A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Állandó szerzőnk egy hazánkban gyakorlatilag kiveszett hagyomány felélesztésére buzdít.
Nagyboldogasszony ünnepének lassan feledésbe merülő, szép szertartása volt évszázadokon át a virágszentelés. Érdemes lenne ezt a hagyományt nálunk is egyre többfelé újraéleszteni? Fellelhetők még Magyarországon ennek a szokásnak az emlékei? Vagy már rá se találnánk ezekre a gyógyító erejű vadvirágokra? Anselm Grün és bencés közössége évek óta kutatja ennek a szokásnak az eredetét.
„Augusztusra eltűnnek a pompázó virágok, és a növények gyógyerejű illóolajokkal, balzsamokkal és gyantával gazdagodnak. A középkori keresztények az augusztus 15-e és szeptember 8-a, Mária születésének ünnepe közötti időszakban az úgynevezett két asszony közét ünnepelték, átvéve a természeti vallások régebbi hagyományait. Ebben az időszakban az asszonyok gyógynövényei további illatanyagokkal és hatóanyagokkal gazdagodtak. Ekkor gyűjtötték a gyógynövényeket, amelyeket augusztus 15-én művészi csokrokba kötöttek. A csokrok klasszikus formájukban a következő kilenc gyógynövényt tartalmazták: középre került a királygyertya, királyi méltóságunk és szépségünk jeléül. Körben sorakozott a cickafark, a mogyoróág, a fekete üröm, a palástfű, a réti legyezőfű, az angyalgyökér, a mezei katáng, és az orbáncfű.
(Anselm Grün, Susanne Türtscher: A természet gyógyító ereje)
Milyen különös, mély tudást őriztek ezek a szertartások! A királygyertya az ökörfarkkóró egyik elnevezése, és mivel ez a csokor központi növénye, Anselm Grün még külön is elmélkedik róla: „Régi Mária-ábrázolásokon Mária úgy tartja kezében a királygyertyát, mint egy jogart, amely a fény hordozójaként világít az éjszaka sötétjében. Tudatában van királyi eredetének. Elfoglalja azt a helyet, ahol magja a földre hullik. Az első évben – élete első felében – megérkezik a földre. A második évben kifejlődik virágzó szára, és akkor kezd növekedni az ég felé. Így
A magyarországi németek is szinte napjainkig megtartották a Nagyboldogasszony-napi virágszentelés szokását. Diósberényben azonban már nem kilenc-, hanem tizenháromféle virág került hagyományosan a csokrokba, Cikón, Hőgyészen pedig még ennél is több! Minden vidéken más-más hagyomány élt tovább, hiszen ami a hűvösebb éghajlatú Németországban gyakori, mint a palástfű vagy az angyalgyökér, az nálunk ritkaságnak számít, így nem is használták. Sok növény pedig, mint az ökörfarkkóró is, nálunk már hetekkel előbb kivirágzik, így mindig a vidék adottságaihoz kellett igazítani a felhasznált növényeket.
A leírások alapján úgy tűnik, az egész határt be kellett járni a növényekért, hiszen a lampionvirág, a szurokfű az erdőszélen tűnik fel, a réti füzény a vízparton, a fehér üröm, a bábakalács száraz, napos domboldalakon. Lehet, hogy nem is a gyógyhatásuk, hanem a szépségük számított igazán, amikor díszes csokorba kötve végül elvitték a templomba megszenteltetni őket? Később is inkább parázsra dobva füstölőként használták a szoba levegőjének illatosítására, sokfelé a temetőbe vitték a sírokra, vagy a szentképek mellé tűzve őrizték a tisztaszobában.
Ha szeretnénk közösségeinkben újraéleszteni ezt a szép szertartást, már napokkal előtte megkezdhetjük a felkészülést, bejárva a környéket, keresve a bennünket megszólító növényeket, hogy alaposan megismerjük őket, gyógyhatásukat, életformájukat, az elnevezésükhöz kapcsolódó gazdag hagyományokat. Nagyboldogasszony napján a hagyomány szerint csak vadvirágokból készülhettek a csokrok, nem úgy, mint júniusban, Úrnapján, amikor a kertek virágait is felhasználták a virágszőnyeg készítéséhez.
Érdekes, hogy ezeknek az augusztusban pompázó gyógynövényeknek többnyire a lombjuk is illatos, és szedés, csokorkötés közben különösen erősen érezhető az illóolajok jellegzetes kipárolgása. A fehér üröm, a cickafark aromás, kesernyés, a menták üdítő, édeskés illatúak, az orbáncfű virága eldörzsölve pirosan megfesti az ujjainkat, az apróbojtorján termései a hajunkba ragadva fogva tartanak, ha óvatlanul lehajolunk az utolsó virágokért, a szamárkenyérnek pedig még a levele is szúrós. Talán még arra is ráeszmélünk gyűjtögetés, keresgélés közben, hogy milyen mértékben szegényednek körülöttünk ezek az élőhelyek, a patakpartok, legelők, kaszálók… Sokszor csak egy keskeny sávban szorulnak meg a virágok az utak mentén, vagy meredek rézsűkön, amit a gépi kaszálás kikerül. Ezért aztán a saját kertünkben is nyújthatunk nekik menedéket, hiszen a füzény, a cickafark, az orbáncfű, a szurokfű, a varádicskóró már csak a szépsége miatt is megérdemli a gondoskodást.
De milyen jogon kerülnek a mezők szelíden illatozó, közönséges vadvirágai a templomba Nagyboldogasszony dicsőséges ünnepén? Illendő-e ilyen méltóságra emelni őket?
Teremtett világunk szép, jó és igaz. Koronkai Zoltán szavaival: „A szépség nem pusztán az értelmet (igaz) és nem is csak az akaratot (jó) ragadja meg, hanem az egész embert. A megragadottság egyfajta eksztázishoz vezet: a szépség tapasztalata által az ember kilép önmagából, megfeledkezik önmagáról.” Ferenc pápa pedig így ír a szépség keresésének útjáról: „Krisztust hirdetni annak a bemutatását jelenti, hogy benne hinni és őt követni nemcsak méltó és igazságos, hanem szép is, és a hit és a követés új ragyogással és mély örömmel tölti el az életet a próbatételek idején is. Ebből a szempontból
(Koronkai Zoltán: Megérteni Ferenc pápát. A Szív, 2023. június)
A növények szépsége, illata, gyógyító erejének megtapasztalása ilyen úton-módon segíthette a természethez még jóval közelebb élő elődeinket, hogy a szertartások során mélyebben átéljék az ünnep csodálatos misztériumát.
Szöveg és kép: Lechner Judit
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
