Kétféle komolyan vehető „narratíva” létezik az Ukrajna területén zajló és egyre inkább terebélyesedő, USA-orosz proxy-háborúval, illetve a vérontást kiváltó „geopolitikai változásokkal” kapcsolatban. Egyik magyarázat sem elfogadott, mind a kettő „összeesküvés-elméletnek”, „oroszpárti propagandának” van nyilvánítva, és a hivatalos fórumokon tilos hangoztatni a demokratikusnak nevezett nyugati világban. A földrengésszerű változások egyedüli igazságként hirdetett nyugati „narratívája” oly mértékben hazug, ostoba és nevetséges, hogy valójában sok szót nem érdemes vesztegetni rá. Annál több figyelmet érdemelnek a „meanstream” médiából és a politikából száműzött tiltott magyarázatok.
A nyugati birodalom propagandagépezete szerint Oroszország, élén Vlagyimir Putyinnal, maga a „megtestesült gonosz”, amely „ki nem provokált”, "indokolatlan agressziót" követett el „ártatlan, jóságos, békés és demokratikus szomszédja ellen, amely hősiesen védekezik a barbár támadókkal szemben”. Oroszország célja pedig a mese szerint a „Szovjetunió visszaállításán” túl Európa, sőt a „világ fölötti uralom megszerzése”. Így tehát a vérengző oroszok állítólag „tovább fognak terjeszkedni”, ezért, bármennyi pénzbe és emberéletbe kerüljön is, meg kell őket állítani. Lehetőleg minél messzebb Európától, még Ukrajna területén, de persze a legjobb az lenne, ha a „békeszerető és demokratikus nemzetközi közösség”, élén az USA-val, a NATO-val és az EU-val, egyszer és mindenkorra térdre kényszerítené, részeire szabdalná, ily módon szabadítva meg az emberiséget ettől a „borzalmas veszedelemtől”.
Belegondolni is borzasztó, hogy ha a Nyugat, ne adj Isten, győzelmet aratna ebben a (világ)háborúban, a történelemkönyvekben ez a fentebb ismertetett képtelen történet kapna helyet. Vajon hány hasonló, kizárólag a győztesek, illetve a nyugati pénzoligarchia nézőpontja, sőt propagandaszólamai alapján megírt „narratíva” éktelenkedik a történelmi témájú tankönyvekben, tanulmányokban, dokumentum- és játékfilmekben? Az angol polgárháborútól kezdve a nagy francia forradalomnak nevezett vérengzésen, az októberi forradalomnak elkeresztelt bolsevik puccson, az első és főleg a második világháborún keresztül a hidegháborúig, az úgynevezett rendszerváltásokig, a „terrorrellenes háborúig”, a palesztin-izraeli konfliktusig terjedően hihetetlenül hosszú a sora a teljesen torzan, hamisan beállított történelmi eseményeknek és az emberiség sorsát meghatározó folyamatoknak. Csoda-e mindezek után, ha az átlag „nyugati emberek” (az európai fehérek) jelentős része egy valóságos mátrixban él, és naponta rázúduló hazugságok áradatában engedelmesen tűri balsorsát, és önként, sőt lelkesen vonul a vágóhídra?
No de vizsgáljuk meg közelebbről azt a két „összeesküvés-elméletnek”, sőt „gyűlöletbeszédnek” nyilvánított világmagyarázatot, melyek sokkal közelebb állnak a valósághoz. Az egyik, még félig-meddig megtűrt „narratíva” szerint a (mérsékelt jobboldali körökben is újabban gyakran emlegetett) „háttérhatalom” a „deep state” egyre szorosabb felügyelete alatt álló nyugati birodalom – melynek teljes belső átalakítása is folyamatban van – világuralmának fenntartása érdekében, lényegében a kommunista világrendszer összeomlása óta háborúkat folytat. Az első Öböl-háború, illetve a jugoszláv háború volt a kezdet, majd a 2001. szeptember 11. után meghirdetett terrorellenes háború következményeképp felpörögtek az események: a nyugati világ urai hozzáláttak a Közel-Kelet feletti kizárólagos hegemóniájuk megteremtéséhez. Érzékelhetően többféle forgatókönyvvel rendelkeztek. Ahol lehetőségük volt rá, belső zavarkeltés és „színes forradalmak” megszervezése útján eltávolították az USA-izraeli terjeszkedés útjában álló kormányokat. Amennyiben pedig egy-egy erőskezű diktátor lehetetlenné tette a nyugati ügynökök és hasznos idiótáik bomlasztását valamely országban, ott bevetették az USA és a NATO „demokráciát terjesztő” és a „tömegpusztító fegyvereket megsemmisíteni” kívánó hadseregét. (Így történt Afganisztánban, Irakban és Líbiában.) Kétféle forgatókönyv létezett – és létezik a mai napig – a katonai akciók és a „színes forradalmak” következményeit illetően is. Amennyiben sikerül egy engedelmes bábkormányt az alávetésre ítélt állam élére állítani, a probléma meg van oldva. Ha pedig a „forradalom” elbukik, akkor a lehető legteljesebb anarchiába kell süllyeszteni a „demokratizálni” kívánt országot (így járt Afganisztán, Líbia, Szíria, Szomália, Szudán). A világhódítók tervei nem minden esetben valósultak meg: Afganisztánból 20 év után szégyenteljes távozásra kényszerültek, Iránt nem merték megtámadni (bár tervezgetik a mai napig, de az Iszlám Köztársaság túl nagy falatnak bizonyul), és sem a libanoni síita Hezbollahot, sem pedig a palesztin ellenállást véglegesen nem voltak képesek megtörni.
A Közel-Kelet teljes meghódítására irányuló terrorellenes háborúval párhuzamosan, ha eleinte óvatosan és lassan is, de megkezdődött a jelcini korszak zűrzavara után meglepő gyorsasággal magára találó Oroszország elleni, zökkenőmentesnek éppen nem nevezhető akciósorozat, melynek állomásai az alábbiak voltak: grúziai rózsás forradalom (2003), narancsos forradalom Ukrajnában (2004), a „Fuck the EU”-féle Majdan-téri CIA-puccs 2014-ben ugyancsak Ukrajnában, a kirgiz tulipános forradalom (2005), a fehérorosz és a moldovai elvetélt forradalmi kísérletek (2004, 2005), majd a szintén kudarcba fulladt belorusz és kazahsztáni felforgató akciók (2011, 2021, 2022). Végül, a NATO keleti irányú terjeszkedése, az „ellen-Oroszországgá” felépített Ukrajna felfegyverzése, az ukrajnai orosz lakosság elnyomása és a szabadságukért fellépő donbaszi régió lakói elleni véres megtorlás – aligha meglepő módon – kiváltotta Moszkva erőszakos fellépését a kijevi bábállam ellen. A Nyugat tehát elérte célját, megindíthatta az Oroszország végleges legyőzése, természeti kincseinek megszerzése érdekében indított háborúját. (Egyelőre még döntően az ukránokat a vágóhidra hajtva, valamint zsoldosokat felhasználva.) A szóban forgó narratíva szerint pedig amennyiben a Nyugat sikerrel jár, úgy a következő – és a legnagyobb – ellenség, Kína kerül majd a világhódítók célkeresztjébe.
Létezik azonban egy másik, az előzőhöz hasonló, de még inkább tiltott magyarázat is napjaink nagyszabású geopolitikai átrendeződésére vonatkozóan. Az elsősorban Bogár László nevével fémjelezhető elmélet szerint a „birodalomkiválasztó, megnevezhetetlen háttérhatalom” az elmúlt fél évezred során hat nyugati állam gazdasági és katonai erejét felhasználva épített fel világbirodalmat (Portugália, Spanyolország, Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia, Egyesült Államok), melyek révén világuralmát gyakorolta. A „megnevezhetetlen háttérhatalomnak” azért kell időnként eldobni a régi impériumot, és felépíteni az újat, mert hozzávetőleg 100 év alatt a „nemlétezők” akaratának engedelmeskedő birodalmi elitek elgyengülnek és degenerálódnak, így képtelenek tovább fenntartani a Földgolyó népei feletti hegemóniájukat. Kétségtelen, az USA és tágabban véve a nyugati elitek a degenerálódás minden jelét mutatják, az USA küldetése így a teória szerint bevégeztetett, a világ urai pedig a lendületesen erősödő Kína gazdasági-katonai erejét felhasználva kívánják a jövőben az emberiség egészét vagy legalábbis nagyobbik részét kormányozni.
Vajon a kétféle „narratíva” közül melyik fedi a valóságot? A hanyatló régi és a feltörekvő új birodalom küzdelmének (esetleg, ha a józan ész felülkerekedik, megegyezésének) leszünk tanúi, vagy pedig a „birodalomkiválasztó elit” Kínába települése következik be? Az előbbi verzió mellett szól az USA és csatlósainak 1990 óta folytatott számos fegyveres agressziója, melyek célja nyilvánvalóan a nyugati birodalom világuralmának (az „egypólusú világrendnek”) a megszilárdítása volt. Ugyanakkor viszont a második értelmezés, a nyugati pénzoligarchia Kínába települése mellett szól Oroszország és Kína egymás karjaiba taszítása, mely a napjainkban Ukrajna területén zajló vérontás egyik legfőbb következménye. A jelenség – vagyis hogy az USA vezette birodalom egyidejűleg élezi a feszültséget Oroszországgal és Kínával, összefogásra kényszerítve őket – annál inkább különös, mivel az 1970-es évek legelején a most százesztendős Henry Kissinger (aki a napokban ismét Kínában járt) világosan megfogalmazta az amerikai-nyugati szuperhatalom fennmaradásához nélkülözhetetlen legfőbb geopolitikai alapelvet: Kínát és Oroszországot feltétlenül szembe kell állítani egymással! Ha most a nyugati birodalom urai Kissinger útmutatásával ellentétesen cselekszenek, és az egymás elleni kijátszásuk helyett éppenséggel összepréselik a két nagyhatalmat, a „kollektív Nyugatnál” sokkal erősebb konglomerátumot hozva létre ezzel, az nem történhet véletlenül vagy éppen ostobaságból, hanem csakis annak a bizonyos „birodalomkiválasztó erőnek” az akaratából – vallják az „átköltözési” teória (egyelőre érthető okokból nem túl nagy számú) hívei. A cél pedig mi más lehetne, mint az olcsó orosz természeti erőforrásoknak a „hetedik birodalom” szerepére kiszemelt Kína irányába terelése? (Másrészt viszont ennek a feltételezésnek ellentmond Európa leválasztása az eurázsiai együttműködés rendszeréről, hiszen ugyan mi lehetne hatalmasabb erő, mint az európai-orosz-kínai gazdasági-politikai szövetség? Európa és Oroszország szembeállítása éppen az USA birodalom fennmaradását szolgálja, annak elsorvasztását aligha.)
Az elkövetkező évek eseményei minden bizonnyal megmutatják, melyik értelmezés felel meg a valóságnak. A magyar nemzet szempontjából az egyre pusztítóbb energiákat felszabadító Nyugat meggyengülése, birodalmának összeomlása kifejezetten előnyös lehet. Természetesen csakis abban az esetben, ha a „birodalomváltás” folyamata a továbbiakban békés úton, a nagyhatalmak megegyezése révén megy végbe.
Gergely Bence
(A szerző olvasónk.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
