Szeptember 3-án a Szentatya ökumenikus és vallásközi találkozón vett részt Ulánbátorban, mongóliai apostoli látogatásának második napján. Beszédében a transzcendensre való nyitottság megőrzését, a vallások összefogását, a béke építését, a harmonikus egymás mellett élést szorgalmazta.
Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.
Jó napot kívánok mindnyájatoknak, kedves Testvéreim és Nővéreim!
Engedjétek meg, hogy így szóljak hozzátok, a Krisztus-hívők hittestvéreként és mindannyiatok testvéreként, a közös vallási keresésnek és az egyazon emberiséghez tartozásnak a nevében. Vallási vágyakozásában az emberiség vándorok közösségéhez hasonlítható, mely égre emelt tekintettel jár a földön. Sokatmondó ezzel kapcsolatban, amit egy messziről jött hívő mondott Mongóliáról. Azt írta, hogy ide utazva „nem látott mást, csak eget és földet” (Guglielmo di Rubruk [Rubruk Willelmus]: Viaggio in Mongolia [Utazás Mongóliába], XIII/3, Fondazione Lorenzo Valla – Mondadori, Milano, 2014, 63). Az oly világos és kék ég itt valóban átöleli a hatalmas, végeláthatatlan földet, felidézve az emberi élet két alapvető dimenzióját: a földit, mely a másokkal való kapcsolatokból áll, és a mennyeit, mely a bennünket meghaladó Másik kereséséből áll. Mongólia tehát arra emlékeztet bennünket, hogy mindannyiunknak, zarándokoknak és vándoroknak felfelé kell néznünk, hogy megtaláljuk a helyes útirányt a földön.
Örülök, hogy veletek lehetek ezen a fontos találkozón. Szívből köszönöm mindnyájatok jelenlétét, és köszönök minden hozzászólást, mely gazdagította közös gondolkodásunkat. Már az üzenetértékű, hogy ugyanazon a helyen együtt vagyunk: a vallási hagyományok – eredetiségükben és sokféleségükben – a társadalmat szolgáló jó óriási erőtartalékát jelentik. Ha a nemzetek vezetői a másokkal való találkozás és párbeszéd útját választanák, biztosan döntően hozzájárulnának a konfliktusok megszüntetéséhez, melyek továbbra is megannyi népnek szenvedést okoznak.
Annak lehetőségét, hogy együtt legyünk, hogy megismerjük és gazdagítsuk egymást, a szeretett mongol nép nyújtja számunkra, mely a különböző vallási hagyományok képviselői közötti együttélés történetével büszkélkedhet. Jó felidézni a Mongol Birodalom ősi fővárosának, Karakorumnak az erkölcsös tapasztalatát, ahol különböző „hitvallásokhoz” tartozó istentiszteleti helyek voltak, ami dicséretes harmóniáról tanúskodik. Harmónia: szeretném kiemelni ezt a jellegzetesen ázsiai ízű szót. Ez az a sajátos kapcsolat, amely a különböző valóságok között jön létre, anélkül, hogy az egyik föléje kerekedne a másiknak, és a kettő összemosása nélkül, inkább tiszteletben tartva a különbségeket és a közös élet javát szolgálva. Felteszem a kérdést:
Testvéreim és nővéreim, vallásosságunk társadalmi értékét azon mérhetjük le, hogy mennyire sikerül harmóniába kerülnünk a föld többi zarándokával, és mennyire sikerül harmóniát terjesztenünk ott, ahol élünk. Minden emberi életnek ugyanis, és még inkább minden vallásnak az altruizmuson kell „lemérnie magát”: nem elvont, hanem konkrét altruizmuson, mely a másik ember keresésében és a másikkal való nagylelkű együttműködésben nyilvánul meg, mert „a bölcs ember az adakozásban örvendezik, és csak ezáltal válik boldoggá” (The Dhammapada: The Buddha’s Path of Wisdom, Buddhist Publication Society, Kandy [Sri Lanka], 1985, 177. pont; vö. Jézus szavai, melyekre az ApCsel 20,35 utal). Egy Assisi Szent Ferenc által ihletett imában azt olvassuk: „Ahol gyűlölet lakik, oda szeretet vigyek, ahol sértés, oda megbocsátást, ahol széthúzás, oda egyetértést!” Az altruizmus harmóniát teremt, és ahol harmónia van, ott egyetértés, jólét, szépség van. Sőt talán a harmónia a szépség legtalálóbb szinonimája. Ezzel szemben
Az élet szépsége a harmónia gyümölcse: közösségi szépség, kedvességgel, odafigyeléssel és alázattal növekszik. A tiszta szív képes megragadni, mert „az igazi szépség végeredményben a szív tisztaságában rejlik” (Móhandász Karamcsand Gandhi: Il mio credo, il mio pensiero [Hitvallásom és gondolkodásom], Newton & Compton, Roma, 2019, 94).
A vallásoknak ezt a harmóniát kell felkínálniuk a világnak. A technikai fejlődés önmagában nem tudja biztosítani, mert az ember földi, horizontális dimenziójára való figyeléssel azt kockáztatja, hogy megfeledkezik a mennyről, melyre teremtettek bennünket. Nővéreim és testvéreim, az ősi bölcsességi iskolák alázatos örököseiként vagyunk ma itt együtt. Találkozásunkkal elkötelezzük magunkat, hogy megosztjuk azt a sok jót, amit kaptunk, hogy gazdagítsuk az emberiséget, mely gyakran irányt téveszt a nyereség és a jólét rövidlátó hajszolása miatt. Az emberiség gyakran képtelen visszatalálni a helyes irányhoz: a földi érdekek felé fordulva végül tönkreteszi magát a földet, összekeveri a fejlődést a visszafejlődéssel, amint azt a megannyi igazságtalanság, a megannyi konfliktus, a megannyi környezeti pusztítás, a megannyi üldözés, az emberi élet megannyi eldobása mutatja.
Ázsia sokat nyújthat e tekintetben, és Mongólia, mely e földrész szívében fekszik, a bölcsesség nagy örökségét őrzi, melyet az itt elterjedt vallások hoztak létre, és amelynek felfedezésére és megbecsülésére szeretnék hívni mindenkit. Szeretném megemlíteni – anélkül, hogy részletezném – e bölcsességi örökség tíz aspektusát. A tíz aspektus: jó kapcsolat a hagyományokkal, a fogyasztói szemlélet kísértései ellenére; tisztelet az idősebbek és az ősök iránt – mekkora szükségünk van ma generációs szövetségre köztük és a legfiatalabbak között, párbeszédre a nagyszülők és unokáik között! Aztán a környezetnek, közös otthonunknak a gondozása, egy másik rendkívül aktuális szükséglet: veszélyben vagyunk! Továbbá: a csend és a belső élet értéke, mely lelki ellenszer a mai világ sok bajára. Aztán az igénytelenség iránti egészséges érzék; a vendégszeretet értéke; a dolgokhoz való ragaszkodásnak való ellenállás képessége; az emberek közötti kötelékek kultúrájából fakadó szolidaritás; az egyszerűség megbecsülése. És végül egyfajta egzisztenciális pragmatizmus, mely kitartóan keresi az egyén és a közösség javát. Ez a tíz annak a bölcsességi örökségnek néhány eleme, amelyet ez az ország a világnak kínálhat.
Szokásokaitokkal kapcsolatban beszéltem már arról, hogy amikor erre az útra készültem, lenyűgöztek a hagyományos lakóházak, melyek a mongol nép több évezredes történelme során leülepedett bölcsességéről árulkodnak. A jurta ugyanis emberi teret jelent: benne zajlik a család élete, a baráti együttlétnek, a találkozásnak és a párbeszédnek a helye, ahol, ha sokan vannak is, tudnak még helyet adni valakinek. Konkrét referenciapont is, mely könnyen felismerhető a hatalmas kiterjedésű mongol földterületen; a remény oka az eltévedteknek: ha van jurta, akkor van élet. Mindig nyitva áll, kész arra, hogy befogadja a barátot, de az utazót, sőt az idegent is, hogy megkínálja gőzölgő teával, mely erőt ad a téli hidegben, vagy friss erjesztett tejjel, mely enyhületet ad a forró nyári napokon. Ez a tapasztalata a más országokból érkező katolikus misszionáriusoknak is, akiket itt zarándokként és vendégként fogadnak, és akik lábujjhegyen lépnek be ebbe a kulturális világba, hogy alázatos tanúságot tegyenek Jézus Krisztus evangéliumáról.
De az emberi tér mellett a jurta az istenire való alapvető nyitottságot is felidézi. E lakhely spirituális dimenzióját a felfelé való nyitottsága képviseli, egyetlen ponton nyitott, barázdált tetőablakom áramlik be a fény. Így a belső tér egy nagy napórává válik, melyben a fény és az árnyék egymást kergeti, jelezve a nappal és az éjszaka óráit. Van ebben egy gyönyörű tanulság: a múló idő értéke felülről jön, nem pedig a földi tevékenységek merő áramlásából. Az év bizonyos időszakaiban pedig a fentről behatoló fénysugár megvilágítja a házi oltárt, emlékeztetve a lelki élet elsőbbségére. A körbeli térben zajló emberi együttélés így folyamatos emlékeztetést kap függőleges, transzcendens és spirituális hivatására.
A kiengesztelődött és virágzó emberiséget, melyet különböző vallások képviselőiként előmozdítani segítünk, szimbolikusan ez a harmonikus és a transzcendensre nyitott együttlét képviseli, amelyben az igazságosságért és a békéért való elkötelezett munka inspirációt és az istenivel való kapcsolathoz alapot talál.
Nem keverhetjük tehát össze a hitet és az erőszakot, a szakralitást és a másokra erőltetést, a vallási utat és a szektásságot. A múlt szenvedéseinek emléke – különösen a buddhista közösségekre gondolok – adjon erőt ahhoz, hogy a sötét sebeket fényforrássá, az erőszak esztelenségét életbölcsességgé, a romboló rosszat építő jóvá változtassuk. Így legyen ez velünk is, spirituális mestereink lelkes tanítványaival és tanításaik lelkiismeretes szolgáival, akik barátságos útitársakként készek vagyunk felkínálni a szépséget azoknak, akiket kísérünk. Legyen ez így, mert a pluralista és a demokratikus értékekben hívő társadalmakban, mint amilyen Mongólia, minden vallási intézménynek, melyet a polgári hatóság rendszerint elismer, kötelessége és mindenekelőtt joga, hogy mások lelkiismeretének tiszteletben tartásával és mindenki nagyobb javát célul kitűzve felkínálja azt, ami ő maga, és amiben hisz.
Ennek kapcsán szeretném megerősíteni, hogy a Katolikus Egyház ezen az úton akar járni, szilárdan hisz az ökumenikus párbeszédben, a vallásközi párbeszédben és a kulturális párbeszédben. Hitének alapja az Isten és az emberiség közötti örök párbeszéd, mely Jézus Krisztus személyében testesült meg. Alázattal és a szolgálat szellemében, mely a Mester életét irányította, aki nem azért jött a világba, hogy „szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45), az Egyház ma minden embernek és kultúrának felkínálja a kapott kincset, megmaradva az arra való nyitottságban és annak meghallgatásában, amit más vallási hagyományok fel tudnak kínálni. A párbeszéd ugyanis nem ellentétes az evangélium hirdetésével: nem törli el el a különbözőségeket, hanem segít megérteni azokat, megőrzi őket eredetiségükben, és lehetővé teszi, hogy az őszinte és kölcsönös gazdagodást szolgálva találkozzanak egymással. Ily módon az Ég által megáldott emberiségben megtalálhatjuk a földön járás kulcsát.
Testvéreim és nővéreim, az, hogy ma itt vagyunk, annak a jele, hogy lehetséges remélni. Lehetséges remélni! Egy harcoktól és viszályoktól megtépázott világban ez utópisztikusnak tűnhet; csakhogy a legnagyobb vállalkozások a rejtekben, szinte észrevétlenül kezdődnek. A nagy fa a földben rejtőző kis magból születik. És ha „a virágok illata csak a szél irányában terjed, az erény szerint élők illata minden irányba terjed” (vö. The Dhammapada, 54. pont.). Virágoztassuk ki azt a bizonyosságot, hogy a párbeszédre és egy jobb világ építésére tett közös erőfeszítéseink nem hiábavalók. Ápoljuk a reményt! Ahogy egy filozófus mondta egyszer: „Mindenki aszerint vált naggyá, amit várt.Van, aki arra várt, ami lehetséges, van, aki arra, ami örök; aki azonban a lehetetlent várta, az mindenkinél nagyobb volt” (Søren Kierkegaard: Félelem és reszketés, Európa, Budapest, 1986, 24). Az ég felé emelt imáink és a földön megélt testvériségünk táplálják a reményt; legyenek egyszerű és hiteles tanúságtételei vallásosságunknak, annak, hogy együtt, felfelé emelt tekintettel járunk, hogy harmóniában lakunk a világban – ne felejtsük el a harmónia szót! –, mint zarándokok, akiknek meg kell őrizniük az otthon légkörét, mindenki számára. Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican.va
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
