Mielőtt belemennénk a részletekbe, szeretném leszögezni, hogy a hasonló szellemiségű tanulmányok kritizálóira – jöjjön az a szakmából, vagy az újságírás, akár a politika területéről – nyugaton nyilvánvalóan a "gyermekbántalmazást támogató" jelzőt aggatnák, pusztán azért, mert nem értenek egyet az ott leírtakkal. Nem véletlen, hogy a Child Abuse & Neglect "szaklapban" megjelent "nagyon tudományos" írást is a The Guardian szemlézte, de a Telex "tudomány" rovatának hála kaptunk egy lerövidített magyar verziót is.
Véleményem szerint ez az a pont, ahol érdemi vitának már egyáltalán nincs helye, mert ez a nyílt destrukció nem is arról szól. Lehet dolgokról vitázni, de az, hogy a gyerekkel való alkalmankénti kiabálás is "verbális abúzus" ahogy ők nevezik, és szerintük az erőszak egy formájaként kellene számon tartani, már olyan mély és szándékos rombolást feltételez, amellyel nem vitába szállni kell, hanem elpusztítani. Hovatovább a téma szempontjából sincs miről vitázni. Előfordul, hogy az ember kiabál, ki többet, ki kevesebbet. De teljesen érthető, ha egy gyerek, főleg, ha rossz, kihozza a szülőt a sodrából, különösen egy fárasztó nap után. Olyan impulzusok ezek, melyeken egyetlen "agyturkász" vagy "tudós" nem fog tudni változtatni. Erőszak és diktatúra nélkül legalábbis nem.
A "tudományos kutatás" háttere, hogy a gyermekkori érzelmi bántalmazás mértéke meghaladja a rossz bánásmód egyéb formáit, s ebből egyik – szerintük kulcsfontosságú – elem az ún. "verbális bántalmazás" (childhood verbal abuse, az egyszerűség kedvéért a továbbiakban CVA), melyet mégsem ismernek el a rossz bánásmód egy önálló fajtájának. Jelen tanulmány nyilván ezen kíván változtatni "analizálás, felismerés, megelőzés" címszóval. Kalandorok és időmilliomosok elolvashatják a kutatás teljes szövegét. Nyilvános, hasonló irományokhoz képest nem is olyan hosszú.
CVA alatt nem csak a gyerekkel való ordítozást, hanem a becsmérlést, fenyegetést is értik, egyszerűbben szólva nem lehetne lehülyézni sem őket, akkor sem, ha mondjuk egész nap bőgnek a semmiért. Ráadásul a dolgozat szerint a verbális abuzálás egyenértékű a fizikai vagy szexuális (!) bántalmazással, ami azért elég arcpirító párhuzam. Bizonyára rengeteget gondolkozhattak a továbbiakon is, mert leszögezik, hogy verbális abúzust többen szenvednek el, mint fizikait vagy szexuálisat (milyen meglepő), az arány akár 40% is lehet.
Egy 20 556 brit állampolgáron végzett másik kutatást is említ a tanulmány, amely kimutatta, hogy akiket "szavakkal bántalmaztak a szüleik", kétszer nagyobb eséllyel kerültek börtönbe, vagy szintén kétszer nagyobb eséllyel fogyasztottak kannabiszt (mondjuk, hogy utóbbival kapcsolatban mi a baj, nem tudom, elvégre a progresszívek általában teljes legalizáció pártiak is egyben, na mindegy.)
Tényleg nem akarom túlságosan bő lére ereszteni, mert a konzekvencia levonása a fontos számunkra. Annyit mindenesetre még kiemelnék, hogy a CVA egyszerre jelenti az ordítozást, a vulgáris beszédet, de a folyamatos bazdmegolások mellett olyan kritizáló szavak is tiltólistásak, mint a buta vagy a lusta, pedig nyilván nem egy szinten van a kettő.
Továbbá szomorú, de nem Karikó Katalin az egyetlen magyar, aki kétes kutatásokkal szerzett magának hírnevet. A verbális abúzusról szóló tanulmánynak is van magyar vonatkozása, hiszen annak egyik szerzője, a lap szerkesztője a magyar származású Peter Fonagy, aki mellesleg az Anna Freud Központ vezérigazgatója is egyben. Szerinte a gyermekek bíznak a szüleikben és komolyan veszik őket, ám ha ezt a bizalmat "eláruljuk" azzal, hogy verbálisan bántalmazzuk őket, akkor "kirekesztődnek, elszigetelődnek, szégyenkeznek és képtelenek lesznek kapcsolatba lépni közösségükkel és teljes mértékben kihasználni a társadalmi tanulás előnyeit." Igen, ezek a megállapítások pontosan annyira kifacsartak és semmitmondóak, mint ahogy hangzanak, majd később visszatérünk rá.
Nem marad el a "megoldás" sem, régi marxista szokás szerint az elnyomót eltiporni, az elnyomottat "felszabadítani" jelszóval. A 21. századi elvtársak azonban már kevésbé őszinték mint a Tanácsköztársaság egykori hóhérai. Mivel a "szakértők aggódnak" a CVA mértéke miatt, egy új jótékonysági szervezetet hoznak létre Words Matter néven, hogy "növeljék a tudatosságot", megszüntessék és megelőzzék a problémát. Nyilván itt olyan fából vaskarika problémákra kell gondolni, amelyeket kicsivel fentebb felsoroltam. Tehát hogyha valakire erélyesebben rászól az anyukája (még csak az sem kell, hogy túlságosan sértő legyen, vagy kiabáljon), az majd nem tudja kihasználni a "társadalmi tanulás előnyeit", jelentsen ez bármit is.
Miután a multikulturalizmus hazugságával szétrombolt nyugati társadalom darabjaira hullott, a romokon burjánzó őrület természetesen nem elégedett meg annyival, hogy összezilálja és egyetlen élhetetlen masszává ömlessze az egyes kultúrákat. Valamit mindig fel kell számolni, vagy éppen "felszabadítani", ez alól nem lehet kivétel a család, vagy éppen a munkahely sem, ez utóbbit inkább átalakítják semmint felszámolják. LMBTQ-napokat lehet tartani, de egy szexuális tartalmú viccet (mármint persze heteró szemszögből) elmondani már nem, mert az "munkahelyi zaklatás", nem beszélve a legtöbbször bemondásokon alapuló "me too" botrányokról. Ahol megszüntetik a humort és a vicceket, az már tényleg a vég, de a család is ebbe a kategóriába tartozik.
Nyilvánvaló, hogy a kultúrmarxisták számára a "probléma megszüntetése" egyben azt is jelenti, hogy azt szüntetik meg, aki a (nem létező) problémát okozza. Az a szülő, aki nem szólhat rá erélyesen a gyerekére, mert az "verbális zaklatásnak" számít, nem szülő többé, csupán valami mellékszereplő, aki a háttérben jelen van annak a személynek az életében, akit nem mellesleg a világra hozott/nemzett. És persze a jó szokásukhoz híven megint maszatolnak. Nem egyenlő ugyanis valaki folyamatos megalázása, a semmiért való állandó ordítozás azzal, hogy bizonyos helyzetben felemeljük a hangunkat, kiabálunk, vagy szemébe mondjuk a gyereknek, ha lusta, vagy éppenséggel közöljük vele, ha valami nem az erőssége. Ezek sokszor még segíthetnek is a későbbiekben, ellenben azzal, ha mimózaként kezelünk valakit és akkor is dicsérjük amikor nem kell és nem szólunk rá semmi miatt. Még egyszer, ez nem egyenlő a "ha kell, ha nem, ordítok" mentalitással és a vulgáris alázással, mégsem voltak hajlandóak különbséget tenni ezek a derék tudósok.
Az így szétrombolt családok, a tekintélyüket vesztett szülők gondolhatjuk, milyen fiatalokat szabadítanának a társadalomra. Idegesítő kis görcsöket, akikkel felnőtt korukban azért ordítozna az ember szívesen, mert korábban ezt nem tette meg velük senki. De, csak hogy ne a kiabálásra helyezzem a hangsúlyt, az ilyen szellemben felnövő gyerek még csak a nyilvánvaló hibáival sem lesz szembesítve – kiabálás nélkül – mert az is "verbális bántalmazás".
Mit ad Isten, közben olvasom, hogy a Biden-adminisztráció törölné az anya, apa, anyaság, apaság és a "he" és "she" névmásokat a gyermekgondozással kapcsolatos törvényekből. Micsoda véletlen egybeesések!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
