A könyv szerzője képzőművész, 1935-ben született egy vajdasági magyar faluban, Tiszaszentmiklóson, az akkori Jugoszláviában. 1951-ben telepedett le az Egyesült Államokban. Springsben él, a Wright State University (Dayton, Ohio) művészeti oktatás fakultásának professor emeritája. Egy fia és két unokája van.
Luisa Lang a vajdasági Knicaninban (Rezsőháza) nevelkedett. A település a második világháború után arról lett nevezetes, hogy itt hozták létre Jugoszlávia legnagyobb kommunista koncentrációs táborát, amelyben főleg német nemzetiségű emberek raboskodtak, közülük több mint tízezren meghaltak. A falu német katolikus templomát a betelepült szerbek 1948-ban lerombolták.
A tragikus események történelmi előzménye: 1944-ben a hitleri Németország által a németek nevében elkövetett bűnöket bosszúsorozat követte a Harmadik Birodalom széthullása után. A Duna menti svábok számára a II. világháború után nem maradt esély arra, hogy a Vörös Hadsereg vagy Tito partizánjai elismerjék létjogosultságukat. A hitleri Németország által elkövetett borzalmakra hivatkozva az új hatalom nem ismert irgalmat a német nemzetiségekkel szemben, függetlenül attól, hogy személy szerint mennyire voltak bűnösök, vagy éppen ártatlanok. A kollektív bűnösség elve érvényesült a gyakorlatban.
A Jugoszlávia északkeleti részén lévő, három regionális részből – Bánság, Bácska/Baranya és
a Szerémség – álló Vajdaságban eredetileg körülbelül 510 ezer dunai sváb élt.
Luisa Lang népe azoknak a földműveseknek és kézműveseknek a leszármazottai voltak, akik
a területükön élő népcsoportok gazdasági gerincét képezték. A memoár szerzője részletesen bemutatja a családját, szüleit, nagyszüleit, oldalági rokonait, azok leszármazottait. Ő maga egyke volt, de soha nem érezte magát egyedül. Visszaemlékezései szerint a mindennapi, természetes súrlódásokat leszámítva békében éltek együtt a különböző nemzetiségek, németek, magyarok, horvátok, szerbek, szlovákok, néhány zsidó és cigány származású személy.
A háború azonban mindent megváltoztatott. „Elég hamar észrevettem, hogy mindenki megváltozott, távolságtartók lettek, és voltak, akik barátságtalanná váltak. Eltűnt a mosoly az arcokról, mogorván köszöntötték egymást az emberek az utcán. Az addigi önmaguk helyett egyszeriben szerbek, németek, magyarok, szlovákok, zsidók és cigányok lettek. Nagyapa azt mondta, hogy fel vannak készülve valami rettenetesre. Néha az volt az érzésem, hogy azért viselték ezt a maszkot, hogy elrejtsék azt a szörnyűséget, ami már azelőtt megtörtént – önmaguk elvesztését.” Mindenre rátelepedő nyugtalanság és baljós, rossz közérzet ülte meg a falut, „mint amikor egy idegen járkál közöttünk, magának követelve a figyelmünket”.
A rettegés állandósult, először a bevonuló orosz katonák erőszakoskodásai, majd az új hatalom, a horvát-szerb kommunisták irgalmat nem ismerő magatartása miatt. A falu népe többé nem bízhatott meg egymásban, az erőszakos cselekmények mindennaposak lettek, a mai nap túlélése lett az egyetlen cél. „Bárki elvihetett tőlünk bármit és zaklathatott bennünket, ha úgy tartotta kedve. Voltak, akik egyszerűen így bosszulták meg azt, amit a német megszállás alatt elszenvedtek… Ezekbe mindig beletartozott az áldozatul választottak
megalázása és a hatalomtól megrészegültek hencegő káröröme.”
Luisa Lang kilenc és fél éves volt, amikor családjával és több ezer német nemzetiségű sorstársukkal együtt koncentrációs táborba került. Ez az állapot 1948 márciusáig tartott.
„Igen, ott voltam sok ezer élő és halott társammal együtt. Türelmesek voltunk, vártunk – és vártuk, hogy valaki közbeavatkozik, hogy megment minket, még akkor is, ha soha nem hallottunk semmilyen ígéretet arra, hogy megteszik. Hittünk… Tudok a számolatlan halottról – azokról, akik annak a több mint fél millió ember életét követelő etnikai tisztogatásnak estek áldozatul, amelyet a német ajkú kisebbség ellen követtek el Jugoszláviában – a gyerekekről, akik úgy haltak meg, hogy vártak, türelmesen vártak, hogy élhessenek, hogy elmondhassák a történetüket az éjszakának.”
A kollektív bűnösség elvét a gyakorlatban megvalósító etnikai tisztogatásnak több mint harmincezer gyermek esett áldozatul. Luisa fogva tartói azonban tettek valami olyat is, ami az irgalmat nem ismerő partizánoktól egészen ritka volt. Az egyik este a tábor őrei egy bánatos szerelmi dalt énekeltek. Észrevették a közelükben álldogáló Luisát, de nem zavarták el. Az ő száján pedig kibukott: „Én is tudok egy szomorú dalt.” A szerb népdal egy gyermekről szólt, aki az édesanyja elvesztése miatt kesereg. „Eleinte remeg a hangom, de ahogy múlnak a másodpercek, erőteljesebbé válik, és kevésbé zihálok már… az őrök csendben figyelnek. A kalapos őr mosolyog, és bizalmas hanglejtéssel ezt mondja: »Igazad van, te tényleg tudod, hogy kell énekelni!«” A kötet előszavát jegyző Charles M. Barber történész szerint „a gyermek Luisa Lang bájosan tudott elénekelni egy szerb népdalt…, és minél többször kérték erre a tábortűz körül a partizánok, annál nehezebb volt gyűlölni őt, legalábbis ezekben a sokatmondó percekben”.
A memoár egyik legszebb része már a koncentrációs táborból történt szabadulásuk utáni epizód: a tizennégy éves Luisa templomba megy a hatalom által a családtól elszakított, évekre állami intézetbe hurcolt unokaöccsével, Seppivel. A kisfiú azonban nem akar bemenni a katedrálisba, kétségbeesetten ismételgeti: „Nincs Isten!” Ám nem sokkal később „A vasárnapi ebéd ínycsiklandozó illata vigasztaló hatással bír, és anyám hangja, a bársonyos, megnyugtató szavak Isten jóságát dicsérik – milyen jó dolog, hogy megtaláltuk egymást, milyen jó újra együtt lenni, és mindez olyan, mint az Isten jósága. És mindez úgy hangzik, mint a szeretetének gyengéd kinyilatkoztatása, melyet Seppi önkéntelen és felszakadó zokogása szakít időnként félbe.”
Luisa Lang vallja: az etnikai tisztogatás mint veszteség ha nem kapja meg a tudatos számbavételt, és ha az áldozatai, akiket valamikor száműztek a létezésből és kizártak minden közösségből, nem követelik ki a meggyászolást, akkor folytatódik az elnyomás. „Az ilyen elnyomás – legalábbis a túlélők számára – undorral színezi a társadalmi értékeket. Bátorságot kíván a túlélőktől, hogy a társadalom tagjai legyenek. Hallgatni a kimondhatatlanról, talán a legbölcsebb dolog, amikor egy arra érzéketlen társadalomban kezdünk új életet. A túlélők azonban még a hallgatásban is felforgatók, és az a döntésük, amely szerint beállnak az össznépi játékba, az maga az ellenszegülés cselekedete.” Luisa Lang „egy kis kegyelemben” reménykedik. „Az első unokám, Marina megszületése magával hozza ezt az áhított kegyelmet. Együtt lenni az unokáimmal, Marinával és Oonával, kiterjeszti annak kegyelmét, hogy azok nevében beszéljek, akiknek nem adatott meg élni.” Luisa Lang érzéseit egy rövid versben fogalmazza meg:
„Az örökké ottmaradók
a föld ölében ringatva,
létünk nyitott kapui,
kitartásunk örökösei,
hűségünk hírvivői.”
A könyvet Tax Ágnes fordította. Fordítói utószavában leszögezi: „Ez az írás nem bosszút kíván, nem vádaskodni akar, nem bűnösöket keres, hanem az emlékezet fontosságáról szól; az egyéni és a közös emlékezet fenntartása révén kíván számvetést készíteni és közvetíteni… a megbékélést és az élet szeretetét hirdetve.”
Luisa Lang Owen: A bennünk élő falu
Német Nemzetiségi Önkormányzat Solymár, 2022
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Fotó: Facebook
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
