„Termetében kicsi, de lelkében nagy ember, aki, amihez hozzányúlt, az arannyá vált a kezében” – mondta róla Krausz György, Magyarország egykori finnországi nagykövete, amikor az emléktábláját avatták Budapesten. Pedagógus volt egész életében, mégis a műtárgyfotózás megteremtőjeként tartják számon. De volt újságíró, a Csehszlovákiában megjelent Magyar Nap rovatvezetője, s ő is lefordította a finnek nemzeti eposzát, a Kalevalát, ahogy népdalkincsét is, a Kanteletárt, valamint számos más fontos finn irodalmi alkotást. A 115 éve Tőketerebesen született Rácz István nemcsak Finnország, de az európai múzeumok nevezetes műtárgyait, ahogy a nagyszentmiklósi kincset is megőrizte az utókor számára.
Némileg meglepő módon Rácz István nevét A csehszlovákiai magyar irodalom lexikona is Anton Strakáéval ellentétben számon tartja. A bejegyzés jogos, hiszen Rácz István négy évet a rendkívül változatos és kalandos életéből Csehszlovákiában töltött, előbb a pozsonyi Munkás, később a Magyar Nap című országos lapnál dolgozott, ahol Barkóczy István néven (nem egy kitalált névről van szó, egy ilyen néven éldegélő báró 1810-ben Olympusban való lételét költötte… Kisasszony havának végső napjaiban címmel Kassán könyvvel is jelentkezett) írta alá a cikkeit, s ő volt a lap első kulturális rovatvezetője Vass László (Dókus Dénes) és Berkó Sándor előtt. Igaz, hosszú életében számára ez csak egy rövid állomás volt menekülőben Budapestről későbbi végleges állomáshelye, Finnország előtt.
Tőketerebesi és sárospataki évek
Rácz István (ugye már sejtik) szintén a Felvidék jelese, aki 1908 júliusában született az akkor Zemplén Vármegyéhez tartozó Tőketerebesen, ahol apja főjegyző, anyja tanítónő volt. A második gyerek volt a családban, bátyja, György után, öccse Pál és húga Márta előtt.
Miután elfogadták a trianoni békediktátumot, a családnak is menekülnie kell, így találnak új otthonra Sárospatakon. Itt végez a híres Református Kollégiumban, mégpedig színjeles bizonyítvánnyal. Innen egyenes az út a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahogy a Ménesi úti Eötvös Kollégiumba is.
Görög-latin-olasz szakon tanul, s minden idegszálával tanárnak készül. Ki gondolná akkor, hogy kilenc évtizedre nyúló élete tele lesz száz veszéllyel, kalanddal és megannyi megpróbáltatással. De benne vagyunk a XX. század vérgőzös sűrűjében. Bár ő semmiben sem szenved szükséget, szociális érzékenysége és a nagy gazdasági válság okozta válság a baloldali mozgalmakhoz sodorja, s 1932-ben őt is letartóztatják, s mire ocsúdna, már a rettegett Markó utcában találja magát. A perben olyan vádlott-társai vannak, mint Rajk László, Széll Jenő, Beck András vagy az író Darvas József, s mellékvádlottként József Attila. Az ítélet elől Csehszlovákiába menekül, ahol a már említett Munkás és Magyar Nap című lapoknál dolgozik, közben fordít is.
A csehszlovákiai helyzete sem túl egyszerű, a csehszlovák hatóságok is kitoloncolják az országból, de ő visszaszökik, s a Prager Kiadó lektora lesz, valamint továbbra is írja – Turczel Lajos szerint kitűnő – tanulmányait a Magyar Napba.
Érdekes, hogy a Csanda Sándor által 1975-ben összeállított Magyar Nap antológia nem vesz tudomást ezekről. Amikor 1938 őszén Csehszlovákia szétesik, Finnországba távozik. Ekkor talán még ő maga sem sejti, hogy ez lesz a második, immár végleges hazája. A második világháború eléri Finnországot is, a szovjetek megtámadják az országot, s ő jelentkezik sorköteles katonának.
Nem veszik fel, de ő nem enged, s önkéntesként haditudósító lesz fényképezőgéppel és fegyverrel egyszerre a kezében. Tulajdonképpen ekkor kezdi el a fotózást, különböző lapoknak tudósít Karjalából. Megsebesül, majd 1943-ban finn feleségével együtt édesanyja kérésére hazatelepül.
Budapesten vészeli át a háborút, majd annak végeztével barátjával, Újszászy Kálmánnal beleveti magát az újjáépítésbe. Sárospatakon népfőiskolát és művésztanyát hoznak létre, később egy tanyasi iskolában tanít, majd a híres-nevezetes Kodály-módszer elvei alapján Gulyás György vezetésével működő békés-tarhosi Énekiskola tanára lesz, ahol magyart és művészettörténetet oktat. Itt tanult annak idején például Csukás István is.
Az iskola 1954 augusztusáig működött, a kommunista hatalom pár nappal a tanévkezdés előtt egy tollvonással megszüntette, s a tanárokat szétszórta az országban. Rácz István Köpeczi Béla közbenjárására a Kiadói Főigazgatóság munkatársa lesz, s itt dolgozik 1956 novemberéig, amikor finn felesége romló egészségi állapotát is szem előtt tartva úgy döntenek, visszatérnek Finnországba.
Nemsokára meg is kapja a finn állampolgárságot a legendás finn köztársasági elnöktől, Urho Kekkonentől, aki működésének 25 éve alatt igazi semleges-státuszt alakított ki, s mind a nyugati, mind a keleti blokkal partneri viszonyt ápolt.
Többek között ennek is köszönhető, hogy a Kádár-rendszer nem gördített akadályt sűrű magyarországi látogatásai elé, sőt fel is használta őt a magyar-finn kapcsolatok kiépítésében. Ennek egyik fontos része volt Rácz István műfordítói tevékenysége.
Kalevala, Kanteletár és más finn alapművek
A máig vitatott finnugor rokonság miatt a finnek nemzeti eposzát, amely 1849-ben készült el Elios Lönnrot gyűjtésében, már Reguly Antal elkezdte fordítani, de az első magyar teljes fordítása csak 1871-ben készült el Barna Ferdinánd jóvoltából. 1909-ben Vikár Béla újrafordította, s talán máig ez számít a legismertebb fordításának. Ezt (és Képes Géza részfordítását) használta Kazimír Károly is 1969-ben, amikor a Budapesti Nemzetközi Vásár lengyel pavilonjában a Körszínház produkciójában Dante isteni színjátéka és Milton Elveszett paradicsoma előtt újabb istenkísértő vállalkozásként színpadra álmodta.
Az előadás főbb szerepeiben Bitskey Tibort, Szirtes Ádámot, Bánki Zsuzsát, Horváth Terit, Mécs Károlyt, Komlós Jucit, Drahota Andreát, Inke Lászlót és Szilágyi Tibort láthatta a közönség, a történetmesélők Keres Emil és Horváth Ferenc voltak.
Az előadás Helsinkibe is eljutott, ahol az egyébként hűvös finnek hatalmas üdvrivalgással fogadták azt. Később Debrecenben két alkalommal (1993, 2008) is színpadra vitték. Nos, 1971-ben Nagy Kálmán készített egy újabb magyar változatot, öt év múlva pedig Rácz István is letette a maga változatát. A kötet utószavában írja:
Nem vagyok benne biztos, vajon munkámon érződik-e a komor fenyvesek, derűs nyírfaligetek hangulata, azt azonban mélységesen tudom, hogy fordításom nem jött volna létre a varázslatos finn rengetegek ihletése nélkül.”
Egyébként nem ez volt az utolsó, 11 évvel később a szintén 1956-ban külföldre menekült Szente Imre is lefordította a művet. Nem ez volt az egyetlen fordítása, hisz számos finn alapművet ültetett még át magyar nyelvre, köztük a Kanteletárt, a finnek népdalkincsét, ahogy a legfontosabb nemzeti regényüket, Aleksis Kivi A hét testvér című regényét (ezt közösen követték el Képes Gézával). Érdekes, hogy Kivinek ezt az alapművét előzőleg már Kodolányi János is lefordította, szintén finn eredetiből.
A műtárgyfotós magányossága
A templomokat nem lehet külföldre szállítani, de a kép, az átélt felvétel nagyon jól érzékelteti, tolmácsolja egy korszak művészetét”
– írja önéletrajzában, s amikor elkezdte a finn népművészeti értékek feltárását, talán maga sem gondolta, hogy egy különleges műfaj megteremtőjévé válik. Idővel nemcsak a finnországi értékeket fotózta végig és gyűjtötte őket kötetbe, de a hatvanas években, amikor pár évig a feleségével Svájcban élt, végig járta Nyugat-Európa híres múzeumait is. Több tucat albumban örökítette meg munkája gyümölcsét, Magyarországon László Gyulával közösen a nagyszentmiklósi kincset is ő örökítette meg.
Nem a gép, nem a felszerelés a fontos, az eredmény attól a képességtől függ, amellyel az ember meglátja az anyagot és szóra bírja”
– vallotta. De ugyanez jellemző a szociografikus hangulatképeire, amelyek megőrizték számunkra a korabeli Finnországot. A hetvenes évekre nemcsak a felesége, hanem az ő egészsége is megrendült, közel megvakult. Mégsem lett hűtlen egyik hazájához sem,
1997-ben elvállalta a skandináv kultúrák népszerűsítésén dolgozó Polár Alapítvány tiszteletbeli elnöki posztját is, s épp a Csöndes vizeken című életrajzi kötete (előzőleg az Egy fotográfus vallomásai és A semmi partján című műveiben is elmesélte már páratlanul gazdag életének egyes részleteit) bemutatójára várták Budapesten, amikor helyette csak a tragikus hír jött. Helsinkiben, a zebrán átkelve elgázolta egy autó, s pár nappal később belehalt a sérüléseibe.
A Rácz István nép elég mindennapi magyar nyelvterületen, így nem is olyan egyszerű rátalálni a fotográfus-műfordító Rácz Istvánra. Van köztük jó pár jeles is, fizikus, botanikus, gyógyszerész, dendrológus, sőt operaénekes is. Mégis a nagyvilágban, s főleg Finnországban ez a név a műtárgyfotózás atyját, a magyar-finn kapcsolatok kiemelkedő ápolóját jelenti, akinek hamvait Sárospatakon helyezték örök nyugalomra, s a helyi Református Kollégium Tudományos Gyűjteménye őrzi hagyatékának egy részét. Születésének 110. évfordulóján emlékkiállítással is tisztelegtek páratlanul gazdag életműve előtt, míg utolsó budapesti lakhelyének falán, a Tátra u. 4. szám alatt emléktáblát avattak. Kincses Kálmán a Fotóművészet című lapban így összegzi Rácz István életművét:
Volt egy fotós, aki költő volt. Volt egy műfordító, aki a klasszika-filológia tudója volt. Volt egy tanár, aki művészettörténész lett. Egyik sem igazán és mégis mindegyik. Rácz Istvánnak hívták”.
Mi, felvidékiek is egy kicsit a magunkénak vallhatjuk, s nagyon büszkék lehetünk rá.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
