Nincs szebb látvány, mint a ringó búzamező. Nincs megnyugtatóbb érzés, mint amikor magtárban, zsákban a kenyérnek való. Valaha gyermekkorunkban ilyen tájt nyargalásztunk végig a tarlón, fújatott szalmát keresve. Hiába volt tiltott, veszélyes… Jól lehetett benne bújócskázni.
Most meg csak nézem a szépen, hatalmas bálákba bújtatott szalmát, ahogy arra várakozik, hogy elszállítsák. A napégette tarlón egy két pocok neszezését, surranását hallom. Nem messze ragadozómadár köröz. Itt terített asztal várja…
Lassan elhal a kombájnbúgás, az aratással járó por is elül. Megnyugodhatnak a városról „meggondolatlanul” falura költözöttek, akiket minden zavar. A kutyaugatástól kezdve, a kakaskukorékoláson át egészen a gabonaporig… Akik sem a szomszéd köszönésével, sem pedig a kertjükben embermagasságig érő gazzal nem tudnak mit kezdeni…
A kis eső, ami hullott, pár nap alatt kizöldíti majd a tarlót is. A nagyjából kilenc-tíz hónap munkájának gyümölcse beérett. Az ősszel elvetett magból nyárra kenyér, sör alapanyag vagy az állatoknak táplálék lett.
A gazdák pedig otthon mérlegelnek. Több lett, valóban magasabb a hozam, mint tavaly, sőt lehet, ilyen bő termés már jó pár éve nem is volt. Ez lehetne akár megnyugtató is. Lehetne…. Ha nem hallanám, hogy a felvásárlási árak alaposan visszazuhantak az utóbbi hetekben. Jó pár évvel ezelőtti értéken lehet most hozzájutni egy-egy mázsa búzához, árpához. Miközben a termelési költségek nagyon is újak és magasak.
Ki veszi meg és mennyiért? Ez itt kérdés. Sokak számára a mindent is eldöntő. Megtérülnek-e egyáltalán a költségek? A vetőmag, a növényvédőszerek és a nafta ára? A befektetett munkát már régóta nem számolják. Eladni gyorsan, vagy magtárban várakoztatni a termést a szebb időkre, a magasabb árakra? Feletetni az állatokkal és bőrben értékesíteni?
Nem könnyű ma parasztgazdának lenni. Kicsiként és közepesen nagyon pedig még inkább. Annyira megváltozott a mezőgazdaság a rendszerváltozás óta, olyan nagy lett a verseny, hogy kevesen tudnak talpon maradni. Osztani-szorozni, exceltáblázni, időben lépni… Ezek ma már – a modern mezőgazdasági gépek mellett – nélkülözhetetlen dolgok a túléléshez. Miközben az égiekhez is rimánkodni kell, hol esőért, hol meg azért, hogy az özönvíz el ne vigye a termést. Van, ahol azért is, hogy a vadak ne tegyenek kárt benne.… Mindig van miért izgulni, mindig van mit félteni.
Az aratás valaha ünnep volt. A javából. Hosszú hetekig tartó korai keléssel, rengeteg kézi munkával, fáradozással, izzadsággyöngyök tengerével járt együtt… De nevettek, kacagtak, pajzánkodtak is sokat a régiek. Szívet melengető örömként élték meg, ha nehéz volt a kéve a kövér búzaszemektől. Az élet, akkor legalábbis úgy gondolták, egy évig megint ment tovább. Mert a mindennapi kenyér biztosítottnak látszott. Még a szociban is külön főztek az aratóknak. Mert aratómunkásnak lenni afféle rangnak számított. Járt nekik az áldomás!
Ma pár nap alatt szinte felszántják a hektárokat a modern nagy kombájnok, melyek kabinja leginkább fedélzeti számítógépre emlékeztet. Ember is alig kell már az aratáshoz… Ünnepről pedig szó sincs. Gyorsan le kell tudni ezt a munkát is, mert aztán jönnek, pontosan beosztva a további munkafolyamatok. Nincs késlekedés, elodázás, megállás. Nagyjából Márton napig.
Talán csak a magamfajta munkás-paraszt ivadék szíve tájékát önti el valami furcsa, jó érzés július vége táján. Amikor végignéz a határon és a tarlót látva konstatálja, a kenyérnek való már biztonságban. Legyen így jövőre is!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
