Vannak élmények, amelyek meghatározzák gondolkodásunkat, cselekvésünket. Mondjuk a gyermekkori családélmény – az annyira meghatározó, hogy valamilyen módon mindig előkerül, mint a lóláb, amely, mint tudjuk, ki szokott lógni.
Egy nemzet életében az ilyen meghatározó élmény a történelmi sors néhány kiemelt eseménye. Ennek forrása különböző lehet, külső vagy belső indíttatású, amit például a németek utóbbi kétszáz éves történelméből is látni. Sok rendkívül pozitív tulajdonsággal megáldott nép a német – csak éppen az a baj, hogy amikor egyesül, abból mindig valami kellemetlenség fakad. Sok kisebb államban éltek, míg Bismarck 1871. január 18-án a versailles-i tükörteremben (már az is Versailles-ban történt!) kikiáltotta a német császárságot. És akkor Németország hirtelen föllendült, megerősödött (egységben az erő!) – és nem fért a bőrébe. Sikerült is kierőszakolni a Nagy Háborút (amit később I. világháborúnak neveztek el). A nemzetközi pénzvilág (szabadkőművesek tőkés társasága?) ettől nem volt túlságosan elragadtatva, mert nem egészen úgy képzelte a fejleményeket. De miután végül megalázták a németeket, csak úgy „mellékesen” egyúttal Hitlert is kiprodukálták (hiszen Hitler a németek frusztrációjának a következménye), s ezáltal a II. világháború elkerülhetetlen szükségszerűségét is. Ez aztán jó időre megpecsételte a németek sorsát és lelkivilágát, a következmények máig hatnak.
A másik példa az oroszok. Az a végtelen nagy terület, ahol tulajdonképpen nem akadt konkurencia, bőven kínált lehetőséget a terjeszkedésre. Az oroszok számára eleve minden balsoj (= nagy), valahogy sosem elégedtek meg a méretekkel, mindig nagyobb kellett. Ez ugyan mástól sem idegen, csak éppen az oroszoknál kiemelkedő a nagyság iránti vágy. Ifjú koromban egyszer megbíztak, mutassam meg két szovjet (orosz) elvtársnak Pozsony néhány fontosabb helyét. A Dunánál elmondtam, ez a mi nagy folyónk. Ez a kicsi? – mosolyogtak az elvtársak. Mert nekik az kicsi volt. Ők nagyobbra és még nagyobbra szakosodtak. Márpedig (földrajzilag) még nagyobbak úgy lehetnek, ha a felségterületük köré gyepűt (gyarmatosított védterületet) telepítenek, majd azon túlra terjeszkednek, s újabb gyepűt (gyarmatot) alakítanak ki, miközben a régit bekebelezték. Nagy Péter cár is ezt csinálta, amikor Szentpétervárt alapította, meg Sztálin is, amikor megegyezett Hitlerrel a megnemtámadási szerződés titkos záradékában, majd a szocialista tábor védőgyűrűjének kialakításakor. De miután szétesett az oroszok uralta Szovjetunió, nehezen viselik e „kisebbedést”, igyekezetük tévedhetetlenül arra összpontosul, hogy a régi gyarmatosított területeket lehetőleg visszaszerezzék, vagy legalább gazdaságilag uralják.
Ilyen az orosz terjeszkedési stratégia. Erről képtelenek lemondani.
Magyarország természetesen kikérte magának az ilyen interpretációt, bár valójában minden posztszocialista ország ezt tehetné, hiszen ők is a szovjet gyepű részét képezték.
Az oroszok képtelenek megemészteni, hogy gyepű már nincs, úgy vélik, természetes joguk igényt tartani arra, ami egyszer már az övék volt. A világnak ez kevésbé tetszik, szóvá is teszi, de lényegében több nem történik.
Amiatt már viszont senki sem háborog, hogy a németek sem képesek megemészteni saját történelmük következményeit, akár valós bűneikről, akár a győztes hatalmak által rájuk kent bűnökről van szó – mert olyan is van (lásd trianoni megaláztatásukat). A náci diktatúra után a németek képtelenek megszabadulni a rasszizmus vádjától, amivel máig szívesen illetik őket, akár van rá ok, akár nincs, hogy a Nyugat ezzel is leplezze saját újkori gyarmati rasszizmusát, amit demokráciának nevez, csakúgy, mint a „független” gyarmatok gazdasági kizsákmányolását igazságos üzletnek.
Maguk a németek (a háború utáni gazdasági fejlődés nyertesei) a rasszizmus vádjától rettegve legújabban a nagy neoliberalizmust úgy élik meg, mintha igaz szabadság volna, s teljesen átadják magukat a szellemi és erkölcsi degeneráltságnak, annak nevében pedig lemondanak nemzeti létükről, nemzeti előnyeikről, kiválóságaikról, de hitükről is, bizony még nagyszerű kultúrájukról, sőt utódaikról is: divattá kezd válni a gyermektelenség (fiatal nők sterilizáltatják magukat!) – nyilván a gyermekvállalás nem engedne elég időt a hedonizmusra, élvezni a nagy jólét gyönyörűségeit.
Ez van, aki akarja, láthatja: gyarmatok voltak, s vannak még, csak másképp nevezik (nemzeti kisebbségnek például), a gyarmatosítók meggyőződése, szemlélete is a régi, továbbra is gyarmatosítóként viselkednek és gondolkodnak. Jól látni ezt különösen akkor, amikor a néhai gyarmatok tesznek ez ellen valamit. Mint például Magyarország, amelyet a Nyugat egyáltalán nem szívlel, amiért nem újkori gyarmatként kíván viselkedni, de amelyet legutóbbi (orosz lelkű) gyarmatosítója sem tisztel, hiszen 56-ban föllázadt ellene.
Ez a mai gyarmati lélektan helyzete. Rejtély, hogyan kívánnak ebből a félremagyarázott szóvirágokkal hazudozó hatalmak egyenjogúságon alapuló valódi demokráciát varázsolni. Mert az nem megy gombnyomásra. Előbb mindenképpen a gyarmatosítók fejében kéne rendet rakni, hogy következésképp minden gyarmati sorban tartott ország és nemzet öntudatosan viselkedhessen, és a saját lábán saját elképzelései szerint kiléphessen a történelem árnyékából. És hogy állva maradjon.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
