Ideje van a szólásnak… nem, nem csak a szólásnak, a kétségbeesett üvöltésnek, a segélykiáltásnak. Szemünk láttára zajlik egy döbbenetes vérontás a Gázai övezetben. Naponta százak halnak meg a legborzalmasabb kínok között, nem, nem csak „terroristák”, nem, hanem gyermekek, nők, idősek, akiknek semmiféle tudomása nem volt, miféle végzetes akcióra készül a Hamász nevű iszlamista szervezet. A horror maga, ami zajlik: kétségbeesett szülők rohannak a kórházba üvöltő gyerekükkel a karjaikban, mindenütt síró, reményvesztett emberek, a kórházakban a földön fekszenek a súlyos sérültek, de nincs elegendő gyógyszer, az áramellátás hiánya miatt nem lehet műtéteket végrehajtani, éhes, szomjas nők, férfiak és gyermekek vánszorognak a rommá lőtt házak között, miközben több százezer ember próbál biztonságos menedéket találni valahol. Szavakkal leírhatatlan ez az iszonyat.
„Mindezért a Hamász felelős” – hallom az ellenérvet. Tényleg? A civil lakóépületek szétbombázásáért is? A nemzetközi egyezmények által tiltott foszforbomba ismételt bevetéséért is? 2,3 millió gázai lakos kiéheztetéséért, az elektromos áram, a vízellátás lekapcsolásáért is? A kollektív büntetés kegyetlen alkalmazásáért is? Orvosok, ENSZ-alkalmazottak, sőt néhány, szintúgy a „globalogazdi” szigorú felügyelete alatt álló nyugati vezető sem volt képes már tovább hallgatni. A „Hamász terrorista merényletének” kötelező elítélése mellett Zorán Milanovics horvát államfő kijelentette: „Izraelnek joga van az önvédelemhez, de a megtorláshoz és a mészárláshoz nincs!” Még az államok feletti hatalom olyan hűséges kiszolgálója, mint a brit miniszterelnök, Rishi Sunak is a „Hamász terrorcselekményének” mélységes elítélése mellett azért annyit mondott: „Izrael védje meg a hétköznapi palesztinokat”. Francesca Albanese, a megszállt palesztin területeken tartózkodó ENSZ-megfigyelő szerint – akinek állása, megélhetése is ugyancsak az USA urainak kegyeitől függ – kijelentette: „Ami zajlik, az a gázai palesztin lakosság teljes megsemmisítése. Nem különbözik attól, ami korábban is történt… de ezúttal sokkal intenzívebben zajlik az öldöklés.” Korábban? Ha elfelejtették volna a globális birodalmat igazgató politikusok, a magukat újságírónak nevező propagandisták és mások: a 2007 óta a nemzetközi jogi szempontból is teljesen törvénytelen blokád alatt álló Gázai övezet ellen Izrael négy alkalommal – 2008-ban, 2012-ben, 2014-ben és 2021-ben – intézett nagyszabású légi támadást a Hamász rakétatámadásaira hivatkozva, melyek során több ezer palesztin – köztük sok gyermek – vesztette életét. Persze terrorellenes akció volt ez is… Igen, mint az USA véres háborúi Afganisztán, Irak, Líbia, Szíria és Szomália ellen. A bombázások során sok ezer lakóépület dőlt össze, valamint számos iskola, hivatalok, üzlethelyiség változott romhalmazzá. 2008-ban a „terroristák” megsemmisítése valamiért nélkülözhetetlenné tette a fehér foszfor bevetését is – borzalmas fegyver, melynek használatát nemzetközi egyezmények tiltják. Izrael azonban láthatóan sem a rá vonatkozó ENSZ-határozatokat nem hajtja végre, sem a nemzetközi jog előírásait nem tartja be. (A ciszjordániai zsidó telepek létezése is ellentmond a nemzetközi jognak, amely világosan kimondja: megszállt területen tilos az etnikai arányok megváltoztatása, tilos a megszállóknak letelepedni.) Vajon antiszemitizmus lenne feltenni a kérdést: miért szabad Izraelnek (na és persze az USA-nak és csatlósainak) minden nemzetközi jogszabályt semmibe venni?
A Gázai övezet ellen 2014-ben indított izraeli támadássorozat 50 napig tartott, 2100 palesztin vesztette életét a kegyetlen bombázás következtében, köztük 1462 polgári személy és közel 500 gyermek. Hogyan is állunk akkor a terrorizmussal? De feltehetjük azt a kérdést is, melyet feltűnően kerülnek a bal-és jobboldali (de ugyanazon gazdit szolgáló) megmondóemberek, elemzők és politikusok: honnan is ered a palesztinok, illetve a Hamász mozgalom mélységes elkeseredettsége, melyek az október 7-i támadáshoz hasonló öngyilkos és véres akciókhoz vezetnek? A hivatalos nyugati narratíva szerint az izraeli bombázások, a Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben végrehajtott razziák, letartóztatások, bírói ítélet nélküli fogva tartások kizárólag a palesztin terrorra adott válasznak tekinthetők. Na de a palesztinok akcióinak nem volt semmiféle előzménye? Azok kizárólag őrültségből, gonoszságból, vallási fanatizmusból erednek?
Nos, akkor nézzünk vissza egy kissé alaposabban a múltba. Tegyük meg itt azt, amitől a szoros pórázon rángatott politikusok és a hivatalos meanstream nyugati média – beleértve a „szabadságharcos magyarországi jobboldali” médiát – úgy menekül, mint ördög a tömjénfüsttől. „Mélységes mély a múltnak kútja” …de menjünk csak vissza 1917. november 2-ig, amikor is Arthur Balfour brit külügyminiszter Lionel Walter Rotschildhoz írt levelében leszögezte: a brit kormányzat elkötelezett egy „zsidó nemzeti otthon létrehozása mellett Palesztinában.” Ehhez persze a háborút előbb meg kellett nyerni, és immár újabb oka is volt annak, hogy az USA beavatkozott a világháború menetébe. A palesztinokat pedig érdekes módon nem kérdezték meg a wilsoni elveken kérődző nagy demokraták. 1923-ban létre is jött a brit mandátumterület (nem, nem gyarmat, mandátum, mennyire másképpen hangzik, nyelvünk kiforgatása és szavaink hazug tartalmakkal megtöltése már ekkor kezdetét vette), mely a Brit Birodalom „nagy dicsőségére” 1948-ig létezett. Megindult az immár közel kétezer esztendeje szétszóratásban élő zsidóság tömeges betelepülése az „ígéret földjére”. 1936 és 39 között zajlott le az első nagy arab felkelés, melynek során a palesztinok tüntetésekkel, sztrájkokkal fejezték ki tiltakozásukat a brit gyarmati uralom és az izraeli betelepülés ellen. Erőszakos összecsapásokra is sor került a brit gyarmati katonaság, a velük szövetséges zsidó fegyveres csoportok (Special Night Squads, majd később a Haganah, de ezek persze sosem voltak terrorista csoportok, hanem ők szabadságharcosok), valamint a palesztin ellenállók között. A britek palesztin falvakat bombáztak, gyilkoltak, tömegesen tartóztattak le tiltakozó palesztinokat, és sok-sok házat romboltak le. A három év alatt 5000 ezer palesztin vesztette életét, 15 és 20 ezer közöttire tehető a sebesültek száma, és 5600 személy került börtönbe.
A második világháború borzalmas sokkja után – és természetesen a zsidóság győzelmének következményeképp – az ENSZ 1947-ben elhatározta magát a „zsidó-palesztin probléma megoldására”. Igazságosan tette? Tudom, nagyon nem polkorrekt ezeket a tényeket feleleveníteni, de mit tegyek, ha egyszer így történt: 1947-ben az úgynevezett Palesztin Mandátumterület (vagyis brit gyarmat) lakosságának 33%-át tették ki a zsidók, a földeknek pedig ekkoriban még csak a 6%-át birtokolták. Ennek ellenére a létrehozandó zsidó állam Palesztina földjének 55%-át kapta, míg a népesség 67%-át alkotó palesztinoknak jutott a terület 42%-a. (Jeruzsálem Palesztina földjének 3%-án helyezkedett el, az ENSZ nemzetközi ellenőrzés alá kívánta helyezni. Ma pedig? Az agresszív, terrorista palesztinok foglalták el vajon? Nem.) Egyáltalán nem csoda tehát, hogy sem a palesztinok, sem arab testvéreik nem fogadtál el ezt a végtelenül igazságtalan (ráadásul a legjobb földterületeket is Izraelnek juttató) felosztási tervet.
És ha mindez nem lett volna elég, még Izrael 1948. május 15-én történt kikiáltása előtt megkezdődött a palesztinok tömeges elüldözése a zsidó államnak juttatott földekről: hozzávetőleg 750 ezer palesztin lakos menekült el a felfegyverzett (nem, nem terrorista) csoportok elől. Ez az esemény a Nakba (arabul katasztrófa), melynek során egyes helyeken mészárlásokra került sor: a Jeruzsálem mellett fekvő Deir Yassin településen száznál is több nőt, férfit és gyermeket öltek meg a nem terrorista izraeli fegyveresek. A Nakba során életüket vesztett palesztinok száma – arab források szerint – 15 ezerre tehető. Nem csoda ezek után – bár nyilvánvalóan mélységesen elítélendő és nyilván terrorizmus -, ha a palesztinok sorsával együttértő arab államok Izrael kikiáltásának másnapján fegyveresen kívántak elégtételt venni, illetve Izrael Állam létrejöttét megakadályozni. Az első arab-izraeli háborút a nyugati hatalmak támogatásának köszönhetően Izrael megnyerte, és elfoglalta a történelmi Palesztina területének 78%-át. Jelenleg a Nakba során elmenekült palesztinok leszármazottai immár hatmillióan vannak, és jelentős részük 58 menekülttáborban él Ciszjordánia, a Gázai övezet, Libanon, Jordánia, Szíria, Egyiptom területén. Az ENSZ Közgyűlése 1948. decemberében elfogadta 194. számú határozatát, mely kimondta: a Nakba során elűzött palesztinoknak joguk van hazatérni. Valamilyen rejtélyes okból a hazatérés a mai napig nem történt meg. Vajon mi vezetett a Hamász „terrorszervezet” létrejöttéhez, mi az oka a palesztinok mélységes elkeseredettségének, elszántságának, radikális csoportok létrejöttének? KI tudja, ugyebár. A „gonoszság, a gyűlölet, a vallási fanatizmus”. Hát persze. De az előbbi kérdésnek a megfogalmazása vajon terrorizmust támogató cselekedet?
Izraelben 1948-ban 150 ezer palesztin maradt, akik 20 év múlva kaptak állampolgárságot. Mivel az ENSZ-határozat ellenére a palesztin állam nem jött létre, Egyiptom a Gázai övezet, Jordánia pedig Ciszjordánia „adminisztratív irányítását” vette át. 1964-ben az elüldözött, elnyomott palesztin nép jogainak, függetlenségének és szabadságának kivívása céljából megszületett a Palesztin Felszabadítási Szervezet, egy esztendővel később pedig a Fatah elnevezésű politikai mozgalom.
Az 1967-es hatnapos háború során Izrael megsemmisítő vereséget mért az ellene felvonuló arab haderőre, és elfoglalta a Gázai övezetet, Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet, Szíriától a stratégiai fontosságú Golán-fennsíkot, Egyiptomtól pedig a Sínai-félszigetet ragadta el. (Ahonnan azután az 1979-es Camp Davidben született egyezmény nyomán az izraeli hadsereg kivonult, Egyiptom lemondott a palesztin ügy képviseletéről, a zsidó állammal békét kötött, és jelentős amerikai gazdasági és katonai segélyben részesül a mai napig.) Az úgynevezett hatnapos háború következményeképp újabb palesztin tömegek menekültek el az előrenyomuló izraeli hadsereg elől. A vereség és az újabb szenvedések és megaláztatás nyomán megalakult marxista-leninista Népi Front Palesztina Felszabadításáért elnevezésű szervezet elsősorban repülőgépek eltérítése révén kívánta a világ közvéleményének figyelmét felhívni a palesztin nép áldatlan helyzetére. A repülőgép-eltérítés nyilvánvalóan terrorakció – de tényleg a terrorizmus támogatója az, aki felteszi a kérdést, hogy milyen okok vezettek ahhoz a mérhetetlen elkeseredéshez és gyűlölethez, amely a terrorcselekmények elkövetésének előfeltétele? Az okok megértése nyilvánvalóan nem jelenthet megbocsátást – de senkinek sem, aki ártatlanokat gyilkol! Olyan nincs, hogy az egyik fél számára mindig mindenre van mentség és magyarázat, míg a másik oldal cselekedetei csak és kizárólag aljasságból és fanatizmusból fakadnak! Mindenesetre 1967 után megkezdődött az izraeli telepek építése az elfoglalt Ciszjordániában, a Gázai-övezetben, sőt a Golán-fennsíkon is. Szükséges itt ismételten leszögezni: a nemzetközi jog tiltja bármely megszálló hatalom részére, hogy az uralmuk alatt álló területen betelepítéseket hajtsanak végre, vagyis megváltoztassák az etnikai arányokat. Jelenleg Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben 683 ezer telepes él 250 településen. A telepek létezése lehetetlenné teszi a palesztin állam megalakulását – még a történelmi Palesztina 22%-án is –, amely Ciszjordánia és a Gázai övezet területén jönne létre, holott eredetileg, az ENSZ felosztási terve szerint az egykori brit mandátumterület 42%-án alakult volna meg a független arab Palesztina. De erről ma már senki sem beszél – nyilván politikailag nem korrekt, mi több, lassan már a „terrorizmus támogatásának” minősül kimondani bizonyos cáfolhatatlan tényeket.
1987-ben tört ki az újabb felkelés, az első palesztin intifáda. Ugyanebben az évben alakult meg a palesztin nép szabadságküzdelmét segíteni hivatott Hamász mozgalom, amely a Muzulmán Testvériség kebeléből született meg. Yitzah Rabin honvédelmi miniszter nevezetes kijelentése határozta meg az izraeli választ: „Törd el a csontjaikat!” A tüntető, köveket hajigáló, többnyire fiatal palesztinok ellen éles lőszert használtak, tömegesen börtönöztek be aktivistákat, bezártak egyetemeket, házak sokaságát rombolták le. A B’Tselem nevű izraeli emberjogi szervezet adatai szerint az 1987 és 1993 között zajló felkeléssorozat során az izraeli biztonsági erők 1070 palesztint öltek meg, akik közül 237-en még a 18. évüket sem töltötték be. A letartóztatott palesztinok száma elérte a 175 ezret! És vannak, akik továbbra sem értik a Hamász, az Iszlám Dzsihád és más radikális szervezetek népszerűségének növekedését a palesztinok körében.
Az intifáda azonban mégsem volt hiábavaló, mert nemzetközi nyomásra a felek végül tárgyalóasztalhoz ültek. 1993-ban megszületett az oslói egyezmény, létrejött a Palesztin Hatóság, mely azonban csupán a Gázai övezet és Ciszjordánia meghatározott részei felett rendelkezett joghatósággal. (Ciszjordánia esetében a terület 40%-a került a Palesztin Hatóság fennhatósága alá, a legtermékenyebb földek és a vízkészletek jelentős része izraeli irányítás alatt maradt) . Az oslói egyezmény szoros biztonsági együttműködést írt elő Izrael és a Palesztin Hatóság között, melynek következményeképpen együttesen lépnek fel a „szélsőségesek” (az oslói egyezményt a palesztin ügy elárulásának tartó palesztinok) ellen.
A második palesztin intifáda 2000. szeptember 28-án kezdődött. Ezen a napon ugyanis Ariel Sharon, az akkor ellenzékben lévő Likud vezére, óriási katonai jelenlét mellett, provokatív látogatást tett a jeruzsálemi Al Aksza mecsetnél. (Mely körül a mai napig forrnak az indulatok, és az izraeli telepesek rendszeres megjelenése az iszlám szent helyen az október 7-i Hamász támadás egyik gyakran hangoztatott oka volt.) A felkelés nyomán Izrael ideiglenesen ismét ellenőrzése alá vonta az oslói egyezmény értelmében a Palesztin Hatóság ellenőrzése alatt álló területeket, és hozzákezdett az úgynevezett elválasztófal építéséhez, amely megnehezítette az egyes palesztin települések közötti kapcsolattartást is. (A Gázai övezet határán felhúzott elektromos kerítés építését 1995-ben kezdték meg.) Természetesen nagymértékben járultak hozzá a palesztinok életének ellehetetlenítéséhez az illegális izraeli települések, hiszen a palesztinok élettere egyre csökken, bizonyos utakat nem használhatnak, falvaik és városaik elszigetelődnek egymástól. Mint már említettem, az izraeli telepesek száma megközelíti a 700 ezret.
2005-ben, miután véget ért a második intifáda, az izraeli haderő, együtt a hozzávetőleg 9 ezer telepessel, elhagyta a Gázai övezetet. Egy esztendővel később választásokat tartottak a Palesztin Hatóság fennhatósága alatt álló területeken. A Hamász győzelmet aratott, azonban kirobbant a polgárháború a radikális iszlamista szervezet és a Fatah között. Az ellenségeskedések főleg a Gázai övezetben öltöttek súlyos méreteket. A Hamásznak sikerült az övezetből kiszorítani a Fatah mozgalom harcosait, azonban Ciszjordániában a mérsékelt irányzatú szervezet meg tudta őrizni befolyását, és a Jordán-folyó nyugati partja a mai napig a Fatah uralta Palesztin Hatóság irányítása alatt áll. 2007 júniusában azonban – a terroristának bélyegzett Hamász győzelemre válaszul – Izrael légi, tengeri és szárazföldi blokád alá vette a Gázai övezetet. Az intézkedés következtében hihetetlen szegénység, munkanélküliség alakult ki a Hamász uralma alatt álló területen. A blokád a mai napig fönnáll.
A „világ legnagyobb koncentrációs táborában” összezsúfolódott 2,3 millió ember a pusztító hatású blokád mellett kénytelen volt elszenvedni az újabb és újabb izraeli bombázásokat. A zsidó állam természetesen minden alkalommal arra hivatkozott, hogy a Hamász harcosai (többnyire házi készítésű) rakétákat lőttek ki izraeli területre. (Bár ők sem mindig előzmény nélkül.) A bombázások utáni újjáépítés szinte lehetetlenné vált, mivel a blokád következtében építőanyag nem jut be az övezet területére. Mint már említettem, 2008-ban az izraeliek – a nemzetközi egyezményeket megszegve – fehérfoszforbombákat vetettek be. 2014-ben pedig, az 50 napig tartó támadássorozatnak több mint 2100 palesztin áldozata volt, akik között 500 gyermek volt (a szombat délelőtti hírek szerint már most 2215 palesztin halottnál – melyből 724 gyerek – tart a számláló – a szerk.), és félmillió ember vesztette el otthonát.
Álljon itt néhány, a nyugati világban egyáltalán nem reklámozott számadat. A jelenlegi konfliktust megelőzően, 2000. szeptember 29. óta 2646 izraeli és 12 579 palesztin vesztette életét a két fél harcai során. 30 izraeli halt meg palesztin rakétatámadások következtében, míg 4 ezernél is több palesztint öltek meg izraeli rakéták. A jelzett időpont óta, tehát az elmúlt 23 esztendőben 143 izraeli gyermek halt meg palesztin katonai akciók nyomán, ezzel szemben 2434 palesztin gyermekkorú áldozata van a konfliktusnak. Mindeközben 152 izraelit tartanak fogságban a palesztinok, míg 5200 palesztin raboskodik izraeli börtönökben. 1967 óta a palesztinok hét izraeli házat, illetve lakást romboltak le, míg az izraeliek az eltelt 56 év során 56 502 palesztin otthonát tették a földdel egyenlővé. Az ENSZ felosztási tervében Palesztin Államként megjelölt terület 91%-a jelenleg izraeli fennhatóság alatt áll. Miért is nem tud létrejönni tehát egy palesztin állam? Miért olyan elkeseredettek a palesztinok, és miért támogatják közülük sokan a radikális iszlamista szervezeteket? Tényleg olyan nehéz mindezt felfogni?
Politikusok, újságírók, minden rendű és rangú megmondóemberek és elemzők! Először is, elengedhetetlen lenne, hogy alaposan megismerjék a palesztin-izraeli konfliktus valóságos történetét, és megszólalásaik alkalmával igyekezzenek rávilágítani azokra az okokra, amelyek a jelenlegi borzalmas konfliktust előidézték. Teljesen nyilvánvaló, hogy a történelmi múlt felelevenítése nem támasztja alá a tragikus izraeli-palesztin ellenségeskedést övező hivatalos nyugati narratívát. Másodszor pedig, főleg az október 7-i támadások fényében, természetesen lehetséges terrorszervezetnek minősíteni a Hamászt. De az iszlamista szervezet talán végig nem gondolt, elkeseredett akciójához mi köze van a Gázai övezetben élő 2,3 millió embernek, kiváltképpen a polgári lakosságnak, nőknek és ártatlan gyermekeknek? Nem lenne kötelessége minden egyes politikusnak, elemzőnek, újságírónak és más megmondóembernek – minden rájuk nehezedő iszonyatos hatalmi nyomás ellenére – határozottan elítélni a kollektív büntetést, ártatlanok ezreinek és tízezreinek lemészárlását, 2,3 millió embernek a lakóhelyéről történő elüldözését, megfosztásukat az életben maradáshoz nélkülözhetetlen alapvető létszükségletektől? Ha valami, akkor milliók szava, tiltakozása, akarata talán leállíthatja a pusztító, sok ezer ember halálához vezető, rettenetes emberi szenvedést okozó bosszúhadjáratot.
G. B.
(Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
