Az önképünket kell helyretenni, hogy ne bűnösként meg vesztesként tekintsünk magunkra, ahogyan azt hosszú évtizedekig plántálták belénk 1945 után – hangsúlyozza a történész, Máthé Áron, akit annak kapcsán kérdeztünk a felvidéki magyarság érintettségéről, hogy ötvenöt évvel ezelőtt a Varsói Szerződés tagállamai – köztük a Magyar Néphadsereg – megszállták Csehszlovákiát, ezzel megfojtva a prágai tavaszként ismert, 1968-ban kibontakozott intenzív társadalmi ébredést.
Mit érzékelt az 1968-ban kiteljesedő prágai tavaszból a felvidéki magyarság?
A híre, hatása természetesen eljutott a csehszlovákiai magyarokhoz, hogy egy új, nyitásra épülő politika kezdődött meg Prágában. Jól érzékelték a folyamatokat.
A keserű, jogfosztó évtizedek után még talán reménykedtek is…
Persze. Ha megnézzük a felvidéki magyarság 1944 ősze utáni történelmét, akkor azt láthatjuk, hogy először a teljes jogfosztottság lett az osztályrésze minden magyarnak: Csehszlovákia a pozsonyligetfalui internálótáborral, a Svéd sáncoknál és máshol elkövetett gyilkosságokkal, valamint a Beneš-dekrétumokkal „köszönt be” ismét. Utána rájuk szakadt a kitelepítés erőszakos szakasza, majd a kitelepítés „rendezett” módja, a lakosságcsere. Ezt reszlovakizáció követte, majd az ötvenes években kialakul valamiféle modus vivendi, az erőszak tompul.
Konszolidációnak nem nevezhetjük, de a magyarok élete ekkortájt legalább már fizikailag biztonságban van.
Sőt, megalakul a Csemadok, és 1956-ban a kommunista párt külön hangsúlyt helyez arra, hogy megdolgozza a magyar többségű járásokat. Gyűléseket hívnak össze, agitálnak, aktívak a pártmunkások.
Ma keveset beszélünk róla, de az 1956-os magyar forradalomnak Csehszlovákiában is volt visszhangja. Prágában tankokat is küldtek mintegy megelőzésképpen a fontosabb kereszteződésekhez.
Akkor aztán be is vetik a magyar kártyát, miszerint a magyarok éppen fellázadnak a „szlávok” ellen. A csehszlovák hadseregen belül külön tájékoztatókon hergelik ezzel a katonákat.
A csehszlovák elvtársak ugye segítséget nyújtanak 1956 novemberétől a Kádár-rezsim konszolidációjához. A többi között küldenek például ötezer gumibotot.
Így történt, és ez az elvtársi segítség sokáig köti Kádárt a csehszlovák pártvezetéshez. Aztán telnek az évek és a Magyar Írószövetségben új vita indul a „kettős kötődésről”. A szenzációs felfedezés azt jelenti, hogy a határon túli magyar író nemcsak a csehszlovák irodalom része, hanem az összmagyar irodalomé is. Ez olyan vérlázító gondolat, hogy a pártvezetésben idegesek lesznek, Aczél György fejmosást tart az íróknak, utána személyesen Kádár János is. A viták eljutnak a Felvidékre is, ahol a prágai tavasz kapcsán felmerül, hogy akkor talán a nemzetiségi helyzetet is rendezni lehetne, legalább kulturális autonómiával. Ezzel párhuzamosan viszont felerősödik a szlovák nacionalizmus, provokatív menetet tartanak a magyar járásokban. A feszültség növeléséhez rendkívüli módon hozzájárul a pozsonyi szlovák egyetemi és főiskolai hallgatók által a Cseklész–Diószeg–Galánta–Vágsellye–Dunaszerdahely–Komárom útvonalon a dél-szlovákiai szlovákok támogatásának céljával meghirdetett, ám magyarellenes megnyilvánulásoktól sem mentes 1968 májusi, úgynevezett „nemzeti” menetelése.
Ennek mi volt az előzménye, túl a konstans magyarellenességen?
John Lukács írja, hogy a szlovákok nem bocsátották meg Benešnek és a cseheknek, hogy Tisót kivégezték. Nem akarom azt mondani, hogy minden szlovák lelkesedett azért a bábállamért…
De magukénak érezték.
Belelátták a nemzeti szuverenitás önkiteljesedését a helyzetbe, és ne felejtsük el, hogy még 1944-ben is voltak olyan szlovák kommunisták, akik a szovjet Szlovákiáért szálltak volna síkra, tehát hogy Szlovákia a Szovjetunió egyik tagköztársasága legyen, és ne a csehek alá kerüljön megint. Tehát miközben 1968-ban Csehországban végigsöpör egy teljesen nyugatos, újbaloldali hullám, tömeggyűlésekkel, fiatalokkal, addig Szlovákiában a Prágával szembeni nemzeti emancipáció a téma.
Mekkora esély nyílik ekkor a magyar sérelmek orvoslására?
Csehszlovákiában annyira meglazul ekkor a gyeplő, hogy elő lehet állni ilyenekkel. Sőt, maga a Csemadok dolgozza ki a kulturális autonómia tervezetét, és úgy tűnik, hogy az bekerülhet a nemzetiségi alkotmánytörvénybe, még a beavatkozás után is. Azután rövid úton „meghamisítják”.
Nyilván ez óriási csalódás a felvidéki magyarság számára.
Egyértelműen. Ráadásul a szovjetek a csehszlovákiai uralmuk biztosítását úgy végzik el, hogy a csehszlovák államot, mint olyat, szlovák részről erősítik meg. 1968 után nagyobb értékben ruháznak be Szlovákiába, mivel a szlovák pártvezetők mindig azt panaszolták, hogy velük nem foglalkoznak és Csehország kap mindent. Tehát a szovjetek is rájátszottak a nemzeti kártyára.
Milyen állapotban találja az 1968-as év Csehszlovákiát és Magyarországot? Hol éltek jobban az emberek?
Csehszlovákiában papíron jobb volt az életszínvonal, de mindez nagyon eltérő térségenként, azután egy lassú változást láthatunk Magyarország javára (nem véletlen a fridzsider-szocializmus, és gulyáskommunizmus kifejezés egy évtizeddel később) ugyanakkor 1968-ra mind a két országban kiderül, hogy baj van. Tehát „a működő szocializmus nem létezik, a létező szocializmus nem működik.” Már a ’60-as évek elejétől recseg-ropog az építmény. Magyarországon pedig körülbelül 1963-ra stabilizálódik a kádári berendezkedés, és lezajlik az erőszakos téeszesítés is. 1968-ban Budapesten indul az új gazdasági mechanizmus, próbálnak piacot szimulálni, érdekeltté tenni az egyes vállalatokat a termelésben.
Eltérő demográfiai folyamatok is zajlanak a két országban.
Ez kulcskérdés, több értelemben is.
A 20. század elején a Kárpát-medencében nagyjából 1,8-2 millió szlovák élt. A 20. század végén számuk elérte a 4-4,5 milliót, ami azt jelenti, hogy megduplázódott a szlovák nemzet létszáma, de ilyen a magyarsággal nem történt, nem nőtt ilyen dinamikusan a népesség.
Teljesen legalizálták az abortuszt is. Csurka István ekkori, Deficit című drámájából idézek: „ha máshol nem csinálhatunk forradalmat, csináljunk az ágyban”. Magyarországon pedig ebben az időben mindenki felejteni akar, elmúlt ’56, ne foglalkozzunk vele. Csehszlovákiában viszont az a közhangulat, hogy „egyszer közösen próbáljunk meg valamit.”
Tehát nem voltunk szinkronban ilyen értelemben?
Nem, egyáltalán nem.
Végül mi volt a döntő oka a Szovjetunió és csatlósállamai katonai beavatkozásának?
A casus belli a katonai beavatkozáshoz a sajtó fölötti kontroll elvesztése. Lenin már világosan megmondta, hogy a sajtó sokkal fontosabb, mint a puska. Tehát onnantól kezdve, hogy a kommunista pártnak nincs monopolhelyzete a nyilvánosság és az információ uralásában, nekik mindig végük van. Ugyanis egy nem létező valóságot építenek, és ha ez lelepleződik, akkor az lesz, mint 1956-ban, Budapesten. Már Dubček januári megválasztását is gyanúval fogadták a szovjetek, hiszen 1967 óta folyt a gazdasági reform, és dúltak a politikai viták is. Röviddel azután, hogy megszületett a csehszlovák kommunista párt „akcióprogramja”, 1968. március 20-án Brezsnyevék utasítást adtak a katonai megoldás kidolgozására. A beavatkozáshoz komoly lökést adott a „2000 szó” című felhívás, amely megkérdőjelezte a szocialista berendezkedést Csehszlovákiában.
A beavatkozás tehát elkerülhetetlenné vált, de volt, aki ki tudta húzni magát: Románia.
Kádár kétkulacsos játékot játszott Alexander Dubček esetében, ugyanakkor a reform számára is fontos volt. A románoknak viszont sokkal nagyobb volt a mozgástere, hiszen Hruscsov 1958-ban kivonta onnan a megszálló erőket.
A Szovjetunió végül letörte a prágai tavaszt és ehhez a Magyar Néphadsereget is berendelte.
A Magyar Néphadsereg erre az akcióra nem volt felkészülve. A katonák egymástól kérdezgették, hogy akkor most lőni fogunk? És kire? Ez egyáltalán nem volt sikertörténet, mert tovább gyengítette a felvidéki magyar közösség pozícióit. Érthető ellenszenvet keltett. Sőt, a magyar lakosság sem fogadta őket örömmel, néhány kivétellel, akik idősebbek voltak.
És még látták az 1938-as visszacsatolást…
Igen, de ők is tudták, hogy ez most nem erről szól.
Volt-e egyébként bármilyen erőszak, fegyveres összeütközés?
Nem, és egy idő után el is tették az éles lőszereket. Ez inkább egy nagyon erős fizikai demonstráció volt.
Korábbi tanulmányában írt arról, hogy a szlovákság körében viszont nagyon megnőtt az ellenszenv, akár bicskázásig is fajult a felháborodás, de általános volt a magyarokat gyalázó közhangulat.
A bevonuló hadosztály állományába tartozó elhárító tisztek és a katonai hírszerzés helyben világosan látta, hogy a magyar lakosság fél, nem tudják, hogy mi lesz velük. Ez teljesen egyértelműen kiderül a hangulatjelentésekből. A magyar vezetés pedig menekült a témától. A politikai felelősségtől is, az egész akciótól is. Tehát a Néphadseregből javasolták sokszor, hogy „menjünk haza minél előbb, mert nem jó, hogy itt vagyunk”. De nem mentegetem őket, mert a magyarországi kommunista vezetők nagyon helyesnek tartották a beavatkozást.
Van miért elnézést kérnünk? Hiller István szocialista politikus megtette egyszer.
Magyar emberként nekünk nincs szégyellnivalónk, mert a beavatkozást szovjet utasításra hajtotta végre a magyar állampárt a Néphadseregen keresztül. A sajátjainkkal szemben talán mondhatjuk viszont, hogy elkövettünk egy hibát, mert úgy vonultunk ki, hogy semmit nem értünk el.
Kádár János legalább egyszer mondhatta volna azt, hogy minimum a lenini nemzetiségi normákat be kellene tartani. Vagy összegyűjt egy csokrot a bőven hiányzó jogokból, és tárgyal róluk. De nem. Érdekes, hogy ezután pár évvel indul meg a kárpátaljai magyarok nagy polgárjogi mozgalma, amikor gyakorlatilag kiharcolnak majdnem mindent, amit mostanában vettek csak el tőlük, tehát a magyar nyelvű óvodától kezdve az Ungvári Hungarológia Tanszékig, magyar érettségiig.
Érdekes a párhuzam 1958-cal, amikor a berendezkedő Kádárt megalázzák hosszú romániai útján, amelynek a vége lényegében az, hogy az erdélyi magyarságot kiszolgáltatja Bukarestnek.
Csehszlovákia esetében még annyira sem jönnek elő a magyarok jogai, mint a románokkal szemben. Maga a kérdés is tabu volt, a kérdést, ha egyáltalán felvethető, majd rendezik a kommunizmusban – gondolták, de még ezt sem merték Budapestről kimondani. Ebben kicsit hasonló volt a helyzet azokhoz, akik ma az Európai Uniótól várnak érdemi pozitív változást.
Milyen fogadtatása volt Magyarországon a magyar bevonulásnak?
Komár László énekes kérdezte egy interjúban, hogy „bevonultunk Csehszlovákiába, és olcsóbb lett-e a nápolyi?” Tehát volt egy ilyen, „kit érdekel?” – jellegű reakció, bár azok között, akiknek részt kellett benne venni, ott azért akadtak jelentősebb tiltakozások. Ez a legkülönfélébb formákat öltött, a kiskatonáktól kezdve a rendőrségen napokig vert diák esetén keresztül az újbalos „Lukács-óvoda” nevű kis csoportig, akik a pártot balról bírálták a bevonulás kapcsán egy nyilatkozatban. Az átlagembereknél az ügy vert ugyan hullámokat, csak rövid időre.
Kimondhatjuk, hogy nagyon nem segítette a cseh–magyar és a szlovák–magyar párbeszédet ez az esemény?
Rontott rajta, igen. Beivódott a cseh és a szlovák köztudatba is. A szovjetek nem véletlenül szervezték így, „ne úgy legyen, mint ’56-ban, menjünk most együtt.”
A prágai tavasz elsöprése után megkezdődik az orwelli nyelven normalizációnak nevezett folyamat, ami jégbe dermesztette Csehszlovákiát. Mi várt a felvidéki magyarságra ’68 után?
Egyfelől a karrierjét a magyarok üldözésével, kitelepítésével beindító Gustáv Husák, másfelől ugyanaz a jégbe dermesztés, ami a csehekre és a szlovákokra.
A felszínen nem hoztak kirívóan magyarellenes rendelkezéseket, de azért működött a lassú elnyomás és zajlott a préselés, a zsugorítás. A felvidéki magyarság azt érezte, hogy ott álltunk a kulturális önigazgatás kapujában, már majdnem egyenrangúak lehetünk, és akkor mégsem sikerült.
Mi a legfontosabb tanulsága a ’68-as bevonulásnak a magyar–szlovák viszonyra nézve?
A visegrádi gondolat, illetve az, hogy a közép-európai népek összetartoznak, tehát egy sorsközösségben élünk, mindez ’68 után nagyon komoly gyökeret ver. Még a szlovák nacionalizmussal együtt is. A cseh, a szlovák, a lengyel és a magyar másként gondolkodók egy platform felé indulnak el, megkezdődnek a barátkozások.
Nem kerülhetjük meg a jogsértő Beneš-dekrétumok tabusított, de élő ügyét. Meddig kell még együtt élnünk ezekkel az Európai Unió közepén?
Nem tudom, hogy milyen esélyek vannak ebben. Tény, hogy létük sérti a magyar nemzeti érdekeket minden tekintetben. És ez nem csak a felvidékiekről szól. Tehát, ha rá lehet szabni magyar emberekre ilyen diszkriminatív törvényt, amit utána évtizedekig érvényben lehet tartani…
…és használni kormányzatilag ma is a földkisajátítások során…
… akkor ez minden magyart érint. Sarokba vagyunk szorítva ebben a tekintetben, de ahol csak lehet, foggal-körömmel küzdeni kell ellene, meg kell értetni a szlovák barátainkkal, hogy nekünk Közép-Európában csak közösen járható az út. És ehhez pedig az egyik lépés az, hogy újragondoljuk és lehetőleg ünnepélyes gesztus keretében annuláljuk a dekrétumokat.
Kikre számíthat ma a felvidéki magyarság az anyanyelvhasználatért, az iskoláiért, és egyáltalán a magyarként való megmaradásért folytatott küzdelmében?
Szerintem itt nem is elsősorban a jogokról van szó, hanem egy kicsit az önképről. Tehát, hogy miként látja magát egy felvidéki magyar és egy szlovák ember? A kettő közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. A felvidéki magyarok elsősorban magukra számíthatnak, és nehogy azt higgyék, hogy ez kevés. Természetesen mögöttük áll és ott is marad az anyaország. Az Európai Unió szinte minden típusú kisebbséget felkarol, kivéve az őshonos nemzeti kisebbségeket, számára ez közömbös. Ezért minden közösség annyit fog elérni, amennyit ki tud küzdeni magának. Ebben a világban semmit nem adnak ingyen, különösen nem ilyen tekintetben.
Az biztos, hogy az önképünket kell valahogy helyretenni, hogy ne tekintsünk bűnösként meg vesztesként magunkra, ahogyan azt hosszú évtizedekig plántálták belénk 1945 után.
Amikor a magyar ember tükörbe néz, akkor mondja nyugodtan azt, hogy „te érsz annyit, mint egy szlovák.”
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/34. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
