A Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony-Főplébánia-templom közössége idén ünnepli alapításának 975. évfordulóját. Augusztus 14-én, Nagyboldogasszony ünnepének előestéjén Bíró László nyugalmazott tábori püspök mutatott be ünnepi, koncelebrált szentmisét. Koncelebrált Osztie Zoltán, a templom plébánosa, valamint Balogh Péter Piusz gödöllői premontrei apát és piarista szerzetesek.
A szentmise kezdetén Osztie Zoltán plébános „legmelegebb, testvéri szeretettel” köszöntötte Bíró László püspököt, akit a hívek hosszasan megtapsoltak.
Osztie Zoltán atya felidézte: Bíró László tábori püspökként és a budapesti Központi Papnevelő Intézet rektoraként nagyon sokszor misézett itt, nyújtott maradandó lelki élményt a híveknek.
Bíró László megköszönte a kedves fogadtatást. Így fogalmazott: hazajött ebbe a templomba. Rengeteg gyönyörű élmény köti őt ide; örül a híveknek, a paptársaknak, akik egyre fiatalabbak lesznek.
A nyugalmazott tábori püspök kiemelte: nagyon közel áll hozzá az oltár mögötti kép, a kedves fiatal Szűzanya, amely arról szól, hogy az üdvösség nem más, mint örök részesedés Isten fiatalságában.
Kérjük a Szűzanya közbenjárását mindazokért, akik rászorulnak, imádkozzunk értük, és azért is, hogy tudjuk követni az ő nagyszerű munkáját – fohászkodott Bíró László.
Az evangélium Lukács evangéliumából hangzott el, a Jézus szavának hallgatóiról szóló versszakasz: „Történt pedig, hogy amikor ezeket mondta, a tömegből felkiáltott egy asszony: »Boldog a méh, amely hordozott, és az emlők, amelyeket szoptál!« Erre ő azt mondta: »Inkább azok a boldogok, akik Isten szavát hallgatják, és megtartják azt!«” (11,27–28).
Szentbeszédében Bíró László püspök kiemelte: az itteni katolikus közösség fennállásának 975 éves évfordulóját ünnepli. Nagyboldogasszony védelme alatt áll, csakúgy, mint ez az épület.
Az oltárképek gyakran félrevezetőek. Úgy ábrázolják a Szűzanyát, mintha könnyen szállt volna fel a mennybe az Atyához, minden nehézség nélkül. Pedig e mögött egy élet küzdelme van.
Ha vállaljuk az élet mindennapi küzdelmeit, és beállunk a Szűzanya mögé, mi is bízhatunk abban, hogy végül elérkezünk a beteljesedéshez.
Bíró László püspök kifejtette: a Szűzanya életének három fő mozzanata volt. Az első különleges vonatkozása a Szentháromsághoz. Mária a mennyei Atya gyermeke. Amikor találkozik Erzsébettel, nem magáról beszél, hanem Istenről: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék, mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas” (Lk 1,46–49).
A Szűzanyát felszabadította a tudat, hogy az Isten nagyot tett vele, ezért magasztalhatja őt. A Szűzanya számára boldog tudat volt, hogy Isten szabadságot adott neki, és ő az istenmagasztalás örömében járt az emberek között. Ezzel szemben korunk embere akkor érzi szabadnak magát, ha lerázza magáról Istent. Isten helyett a szabadságot választotta, a mindenség helyett a semmit, és így lett világunkban teljes a káosz.
A második fő mozzanat a Szűzanya életében, hogy méhében Isten fiát hordozta. Teológusok szerint a teremtésnek három fő szakasza van: Isten megalkotja a mindenséget. A második szakasz, amikor az ember deformálja ezt a tökéletes formát. A harmadik, amikor közénk lép a Megváltó, és a deformált mindenséget újra formálja.
Mindezt a Szűzanyának köszönhetjük, aki igent mondott Gábriel arkangyalnak.
Jézus föltette a kérdést: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?… Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.” Bíró László püspök hozzáfűzte: tetteink által mi is fölemelkedhetünk az Atyához.
A harmadik fő mozzanat a Szűzanya életében a Szentlélekkel való kapcsolata. Ő a Szentlélek jegyese. A Szentírásban kétszer is megjelenik ez a momentum: először az angyali üdvözletkor: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged, s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35); Józsefnek pedig álmában jelenik meg az Úr angyala és közli vele: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami őbenne fogantatott, a Szentlélektől van” (Mt 1,20).
A második momentum, amikor az első pünkösdkor Mária ott ül az apostolok között, és velük együtt várja a Szentlélek eljövetelét. Azok között ül, akik az egyetlen János kivételével szétfutottak, magára hagyták fiát a keresztfán. Vajon olyan könnyű volt ez neki? Megbocsátani azoknak, akik a legnehezebb helyzetben magukra hagyták Jézust? A Szűzanya mégis megbocsátott az apostoloknak. Ez is egy apró lépés a mennybe emelkedéshez vezető úton. Vajon képesek vagyunk-e mi is megbocsátani az ellenünk vétkezőknek, őszintén, tiszta szívből? – tette fel a kérdést a nyugalmazott tábori püspök.
Bíró László egy holokauszttúlélő naplójából idézett, aki leírta: a táborban a cellája rácsos ablakából minden reggel látta a munkára menetelőket és az őröket, de csak bakancsokat látott, és alsó lábszárakat, a felsőtestüket és az arcukat nem. A naplóíró megjegyzi: az az ember, aki elhagyja Istent, hasonló ehhez: van bakancsa, lábszára, de nincs felsőteste, arca. A Szűzanya a Szentháromságos Istenhez kötődik, neki van arca, nem veszítette el. Aki elveszíti Istent, arc nélküli emberré válik, és mint a bibliai Káin, mindenre képes, arra is, hogy megölje testvérét, Ábelt. Nemcsak több ezer éve, de ma is.
A szentmise szónoka emlékeztetett az Apostoli Hitvallásra, hitvalló imádságunkra: Jézus Krisztus „született Szűz Máriától…”, és „szenvedett Poncius Pilátus alatt…” Szűz Mária, az istenfélő leány nem ölte meg magzatát, vállalta kihordását, nem törődve az emberek véleményével, megszülte a magasságos Isten Fiát, szeretetben fölnevelte, ott volt mellette mindvégig, a keresztfa alatt is. A császár helytartója, Poncius Pilátus lefogatta Jézust, és bár tett lépéseket, hogy megmentse, végül halálra ítélte és kivégeztette, félt a zsidó főtanácstól, a császártól, féltette a hatalmát. Emberektől félt, nem Istentől. Divatos szóval azt mondhatjuk: követte a fősodort, mint oly sokan korunkban. Istentől félünk, vagy az emberektől, ez a kérdés. Ha az ember elfelejti Istent, akkor másokat tipró bakancs lesz, lábszár, aki gátlástalanul elpusztítja embertársait. Ha Máriát követjük, utunk a mennybe vezet.
Mária nem a maga erejéből haladt életében egyre feljebb és feljebb, a menny felé, hanem mert mindvégig Isten kegyelmébe helyezte a sorsát, feltétlenül bízott Istenben – hangsúlyozta Bíró László püspök. – Csak Isten tenyerében emelkedhetünk fölfelé. Ünnepének előestéjén kérjük a Boldogságos Szűz Mária égi közbenjárását, hogy találjuk meg mi is azt az utat, amelyen haladva követni tudjuk őt.
A szentmise végén, a záró áldás előtt Osztie Zoltán plébános a plébániaközösség által készített emlékplakettet ajándékozott Bíró Lászlónak, aki elmondta: amikor több mint 900 napot töltött kórházban, nem gondolta volna, hogy egyszer még szentmisét tarthat ebben a szívének oly kedves templomban. Hálásan köszöni a híveknek azt a rengeteg imát, amit elmondtak érte, és ami Istennek hála, meghallgatásra talált.
Az ünnepi szentmise a pápai himnusz és a magyar himnusz eléneklésével ért véget.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Fábián Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
