Zsidók a székely hegyekben – Harc-lapszemle (I. évfolyam 9. szám 1944. július 22.)

Siklik a vonat a kanyargó Körös mentén, a hegyek vörösen izzanak az alkonyati fényben, a gombaalakú kis pásztorkunyhók kéményén kanyargó füst tódul ki, főzik a pásztorok a vacsorát. Csöndes és békés kép. Itt is volt egyszer zsidóvilág, mint az alábbiakból kitűnik…

Marosnyéken öt zsidócsalád lakott. Közöttük az orvos és a gyógyszerész francia képeslapokat járatott és a nyarat Szinajában, a tél nagy részét pedig Bukarestben töltötte. Két zsidó korcsmáros és egy héber szatócs is akadt itt. A szatócs mindent árult, ami a falusi közönség ízlését kielégítette. Olcsón vett és drágán adott férfi- meg női ruhákat, selyemanyagot és vászonneműt. Ami nem volt kirakva a pultra, azt bent, a hátsó szobában – persze csak szigorú titoktartás mellett –, „minden jóember” megkaphatta. A jóember alatt természetesen az értendő, aki nem sajnálja kinyitni a pénztárcáját…
Legjobban meggazdagodott köztük Goldberger, aki valahonnan Galíciából szivárgott be, Bukovinán keresztül. Vörösszeplős, púpos kis zsidó volt, az első időben mindig szemlesütve járt és a Kádár Mátyás kétablakos házát vette meg, amikor ez Amerikába vándorolt. Korcsmát nyitott, Váradról hozatott levitézlett, kacér pincérnőket, akik értettek hozzá, hogyan kell becsalogatni a férfiakat. Gyarapodott is szépen a vörös Goldberger, először csak négyablakosra csináltatta át a házat, később hatablakosra, utóbb már a szomszéd kertet is megvette hozzá és nyári kuglizót nyitott. Aztán már nem törődött a ház szépítésével, inkább földet vásárolt, kellett a családnak, hiszen úgy szaporodtak mint az egerek.
A vörösszeplős, vöröshajú leányok bentlakók voltak egy kolozsvári intézetben, parókás anyjuk büszkén mesélte a falusi asszonyoknak, hogy Juditka majd orvosnő lesz. Esztike tanárnő, Ibike hegedűművésznő, az egyik fiú meg patikus és megveszik majd neki a patikát, hadd maradjon itthon a falujában. Nyáron, amikor hazajöttek a leányok az „intézetből”, forradalmosították az egész falut.
Judit, platinára festett hajjal és tulipiros szájjal oktatta a falusi leányokat, hogy egy kis pirosító nem árt ám, hozzanak csak tojást meg lisztet, ő majd ad nekik piros festéket, amitől olyan lesz arcuk, mint a rózsa.
Ibike a szerény kis tanítónő kegyeibe furakodott be, tüntetőleg sétált vele az utcán és régi kis falusi játszótársainak a köszönését sem fogadta. Erővel rábeszélte, hogy nyirassa le a haját és fesse magát, hiszen itt falun is haladni kell a szajnaparti, helyesebben körösparti divattal. Mert akkor Páris után a nagyváradi zsidó nők diktálták a divatot. Olyannyira elismertették kifinomodott „párisi ízlésüket”, hogy később – a román megszállás idején – még a román tisztek és tisztviselők feleségei is az ő modeljjeiket másolták le.
Minden Goldberger-gyerek iskolába járt, „egy vagyonba kerülnek”, mondogatta inkább büszkén, mint szemrehányóan a még púposabbá és vörösebbé öregedett „papa”. Csak Helénke maradt otthon, a legkisebbik leány, ő is csak azért, mert olyan buta volt, hogy alig tudta elvégezni az elemit is.
De itthon is szükség volt ám reá, az ő kedvéért járt a „nagyvendéglőbe” a román „percseptor”, meg a tejfelesszájú írnokok, akik inkább loptak mint dolgoztak a községházán. Goldberger papa jóindulatúan szemet húnyt, ha a pálinkák mámorában egyiknek-másiknak rátévedt a keze Helénke gömbölyű idomaira.
A Goldberger-család harminc év alatt, ha nem is vált milliomossá, mint „nagy” névrokona, a budai Goldberger, mindenesetre megszedte magát. És lehet, a gyerekek már nem is emlékeztek volna a fokhagymaszagú falusi otthonra és a söntésre a papa titokzatos mozdulataival, amint vizet kever a pálinkába, persze csak zárás után, amikor már elmosták a poharakat.

*

Náci, a „falu zsidaja” mint furulyázó zsidó kezdte a pályáját, nem is ez rozzant lovaskocsival, hanem egy szamaraskordéval ballagott keresztül az utcákon és mázas tányérokat, csecses korsókat, tejesedényeket kínált cserébe, nem, nem pénzért, hanem jóminőségű, kézzel fosztott liba- és kacsatollért. Később, mikor jól ment az üzlet, egy kis raktárt is berendezett a falu szélén, aztán amikor még jobban ment, elvette a szomszéd falu vaskereskedőjének a lányát és a megfelelő hozománnyal „tollkereskedést” nyitott. Nem ő maga járt már faluról falura, hanem az emberei, ő csak a városba kísérte a nagy fuvar tollakat. Később megvette egy elszegényedett földbirtokos udvarházát, ahol mindig szívesen látott vendég volt a román elöljáróság. Ha kijöttek valamelyik körzetből, Nácinál ütöttek tanyát, itt ettek, ittak, aludtak, kártyáztak és persze mindezt csak jószóért. Dehogy is kért tőlük pénzt Náci, bezzeg annál jobban megsarcolta a szegény székelyeket, akik hozzáfordultak kölcsönért!
Egy szegény özvegyasszonynak, aki rövid idő alatt két felnőtt lányát temette el és hozzáfordult temetési kölcsönért, még a fülbevalóját is kicibálta a füléből, mikor az előírt időre nem tudta megfizetni az adósságát.
Éppen Váradra készült, a zsidók erdélyi „fővárosába”, mikor rálépett az idei március. Kapkodott ide-oda, ment volna már a „kedves románjai” után, tépte a haját, hogy miért volt olyan bolond, miért is maradt itt a székely „testvérek” között! Több mint kétszázezer pengő készpénzt találtak egy hordóba eldugva. Náci, a falu zsidaja mégis úgy ment el, ahogy jött. Egy szál ruhában, kezében batyúval. Fadgyas Márton bácsi, az öreg székely nagyot sercint, mikor róluk beszélgetünk.
– Tisztább a levegő itt a hegyek között, mióta elmentek, – mondja. Segéjjen az Isten, hogy ne is lássuk üket sohse többé…