetése van, főállású alkalmazottai, állami tisztelet és társadalmi elismertség övezi őket. Képviselőik rendszeresen megszólalnak a médiában, egyetemek és pártrendezvények vendégei.
● Ezzel szemben az anglo-ausztráloknak csak egyetlen szervezete van, az Ausztráliai Brit Közösség, a szavazatuk megoszlik a pártok között, a hatalom pedig nem tolerálja az olyan szervezetet, ami fehér emberek etnikai alapú érdekképviseletét végzi.
● Az anglo-ausztrálok az állammal azonosítják magukat, felfogásuk szerint elődeik közintézményeinek kellene őket megvédeni. Csakhogy az intézmények élére olyanok kerültek, akik nem elsősorban angolszász identitásúak, mi több, velük ellenségesek.
A fentiek alapján Salter 3 erős megállapítást tesz:
Az első, hogy a nemzetállami elképzelés megbukott. Nem lehet egységes ausztrál nemzetről beszélni csak azért, mert különböző etnikai (vallási, faji) csoportok egy területen élnek, amikor minden csoport elsősorban a saját érdekérvényesítésével foglalkozik.
A második, hogy az anglo-ausztrálok hibásan azonosítják magukat az állammal, ami nem képviseli őket, mi több, diszkriminatív és ellenséges az ausztrál fehérekkel. Az államapparátus alárendelt szereplőként tekint rájuk egy felülről meghatározott etnikai hierarchiában.
Végül levonja a következtetést, hogy az angolszászok Ausztráliában egy legyőzött, alárendelt, "hontalan" népcsoport. (Mike Peinovich ugyanezt mondja, szerinte Amerikában a fehérek állam és érdekképviselettel nélküli emberek).
A kisebbségek etnocentrizmusát faltörő kosként használják az individualista anglo-ausztrál társadalommal szemben, amire Salter szerint a megoldás a "demokratikus multikulturalizmus" lenne, amikor az államalapító népcsoport is ugyanúgy szervezetten képviselheti az érdekeit, mint bárki más.
Magyarországon, ahol cigányok, zsidók és magyarok élnek párhuzamosan egymás mellett, ugyanez a helyzet. Az országon belül a magyar is csak egy érdekcsoport, akik számos területen hátrányos megkülönböztetést szenvednek. Ilyen a magyarellenes ("pozitív") diszkrimináció, amikor támogatásokra, munkahelyekre vagy iskolai ösztöndíjakra csak cigányok pályázhatnak. Ilyen, amikor az állam százmilliókkal támogat kisebbségi szervezeteket, de ha valaki egy magyar szervezetet alapít, azt azonnal szélsőségesnek bélyegzik. Ide tartozik a kettős mérce az igazságszolgáltatásban, amikor a magyarok ellen elkövetett bűncselekményekért a kisebbségek aránytalanul enyhe büntetést kapnak. Az állam szintjén ezért nálunk is rendszerszintű magyarellenesség érvényesül, jobboldali kormányok alatt is.
A probléma alapja tehát, hogy amíg a kisebbségek esetén ünneplik és állami szinten támogatják az etnikai alapú érdekképviseletet, addig az európai származásúak esetén ezt démonizálják és akadályozzák.
A következő két fejezetben – ahol a demokrácia, a hatalom és az elitek egymáshoz való viszonyáról lesz szó – a szervezett érdekképviselet jelentőségét boncolgatjuk. Amennyiben ez alapján arra jutunk, hogy a szervezettség jelentősége eléri (vagy akár meghaladja) a demokratikus rendszerben történő szavazás jelentőségét, akkor a demokráciához való viszonyunk átértékelésére lesz szükség.
A demokrácia és a hatalom kérdése
A nemzeti oldalt régóta foglalkoztatja a demokráciához való hozzáállás kérdése, ami eddig tudtommal nem volt részletes elemzés tárgyának alávetve.
Alapvetően két álláspont létezik. Az egyik szerint szükség van a politikai küzdelemre a demokrácia keretei között. Függetlenül a korábbi csalódástól (Jobbik), az nem lehet alternatíva, hogy feltesszük a kezünket és nem csinálunk semmit. A másik oldal elutasítja az úgynevezett "pártokráciát", bár azt eddig nem fogalmazták meg, hogy mit javasolnak helyette. Mindenesetre mellettük szól, hogy valahol mindenki érzi, a jelenlegi helyzetben az, hogy valaki négy évente lemegy a tőle 200 méterre lévő szavazófülkébe, és jó helyre húzza be az X-et, már nem lesz elég. Mi lehet az igazság?
Julius Evola szerint mindenkinek annyi szabadsága van, amennyi hatalma². Egy nép vagy maga rendelkezik a hatalommal saját sorsa felett, vagy valaki más uralkodik felette. A kérdés tehát, hogy a demokratikus rendszerben történő szavazás mennyire egyenlő a hatalommal, miben áll a hatalom, és hogyan szerezhető meg?
Hogy a szavazás és a hatalom két különböző dolog, azt számos példa mutatja. A legtöbb európai országban például a többség elutasítja a bevándorlást, a transzpropagandát, vagy azt, hogy érdemelvűség helyett kvóta alapján alkalmazzanak bizonyos kisebbségeket. Ennek ellenére a fentieket mégis rájuk kényszeríti valamilyen idegen hatalom, ami a népakarat felett áll.
Ezzel szemben itt van a zsidóság, akinek nincs valódi szavazóereje, a legtöbb országban nem érik el az egy százalékot. Ennek alapján – feltételezve, hogy a nép a szavazatával gyakorolja a hatalmat – gyakorlatilag nulla hatalommal kellene rendelkezniük. Mégis mindenki tudja, hogy a zsidóság akarata valamilyen rejtélyes okból szinte mindig érvényesül. Úgy tűnik, hogy a hatalom valami másban van, és nem a szavazásban.
A Haaretz izraeli hírportál szerint a zsidóságnak 9.000 intézménye és érdekképviseleti szervezete van Amerikában. Ez brutális szám³. Lehetséges volna, hogy a szervezett érdekképviseletnek semmi köze a hatalomhoz, mindössze annyi, hogy a zsidóság szeret szervezetet alapítani (a fehérnek viszont mindez valamiért meg van tiltva)? Nem valószínű – és itt kapcsolódunk az előző fejezethez. A szervezettség ugyanis lehetővé teszi az összehangolt fellépést, lobbizást, együttműködést, befolyásszerzést intézményekben (egyetemek, média) stb.
Ha van egy nép, ami abszolút nem hisz a demokráciában, az éppen a zsidóság, hiszen ők nem a szavazatuktól várják az érdekérvényesítést, hanem a fentiektől.
Az amerikai Harry Truman elnök az egyik legszélsőségesebb cionista volt. Izrael létét a világon elsőként ismerte el, 11 perccel annak kikiáltása után. Képzeljük el az alábbit: az amerikai elnökválasztáskor a médiából egy évig folyik a kampány, dollárszázmilliókat költenek, nyilvános viták folynak, barátok, családok vesznek össze. Majd végül ünnepélyesen megválasztják "a világ leghatalmasabb emberét", az amerikai elnököt. Aztán a zsidóság néhány képviselője megkeresi, és elmondja a követeléseit. Truman pedig engedelmeskedik, mert ha nem tenné, akkor ellene fordítják a zsidó kézen lévő médiát, a milliárdosaik pedig a politikai ellenfeleit fogják támogatni. A zsidóság tehát – felhasználva a befolyását és szervezettségét – hatalmat tud gyakorolni a világ (állítólag) leghatalmasabb embere felett, függetlenül attól, hogy mi a választói akarat.
Truman és más vezetők (pártok, intézmények, vállalatok stb.) befolyásolása, az etnikai alapú érdekérvényesítés, nem lenne lehetséges magas szintű szervezettség nélkül. Hogy ennek jelentőségét még jobban megértsük, térjünk át az elitelméletre, melynek klasszikus politikai teoretikusai már 100 évvel ezelőtt is foglalkoztak a fenti kérdésekkel.
Elitelmélet⁴
Az elitelmélet olyan államelmélet, amely a társadalom hatalmi viszonyainak leírására és magyarázatára törekszik.
Állítása szerint minden társadalomban egy szűk, jól szervezett kisebbség (általában egy gazdasági és politikai elit) rendelkezik a valódi hatalommal, és ez a hatalom független a demokratikus választásoktól. Az elit léte mindenképpen elkerülhetetlen, e csoport döntései alakítják a politikát, és ők hoznak az egész társadalomra kiható döntéseket.
A politikai elit olyan személyekből áll, akik hatalmi szervezetekben és mozgalmakban elfoglalt pozícióik segítségével befolyásolják a politikai folyamatokat és az intézményeket. Ide tartoznak a legnagyobb politikai, gazdasági, kommunikációs és kulturális szervezetek vezetői, valamint a civil mozgalmak, szakszervezetek, gazdasági lobbicsoportok vezetői is.
Az elitelmélet klasszikus teoretikusai, Mosca, Pareto, Michels és Weber mind úgy gondolták, hogy az elitek uralma a demokráciákban is érvényesül, a választók manipulációján keresztül ugyanis meglehetősen nagy autonómiájuk van a kormányzásban. Ezért van, hogy az elitelmélet általánosan elfogadott ugyan, de mégis elhallgatják, mivel megkérdőjelezi a demokrácia egyik alaptételét, a népfelség elvét. (Miszerint a jogok forrása és a hatalom birtokosa a nép, aki választott képviselői útján gyakorolja a hatalmat.)
Az elitelmélet szerint soha nem a nép kezében van a hatalom, hanem valamilyen szervezett kisebbség kezében, akiket uralkodó elitnek neveznek, és mindig léteznek az őket leváltani akaró ellenelitek is. Ez független a politikai rendszertől: a cári Oroszországban (monarchia) Lenin és a kommunisták alkották az ellenelitet, míg a Weimari Köztársaságban (demokrácia) Hitler és a nemzetiszocialisták. Bár a kommunisták és a nemzetiszocialisták egymással éles ellentétben álltak, közös tulajdonságuk volt a magas szervezettség és a fegyelmezettség.
Az elitnek két típusát különböztetjük meg. A kormányzó elit a konkrét kormányzati hatalmat gyakorolja (például a parlament tagjaként). A nem kormányzó elit körébe az olyan, hatalommal és kiváltságokkal rendelkező csoportok tartoznak, amelyek tagjai nem vállalnak nyíltan politikai szerepet, mégis nagy befolyással vannak a politikai folyamatokra és magára a kormányzó elitre is.
Értelmezzük a fentieket: Orbán Viktor és a fideszes képviselők (Amerikában Biden vagy Trump) a kormányzó elithez tartoznak. Ezeknek az embereknek van politikai hatalma, különféle pozíciókat birtokolnak, és mindegyikük milliárdos. A valódi hatalom azonban a nem kormányzó elit kezében van⁵. Amerikában a két nagy párt 25 legnagyobb támogatójából 15 zsidó származású, Hollywood és az amerikai média (a véleményformálás eszközei) az ő kezükben van, Soros "civil" szervezeteinek hálózata és a BlackRock vagyonkezelő pedig az egész nyugati világban diktálja a társadalompolitikát. Az etnikai-vallási alapon szerveződő zsidóságnak tehát döntő befolyása van az események alakulására.
Az elit lehet egységes és nem egységes (differenciált). Egységesnek akkor tekinthető, ha kellő belső kohézióval rendelkezik, tagjai pedig egyetértenek az általuk irányított társadalom alapvető természetét és szükségleteit illetően.
Mi az a belső kohézió, ami Orbán Viktort, Novák Katalint, Szájer Józsefet, Rogán Antalt, Lázár Jánost és Kubatov Gábort összetartja? Nos, biztosan nem az, hogy a konzervatív értékek érvényre jutásáért vállt-vállnak vetve harcolnak. Ehelyett a hatalom, a státusz és a pénz az, ami ezt a csoportot összetartja, tehát nem nevezhetők egységes elitnek. Politikájukra a hatalomtechnika, a helyezkedés, az "okos" politizálás jellemző. Tudják mikor, mit kell mondani, kinek, milyen mértékben kell engedni, hogy hatalmon maradjanak. (Teljesen más a zsidó elit, náluk ugyanis jelen van az erős etnikai-vallási alapú kohézió. Számukra a zsidó érdek az összetartó erő, a képviselőik pedig ennek megfelelően cselekszenek.)
A Fidesz nem a magyar elit. Elitnek ugyan elit, mert bírnak politikai-gazdasági hatalommal, és azt sem kérdőjelezem meg, hogy magyarok lennének (bár egy részük nem az). A probléma azzal van, hogy nem a magyar közösség iránti elkötelezettség az összetartó erő. (A magyarság iránti elkötelezettség és a szervezett forma egyedül a nemzeti szervezeteknél van meg együtt.)
A legfontosabbat pedig a végére hagytam. "A népszerű téveszme" (The populist delusion) című könyv szerint Gaetano Moscának, az elitelmélet nagy teoretikusának – és egyébként az egész elitelméletnek is – az alábbi az első számú törvénye:
A jól szervezett kisebbség (hatalmi szempontból) mindig felül fog kerekedni a szervezetlen tömegen. 100 szervezett mindig le fog győzni 1.000 szervezetlent. 10-ből 10-szer.
A mi helyzetünkre lefordítva: ki az, aki jól szervezett? Az Amerikában 9.000 szervezettel rendelkező zsidóság, sok tízezer szervezeti taggal, nemzetközi kapcsolatokkal, és a teljes zsidósággal a hátuk mögött, akik az etnikai szolidaritás alapján cselekszenek. A fehéreknek ezzel szemben nincs intézményesített érdekképviselete, individualista, szervezetlen tömeget alkotnak, akikkel elhitették, hogy a szavazatukkal gyakorolják a hatalmat. Mosca törvénye alapján tehát a zsidóság mindig, mindenhol le fogja győzni az európaiakat, függetlenül attól, hogy hogyan szavaznak.
Ennek az írásnak is Mosca törvénye kell hogy legyen a legfontosabb üzenete, abban a reményben, hogy minél többen megértik: a szavazás = hatalom egyenlet helyett a szervezettség = hatalom egyenlet mutatja a valóságot.
*
A nemzeti oldal szervezetei és annak képviselői alkotják tehát a magyar ellenelitet. Ők azok, akik önként dolgoznak a magyarság ügyéért, vállalva a fizikai kockázatot, rendőri vegzálást, büntetést, a megbélyegzést és a munkahelyi következményeket. Az "elit" kifejezés annyiban szorul csak korrekcióra, hogy itt nem valamilyen társadalomtól elkülönülő, politikai-gazdasági elitről van szó. Amikor egy etnikailag idegen, de jól szervezett elit kerül hatalomra (mint Lenin és a bolsevikok, Kun Béláék, vagy Amerikában a cionista zsidóság), akkor ez inkább egy csoportkonfliktus, ami minden magyart érint, de a nemzeti oldal képviselői vannak az első sorban.
Az egész európai civilizáció problémái éppen abból származnak, hogy ellenséges elit van hatalmon. A világtörténelemben soha nem volt még olyan, hogy egy nép saját maga ellen fordult volna, ahogyan ezt (vagyis a fehérellenességet) a nyugaton látjuk. A kóserkonzervatívoknak erre az a magyarázata, hogy a Nyugat megőrült. Csakhogy ez nem igaz, a fehérek nagy többsége soha nem akart bevándorlást, transzszexuálisokat, "pozitív" diszkriminációt és más fehérellenes intézkedéseket, de soha nem is kérdezték meg őket ezekről.
Az uralkodó elitet mindig csak egy másik elit tudja leváltani. Ha az emberek változást akarnak, azt csak egy összetartó és jól szervezett nemzeti elit képes elhozni. A multikulturális, liberális demokráciában nekünk, az őshonos államalapító népcsoportnak kellene a legszervezettebb közösségnek lenni a saját országainkban.
*
A népszerű téveszme című könyv konklúziója, hogy a demokrácia mindig is illúzió volt, ahol a hatalom igazi természetét (a szervezett kisebbség uralkodását) elhomályosítja a népfelség elvének hazugsága.
Amikor a fehér ember önszerveződését mesterségesen megakadályozzák, a demokrácia nem más, mint a zsidó diktatúra paravánja. A demokratikus rendszerben történő szavazásnak van ugyan jelentősége, hiszen a zsidóság is óriási összegeket, munkát, energiát és emberi erőforrást áldoz annak manipulálására – ilyen szempontból tehát nem szabad átesni a ló túloldalára –, de az is biztos, hogy önmagában csak szavazni nem elég.
Ha működő érdekérvényesítést szeretnénk, akkor magasabb szervezettséget kell elérni, mint a zsidóság. Mindez nem lehetetlen, hiszen majdnem százszor annyian vagyunk, de ehhez törzsi szemléletre van szükség, önszerveződésre és etnikai szolidaritásra. Erről lesz szó a következő részben.
Doktor Faust
(Kuruc.info)
Megjegyzések:
¹Mike a therightstuff.biz politikai podcast műsorvezetője is. A műsorok első órája ingyenesen meghallgatható, a legkiválóbb műsoruk a Strike&Mike, amit hallgatásra ajánlok. Ha valaki szeretne előfizetni, csak kriptodevizával lehetséges (például MoonPay-en keresztül), Mike-nak vannak beszédei Odysse-n, mint például ez, valamint Telegramon megtalálható.
²Julius Evola: Pogány imperializmus (46. o. – “A szabadság mértéke a hatalom“)
³Akkor is, ha ebben nagyjából 3700 zsinagóga és 1000 iskola is benne van, hiszen ezek is a szervezett, etnikai alapú érdekképviselet intézményei.
⁴Az elitelmélet bemutatásához Neema Parvini: The Populist Delusion (2021) című könyvét használom az Imperium Press kiadásában, valamint Kristóf Luca: A politikai elit (2015) című tanulmányának első fejezetét
⁵Kövér László az 1998-2002 közötti Fidesz kormányzásról mondta, hogy "kormányon voltunk, de nem voltunk hatalmon", elismerve, hogy választást nyerni és a hatalmat birtokolni nem ugyanaz.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
