Évközi 22. vasárnap – Gondolatok a szentírási szakaszhoz (Róm 12,1–2)
Azt hiszem, alaposan kiment a divatból, hogy „az Isten szerelmére” kérjünk valakit. Úgy tűnik, a szerelem szó jelentése valaha közelebb volt a szeretethez, ezért beszéltek Isten szerelméről, amikor végső alapot, még létező közös nevezőt kerestek. Mára mintha megfordulna a helyzet: a modern lelkiségek szívesen hangsúlyozzák, hogy Isten szeretete az emberi szerelemhez fogható. Feltéve, hogy egyáltalán beszél még valaki a szó nemes értelmében szerelemről.
Vasárnapi szentleckénk kezdőmondata hasonlít a régi fordulathoz. Pál ugyan nem Isten szerelmére, hanem az „Isten irgalmára” kéri a római keresztényeket: adják oda testüket, vagyis egész lényüket Istennek tetsző, élő, szent áldozatul. Szavai különös nyomatékot nyernek azáltal is, hogy mondatai előbb pozitív, felszólító, azután meg negatív, tiltó értelműek. Tegyétek ezt: váljatok áldozattá; ezt pedig ne: ne hasonuljatok a világhoz! Aztán újra visszatér a kívánatos elemek egész sora: keresni azt, ami Isten akarata, ami helyes, kedves és tökéletes… Pál felsorolásában erő van, indulat, sürgető szeretet. Olyan érzésünk támad, mint amikor valakinek az egész lénye szólít és sürget. Ahogyan Isten „irgalma” is – egyébként pedig szeretete, szerelme is –, ami lényegének legfontosabb kifejezése (vö. Kiv 33,6; Jn 3,16; 1Jn 4,16).
A rómaiakhoz írt levélnek ez a két mondata, amelyet vasárnap olvasunk, fontos fordulópont a szövegben. Ami eddig benne volt, nem más, mint az üdvösség drámájának története, az emberi bűn és az isteni irgalom találkozása, az előbbi mélysége és az utóbbi szinte felfoghatatlan reménysége.
Mert mi is a „bűnösök” közé tartoztunk, nem volt mivel dicsekednünk, nincs saját érdemünk, amivel gyarlóságainkat takargathatnánk, ha arra kerül a sor. A levélben eddig erről a különös kettősségről volt szó, hogy nem érdemeljük meg, hogy nem várhattuk el, mégis így történt. Így csodálkozunk rá Isten győzedelmeskedő szeretetére, így várjuk ennek beteljesülését még azokban is, akik egyelőre látszólag elfordulnak tőle.
És most? A levél hátralevő része arról fog szólni, hogyan is képzeli el Pál apostol azt az átalakuló gondolkodásmódot, amelynek a keresztényeket kell jellemeznie. Isten irgalmas tetteinek megismerése és átelmélkedése valamit átállít, megmásít, megújít bennünk.
Ráismerhetünk mi is az ő irgalmára: saját történetünkben azokra az eseményekre, emberekre, helyzetekre, amelyekben Isten váratlanul „foghatóvá” válik. Áldozattá lehetünk: vagyis úgy élhetünk, hogy életünk célba érjen Istennél, és mind jobban megérthetjük, mi az élet valódi célja és értelme.
Szerző: Martos Levente Balázs
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »