A 19. század végén egyre növekedett a feszültség Nagy-Britannia és Oroszország között, ahogy mindkét nagyhatalom Közép-Ázsiában terjeszkedett. A brit erők stratégiailag kiszolgáltatott állásokat foglaltak el a Brit-India és Afganisztán között húzódó határvonalon, amelyeket egyszerre fenyegettek az orosz erők és az afgán törzsek. 1897. szeptember 12-én aztán olyan harc bontakozott ki ezen a vidéken, amely visszhangot keltett az egész Brit Birodalomban.
A brit fennhatóság alatt álló India (amely ekkor tartalmazta a mai Bangladest és Pakisztánt is) és Afganisztán közötti határ, ahogy napjainkban is, igen vadregényes és veszélyes hely volt. 1897-ben egy Saragarhi nevű őrhelyen, 65 kilométerre a legközelebbi brit helyőrségtől (amely a mai Pakisztán területén lévő Kohat városában volt), 21 szikh katona állt helyt 10 000 afgán törzsi harcos ellen. A végsőkig küzdöttek, és bátorságukról a britek emlékművek sorával, emléknappal, és két szikh templommal emlékeztek meg. Miért tartották ennyire jelentősnek ezt a csatát?
A küzdelem időpontja jelentős szerepet játszik: a 19. század legvégén, a „nagy játszmának” nevezett korszakban történt, amikor Nagy-Britannia és Oroszország egyszerre terjeszkedett Ázsia belseje felé. 1881 és 1885 között, ahogy az oroszok egyre mélyebbre hatoltak az akkoriban Turkesztánnak nevezett régióba, mindkét fél igyekezett elkerülni a nyílt konfliktust.
Szikh katonák
Tényleges kompromisszum 1885-ben született: Brit-Indiában felállt egy határbizottság, amely Afganisztán emírje, Abdur Rahman Khan beleegyezésével egy véglegesnek szánt határt húzott a brit és afgán területek közé. Ez vált későbbi nevén Durant-vonalként ismertté, és napjainkig viták tárgyává. Az egyezmény megkötése után a britek elkezdtek „előretolt politikát” folytatni, azaz a határon túl lévő, főként pastuk által lakott területeken is csapatokat állomásoztatni.
1891-ben Sir William Lockhart, a brit hadsereg dandártábornoka két expedíciót vezetett a Miranzai-völgybe és környékére a Samana-hegységbe, hogy az ottani törzseket brit fennhatóság alá vonja – azzal a végső céllal, hogy idővel brit erődítményeket hozzon létre a stratégiailag kedvező helyzetű Mastan-fennsíkon. Az év májusában India főparancsnoka, Sir Frederick Roberts (később Kandahár bárója) jegyzéket adott ki az oda vezető úton felépítendő támaszpontokról és őrhelyekről.
A két legfontosabb pontra nagyobb erődítményeket helyeztek, Lockhart és Gulisztán névvel, a közelükben pedig kisebb védett helyeket alakítottak ki, köztük a hegység fő vonulatának magasabb részein, a Saragarhi nevű falutól nyugatra. Roberts utasítása úgy szólt, hogy ennek az állásnak – amely a Lockhart erődítménytől 2,5 kilométerre, a Gulisztántól pedig 2,8 kilométerre volt – mindkét fő pozícióból láthatónak kell lennie.
Habár a távíró már 1835 óta létezett Samuel Morse-nak köszönhetően, itt a határvidéken a csapatok legfőképpen az úgynevezett tükörtávíróra hagyatkoztak a nagyobb távolságú kommunikációban – ezzel fényjeleket lehetett morzekódos üzenetekké rendezni. Működő távíróvonal csak a Lockhart és a Gulisztán erődök között volt, a többi megerősített állás felé tartó vezetékeket a helyiek rendszeresen elvágták.
A helyzet javítására a bengáli gyalogság 36. (szikh) ezredét vezényelték a térségbe. Az egység 1887-ben lett létrehozva, kimondottan a nehezen uralható északnyugati határvidék pacifikálására. Az egység parancsnokai (a testvérezreddel, a 35. szikhekkel együtt) Jim Cooke ezredes és a hírhedt Henry Holmes százados voltak, utóbbi az egész indiai hadsereg legnagyobb és legerősebb embere volt a korszakban. Az anekdota szerint a Pandzsáb tartománybeli Ludhijána városában Holmes kihívta a helyi fiatalokat, hogy próbálják meg legyőzni őt birkózásban – azzal a feltétellel, hogy ha veszítenek, akkor belépnek az ezredbe. Ezzel az új toborzási módszerrel igen sok fiatal férfit sikerült az egységhez csábítani. Ezzel egy időben más egységektől is átvezényeltek több mint 200 embert, ezzel 1888-ra 912 fő volt az ezred létszáma.
A saragarhi erőd maradványai
Az ezredet 1897 januárjában John Haughton alezredes vezette a Samanába, állásaik elfoglalására. Haughton azonos nevű édesapja szintén az afganisztáni konfliktusok veteránja volt. Amíg a katonák elkezdték végezni teendőiket, a helyieket egyre jobban dühítette, hogy határokat húznak a területükön. A közeli Tirah térségben élő afridi törzs felkelést robbantott ki, amivel a britekkel 16 évvel azelőtt kötött békét rúgták fel. 1897 augusztusára Haddah mollája, egy befolyásos hitszónok dzsihádot hirdetett „a szent próféta vallásának védelmében”, és az afridik meggyőzték a szomszédos orakzai törzset is, hogy csatlakozzanak hozzájuk.
A hegység legmagasabb csúcsára, a Samana Sukra kiküldött felderítők szeptember 9-én nagyszámú törzsi harcost láttak Khangarbur település közelében. Összesen 29 hadi zászlót számoltak, így volt némi fogalmuk az ellenség számáról. A következő napon további fegyveresek érkeztek, ezzel egyes becslések szerint akár 25 000 is lehetett a teljes számuk.
Haughton 36. ezrede az apróbb állások és az erődítmények között volt szétosztva: 168 katona volt a Lockhartban az ő személyes parancsnoksága alatt, míg 175-en voltak a Gulisztánban Charles Des Voeux őrnagy alatt. A Dharnál lévő megerősített állásban 37-en voltak, Sartopnál és Saragarhinál pedig 21-21 ember volt, utóbbinál plusz egy Dadh nevű civil, aki főzött és mosott az ezredre.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
