A héten egy olyan hírre hívta fel a figyelmemet egy kedves ismerősöm, amely engem „biztosan érdekelhet”. Így is volt, a Békés megyei Eleken egy ház felújításakor különböző második világháborús német relikviák kerültek elő. Elő szokott fordulni hasonló, hiszen ’45 után valahová el kellett rejteni a „fasiszta tárgyakat”, s mindamellett, hogy ilyenkor igazán ritka darabok is előkerülnek, ha megfelelő helyre rejtették el, a több évtizedes megkíméltség olyan állapotot kölcsönöz a tárgyaknak, amely az aukciókat megjárt, viseltesebb darabokról nem mondható el.
Ilyenkor persze az ember – legalábbis én – mindig úgy érzi, hogy miért nem ő talált rá eme relikviákra, ezek például a megtaláló felajánlása révén a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumot gazdagítják majd. Objektív történelemszemléletet persze ne is várjon senki, nehogy véletlenül Békéscsabára vetüljenek a NER kegyenceinek, „Isten ajándékainak” vigyázó szemei.
Ez már bőven lejön a fideszes vármegyei orgánum cikkéből is, amelyben dr. Bácsmegi Gábor, az említett múzeum igazgatója sokkal inkább a zsargonnak megfelelően véleményezte, semmint ismertette a talált tárgyak történetét.
Elek egészen 1945-ig főként svábok által lakott település volt, mint ilyen, alkalmas volt a Waffen-SS-nek arra, hogy toborzást végezzen, amely 1944 márciusáig egyáltalán nem volt zökkenőmentes, hiába vett részt Magyarország a szovjetek elleni európai offenzívában. Persze ahol van akarat, ott út is, így ha ingoványos talajon is, de volt lehetőség belépni az elit szervezetbe Magyarországról. Faulhaber Andrást is felvették, azt az akkor huszonéves eleki fiatalt, akinek tárgyait meglelték a házban.
Az örökség egyik különlegessége a fiatalember saját naplója, melyet lelkesen írt a keleti fronton. E szerint 1942. április 26-án került be a Waffen-SS kötelékébe, majd ment is a frontra a szovjetek elleni keresztes hadjáratra. Itt mondjuk kívánkozna egy olyan megállapítás, hogy huszonéves fiatalként, úgy, hogy előtte állt az élet, milyen emberfeletti cselekedet is volt inkább harcra jelentkezni, de Bácsmegi inkább a szokássá vált narratíva felé tereli a dolgot. A naplóban ugyanis többször szerepel a „partizánvadászat” kifejezés is, tehát az igazgató szerint Faulhaber részt vett „háborús bűncselekményekben”. Hogy valójában a gyakorta zsidókból verbuválódott, hivatalos kötelékekbe nem tartozó partizánok miket műveltek, amelyekkel kiváltották a német (meg amúgy a magyar) csapatok jogos gyűlöletét, természetesen nem szól, abba meg inkább bele sem megyek, hogy véleményéből egyenesen az következik, hogy akkor a magyar hadsereg partizánvadászai is háborús bűnösök voltak.
A fennmaradt tartozékok (kitűzők, felvarrók, sapkarózsa, fényképek stb.) alapján tudni lehet azt is, hogy az eleki fiatal kitartó és bizonyára jó harcos volt, hiszen egy embert próbáló, kegyetlen világban még 1943 végén is bizonyíthatóan élt és harcolt. Azonban Bácsmegi ismét másfelé jár: a „démoni” Faulhaber „úgy tűnik, hogy ideológiában is közel állt a náci eszmékhez”, hiszen a könyvtárában „náci eszméket népszerűsítő kiadványok is szerepeltek”. Nyilván „rendkívül ördögi” fiatal lehetett ez a Faulhaber, ha volt olyan gonosz, és elment harcolni a szovjetek ellen, de azért egy igazgatótól hivatalos, tudományos megnyilvánulás alkalmával elvárná az ember, hogy a „náci” helyett a hivatalos történelmi megnevezéseket használja, s mielőtt bárki azt mondaná, hogy bezzeg a komcsi (meg más hasonló „becenév”) nem zavarna, annak elmondom, hogy de, az is zavarna, más kérdés, hogy valamiért a másik irányba egyáltalán nem jellemző a gúnynevek használata hivatalos platformokon.
Zárásként perszer jön még a szokásos mentegetés, hogy „elenyésző volt azok száma, akik szimpatizáltak a nácikkal”, stb., stb. Itt megemlíti azt is, hogy Faulhaberékkel ellentétben „sokkal többen maradtak lojálisak Magyarországhoz”, csak azt nem értem, hogy huszonévesként jelentkezni egy elit csapatba, majd élettel ellentétes körülmények között éveket harcolni egy olyan szörnyűség ellen, amely Magyarországot is veszélyezteti, miért illojális dolog az ország irányába. Tény és való, hogy a magyar nemzetiszocialisták és a német nemzetiszocializmust képviselő magyarországi németek szervezetei között (főleg a nyilasok és a Volksbund között) volt egyfajta rivalizálás, de nyilván mindenki számára egyértelmű, hogy a Munkácsy Mihály Múzeum igazgatója egyáltalán nem erre gondolt a nyilatkozatában (legalább azt megemlítette, mennyi németet hurcoltak el a „felszabadító” szovjetek országszerte).
A hagyatékot feldolgozó munka most kezdődik, jövőre tervezik bemutatni egy II. világháborúról szóló kiállításon. Illúzióim persze nincsenek, a dolog érdekes része viszont, hogyha jól megy a kutatás, talán kiderül, mi lett a bolsevikok ellen harcoló fiatallal.
Hasonló szellemiségű hagyatékok előkerülése mindig jó alkalom arra, hogy az évtizedek óta uralkodó, sokszor hamis és igazságtalan narratíva helyett új szemlélettel mutassuk be a szóban forgó korszakot. Például a sok „nácizás” helyett érdemes lett volna pár mondatban megemlíteni, kik ellen is harcoltak a végtelen hómezőkön, milyen áldozattal is járt ez, vagy legalább pár jó szót említeni arról, hogy az eleki fiatal élete legszebb éveit beáldozta egy Európát védő háború oltárán, amelyet nem is biztos, hogy egyáltalán túlélt. Bácsmegi Gábor azonban a másik, „kiválasztottak” által diktált felfogást mondta fel, a más narratíva után szomjazók legnagyobb bánatára.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
