Nyáron, a nagy forróságban az ember általában azért megy moziba, hogy megnézzen egy könnyed filmet, vagyis kikapcsolódjon, és nem mellesleg le is hűljön kicsit a légkondicionálásnak köszönhetően.
Július vége felé a nagyérdemű dönthetett: vagy az élőszereplős Barbie-t nézi meg, amely tökéletesen megfelel az imént említett elvárásoknak, vagy Christopher Nolan Oppenheimer című alkotását választja. Az utóbbi esetében még a hűsölés sem garantált.
Az angol rendező munkásságát ismerve persze biztosak lehettünk abban, hogy a zseniális elméleti fizikusról készített életrajzi film – amely Nolan első ilyen jellegű alkotása – nemcsak hogy nem ígér felhőtlen szórakozást, de komolyan igénybe fogja venni az agyunkat, és valamiképpen a lelkünket is. J. Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) vezette ugyanis azt a nagyszabású tudományos kísérletet, amelynek során az amerikai Los Alamos közelében fekvő Alamogordo légibázison sok ezer ember közreműködésével – kétmilliárd dolláros költségvetésből – három év alatt kifejlesztették az atombombát.
Nolan filmje lenyűgöző, magasan kiemelkedik a szokványos mozik közül, de ezt el is várjuk tőle, hiszen eddigi alkotásaival a rendező rendkívül magasra tette a mércét. (Érdekes, hogy a Csillagok között a relativitáselméletre épített, az Oppenheimer tudósai pedig a kvantummechanikával foglalkoznak. Az irdatlan nagy után most itt van a borzasztóan kicsi.) A színészek játéka elsőrangú – talán a Katherine Oppenheimert alakító Emily Blunt kivételével, aki a tőle megszokott átlagot hozza –, az pedig kifejezetten érdekessé teszi a filmet, hogy a kisebb szerepeket is jól ismert művészek alakítják: Kenneth Branagh, Gary Oldman, Casey Affleck vagy Rami Malek is csupán néhány percre tűnik fel a vásznon. Mint ahogyan a Szilárd Leót megszemélyesítő Haumann Máté is. A Lewis Strausst, az Egyesült Államok Atomenergia Bizottságának vezetőjét alakító Robert Downey Jr. – aki a történetvezetés jóvoltából a film másik főszereplője – nagyszerűen formálja meg a körmönfont politikust. De a Leslie Groves tábornokot játszó Matt Damon alakítása is hiteles, és Benny Safdie is meggyőző Teller Ede szerepében.
Egy életrajzi filmet nehezen lehet látványossá tenni – kivéve, ha Nolan rendezi. Ezúttal a valóságon túltesz a képzelet, hiszen Oppenheimer látomásainak, belső világának vizuális megjelenítése lesz igazán bámulatos. A film egy része monokróm, ennek szerepe viszont – sajnos – csak annak számára lesz igazán érthető, aki utánanéz. A cselekmény végig rendkívül mozgalmas, szinte vibrál, sokszor talán túlságosan is; a bonyolult párbeszédekre nagyon kell figyelnünk, már csak azért is, mert a filmnek több mellékszála és megszámlálhatatlanul sok szereplője van. Amennyire meg lehet ítélni, Nolan a történeti hűségnek sem fordított hátat – nem úgy, mint napjaink megfeleléskényszer szülte tucatfilmjeinek alkotói –; többek között Boris Pash biztonsági vezető (Casey Affleck) orosz ortodox származásának jelentősége, Truman elnök (Gary Oldman) keresetlen megjegyzése az Oppenheimerrel való találkozása után, vagy éppen Niels Bohr (Kenneth Branagh) kalandos, bombarekeszben átvészelt Amerikába érkezése is hiteles elem.
Ha valaki egyetlen mondattal szeretné jellemezni Robert Oppenheimert, biztosan azt mondaná, ő volt az atombomba atyja. Nolan filmjében természetesen nagyon fontos ez az elem, ám aki arra számít, hogy ez áll mindenek középpontjában, az csalódni fog. A vezérfonal ugyanis az a vizsgálat, amit 1954-ben folytattak le, és amelynek célja az volt, hogy eldöntsék, megkaphatja-e Oppenheimer azt a biztonsági jogosultságot, amely a további munkájához szükséges. E kihallgatáshoz hasonló eljárásnak az állt a hátterében, hogy a fizikust a háború előtt sok kommunistához fűzte barátság, az egyik szeretője is tagja volt a pártnak, ráadásul Oppenheimer a spanyol polgárháború idején anyagilag is támogatta a köztársaságiakat, így az ötvenes évek hidegháborús viszonyai között nemzetbiztonsági kockázatot láttak a tevékenységében.
Nolan legutóbbi, Tenet című filmjéről írva megjegyeztem, hogy ennek az egészen leleményes alkotásnak csak egy baja van: nincs valódi morális üzenete. Érdekes, de legbelül nem érinti meg a nézőt. Az Oppenheimer azonban nem ilyen, de nem is lehet, hiszen az a tudós, aki létrehozott egy fegyvert, amelynek az alkalmazása sok tízezer polgári áldozatot követelt, értelemszerűen erkölcsi dilemmákkal fog küszködni. Olyan súlyosakkal, amilyenekkel talán még egyetlen embernek sem kellett szembesülnie a világtörténelem folyamán. Oppenheimer később törekedett is arra, hogy a pusztító bomba léte ne fegyverkezési versenyhez, hanem általános, nemzetközi megegyezésekhez vezessen. Szilárd Leó és társai azonban már 1945-ben felismerték, hogy egy nukleáris fegyver egy eddig soha nem látott „új világba” löki az emberiséget. Tiltakoztak is a bomba bevetése ellen, ám Oppenheimer nem osztotta a nézetüket. Pedig sejtette, hogy mi lesz, még akkor is, ha nem tudta pontosan. Bár Nolan Oppenheimere kétségek között őrlődik, a felfedezés jelentősége elnyomja a lelkiismeret hangját. A fizikus igyekezett tudományos kérdésként tekinteni a bomba kifejlesztésére. Mindez naivitás volt csupán? Ma már látjuk, hogy igen. Oppenheimer Prométheuszként a kezünkbe adta a tüzet, utána pedig csodálkozott, hogy nem csak a húst sütjük meg rajta, nem csak melegedünk mellette a hűvös éjszakákon, hanem nekifogunk, és magunkra gyújtjuk az erdőt.
E morális dilemma kétségkívül fontos motívuma a filmnek, ám ott van mellette a vizsgálat is. A kísérleti atombomba ledobásáig a néző feszülten figyel, várja, hogy lássa végre e pusztító, mégis az emberi tudás és erőfeszítés nagyságát bizonyító eseményt. A bomba robban – a film pedig folytatódik. Most már Oppenheimernek a kommunista párthoz fűződő viszonyára helyeződik a hangsúly, és arra, hogy a személye veszélyezteti-e az Egyesült Államok érdekeit. Manapság egyfajta boszorkányüldözésként láttatják a korszak Amerikájának kommunistaellenességét. Lehet, hogy a magyar néző kicsit másként viszonyul ehhez, mondván, ahogyan a nácizmussal sem lehet parolázni, úgy a kommunista ideológia sem csupán egy ártatlan meggyőződés. Mindezt bizonyította a történelem. A filmbéli Oppenheimer mindig őszinte és egyenes, kiáll ismerőseiért és kollégáiért, talán kicsit „nyámnyila” is, és az is biztos, hogy nem olyan rafinált, mint a kormányzati pozícióba igyekvő Strauss. Ám nagy kérdés, hogy a tudós „meghurcolását” bemutatva milyen érzelmeket, gondolatokat keltünk a nézőben a 20. század egyik legpusztítóbb ideológiájával kapcsolatban. A bomba felrobbantása akkora jelentőségű, hogy méltán válik a film csúcspontjává, így a továbbiak már kevésbé érdekesek. Először éreztem úgy egy Nolan által rendezett filmnél, hogy túl hosszú a játékidő.
„Én vagyok a halál, világok pusztítója” – hangzik el a filmben is a mondat, amely a kísérleti atombomba ledobása után Oppenheimerből felszakadt. Bár az egyébként széles műveltségű tudós rosszul emlékezett a Bhagavad-gíta 32. versére, ez így mégis helyesebben írja le, mi is történt. Egy számítás szerint annak a veszélye is fennállt, hogy a bomba robbanása után beindul egy fékezhetetlen láncreakció, amely elpusztítja a Földet. Ezt nem tudták teljesen kizárni, ám egy próbát megért, hiszen „akkor is fel kell emelni a követ, ha nem tudjuk, van-e alatta kígyó”. Volt. Lehet, hogy az a bizonyos ősi?
Szerző: Baranyai Béla
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. augusztus 6-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
