Péntek István Rimaszombatban született, iskoláit Tornalján végezte, az egyetemi oklevelét viszont már Pozsonyban, a Comenius Egyetem Bölcsészkarán, levéltáros szakon szerezte. Az élet azonban úgy hozta, hogy a Csallóközben telepedett le, és vállalkozóként nemcsak saját maga boldogulásáért dolgozik, hanem afféle régi vágású mecénásként értéket ment, kulturális kezdeményezéseket patronál. Az általa létrehozott Szent István Park is ezt a célt szolgálja.
Születsz, hogy élj. Élsz, hogy alkoss. Alkotsz, hogy úrrá légy az időn. Ez Péntek István személyes életfilozófiája, amit a vállalkozása irányításánál is szem előtt tart. A vállalkozó még az egyetemen ismerkedett meg leendő, dunaszerdahelyi feleségével, akit hazavitt Tornaljára. Közös fiuk is ott született, de a család 1977-ben Dunaszerdahelyre költözött, ugyanis István az újonnan épült kultúrház épületében kapott munkát. Ezután a járási hivatal kulturális szakosztályára került, majd a Lőrincz Gyula Galéria igazgatója lett. A ’90-es évek elején magánvállalkozásba kezdett, egy fuvarozó céget üzemeltetett és raktárhelyiségeket adott bérbe.
Akkor ilyen fura idők jártak… Egy barátom mesélte, hogy Magyarországon meglátogatta egy jó ismerőse, aki a haszon reményében 22 ezer márkát szeretett volna befektetni valamibe, de nem tudta, mit kezdjen vele.
Mivel neki sem jutott semmi eszébe, így tőlem kért tanácsot. Hogy a következő dolog hogyan jutott eszembe, nem tudom, de rávágtam, hogy vegyetek egy kamiont. Három nap múlva beállítottak, hogy megvettük a kamiont és mivel én tanácsoltam, most már csináljak vele valamit. Így kezdődött a fuvarozás – mesélte István, akinek ezt sikerült olyan szintre emelni, hogy fénykorukban 22 kamionból álló flottájuk volt, közben megvásároltak egy telephelyet Ollétejed kataszterében, ahová raktárakat építettek. A vadkapitalizmus éveire jellemző tisztességtelen eljárások miatt Istvánék már nem vállalták tovább a fuvarozást, így maradt a logisztika, majd a dunaszerdahelyi termálfürdő szomszédságában felépítettek egy panziót, azaz vendéglátással is foglalkoztak.
Park extrákkal
A Szent István Park ötlete azzal függ össze, hogy nagyon szeretem a történelmet. Ez tizenéves koromban kezdődött a régiségek gyűjtésével, ami mai napig a szenvedélyem. Az egyetem elvégzése is része ennek a folyamatnak, tehát a történelem mindig ott volt az életemben, és a galériában eltöltött évekre is nagy örömmel emlékezem vissza, ahol a képzőművészet is közelebb került hozzám.
Egyik barátja révén került Csicsóra, Nagy Géza fafaragó mesterhez, aki évente rendezett találkozókat, táborokat az érdeklődőknek.
– Mindig akadtak kisebb-nagyobb gondjaik, vagy a fát nem tudták biztosítani, vagy a szállítással voltak problémák. Miután teherautóim voltak, igyekeztem a magam módján segíteni. Ezt próbálták viszonozni egy-egy szoborral, lényegében egyfajta cserekereskedelem alakult ki közöttünk, mígnem dr. Dénes Éva művészettörténész feltette a kérdést: miért nem profi művészekkel foglalkozunk? Úgy gondoltam, hogy ez kicsit többet kíván, mint amit én tudok nyújtani, de akkor már alakulófélben volt a Szent István Park, és amikor Éva eljött megnézni, azt mondta, hiszen ez arra van teremtve.
A művésztelep és az Ősök útja
– Magyarországon, Tiszanánán van egy parasztházam, ahol 9-10 személy számára tudok biztosítani helyet, s ide vittük át a művésztelepet a Covid alatt.
A kényszer és a véletlen néha jó dolgokat is szül, mert ez a művésztelep a mai napig működik, ugyanis nagyon jó kapcsolatba kerültem a helyi polgármesterrel, dr. Tóth Józseffel, akinek régi álma volt egy ilyet létrehozni.
A parknak sajátos hangulata van, egy székelykapu, továbbá Szent István és Gizella királyné fából készült szobra jelzi, hogy nem akármilyen helyre csöppentünk. A parkudvar stíluskavalkádja tehát nem tudatos tervezés eredménye, hanem egyrészt személyes, másodsorban családi, harmadrészt érzelmi okokra vezethető vissza, de pont emiatt szerethető. A telek egyik raktárépületében már majdnem kész állapotban van István magángalériája, nagyon értékes darabokkal és az enyészettől megmentett életművel, tehát a falak között komoly értékmentés is zajlik. Ezenkívül sok minden más, amelynek kifejtéséhez ez a két oldal sajnos kevésnek bizonyul.
Az emberek zömében benne van, hogy valamilyen nyomot szeretnének maguk után hagyni, valami maradandót alkotni, ami túléli őket. Nálam a vállalkozás sosem csak a pénzről szólt. Nyilván az anyagiak is fontosak, hogy tovább tudjunk lépni, de ha úgy éreztem, hogy van egy kis biztonságom, akkor mindig igyekeztem olyan dolgokat létrehozni, ami örömmel tölti el az embereket és nekem is örömet szerez.
A csúcspontra azt hiszem akkor jutottam el, amikor sikerült létrehozni a képtáramat. Nekem ez egy szentély, tehát úgy kell elképzelni, mint más valaki számára az imaházat. Egy 120 négyzetméteres helyiségről beszélünk, ahová magam válogattam össze a képeket. Oda az ember leül, nézi a képeket és mindig valami újat, szépet fedez fel.
Megjelent a Magyar7 2023/33. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
