Atlanti kalózok a Pannon-tengeren

Madocsai Miklós interjúja dr. Téglásy Imrével a népirtást szolgáló Kissinger-doktrínáról és annak végrehajtóiról.

Az Amerikában megjelenő Harcoló Egyház (Church Militant) hírmagazin és a Nemzeti Internetfigyelő olvasóin kívül senki sem tudja, hogy Ön volt annak a levélnek a feladója, amit még tavaly nyáron küldött David Pressman budapesti állomáshelyére készülő, amerikai nagykövet úrnak. Vagy nevezzük a címzettet inkább helytartónak, netán kalóznak vagy tengeri rablónak?

Akkor se tudtam, és ma sem tudom, mi lenne a helyes megszólítása egy olyan embernek, akit külső, fizikai megjelenését illetően minden normális ember férfiként azonosítana, de aki a saját szóhasználatával és a párját férjnek nevezve magát feleségnek tartja. És itt mindjárt bocsánatot is kérnék tőle azért, mert a neki címzett üzenetben „úr”-nak szólítottam. Hisz meglehet, hogy ezt a megtisztelő, méltóságteljes férfiasságra utaló titulust mint a patriarchális hatalomgyakorlás divatjamúlt rekvizítumát éppen ő maga utasítaná el. Efféle bocsánatkérésnek tehát csak akkor lenne valóban helye, ha a sértés nem fordítva történt volna: vagyis ha nem éppen ő lett volna az, aki

engem és még rengeteg, hagyományos, keresztény értékrend szerint élő, magyart. És persze a sértettek a milliárdos lélekszámmal leírható másik két világvallás, a zsidó és az iszlám hívei is…

Ön tavaly júliusban egy gumicsónakra vitorlaszerűen kifeszített molinóval csurgott lefelé, a Duna pesti rakpartja mentén. A molinó közepén pedig a kalózok halálfejes, lábszárcsontokat mutató jelvényét láthatták az éppen akkor a rakparton vonuló prájdosok. Miért szállt hajóra, mit, miért írt a molinóra?

Akkor még csak kósza sajtóhírek fanfározták, hogy az Amerikát képviselő, új nagykövet személyesen is részt vesz budapesti elvtársainak felvonulásán. Ezért arra gondoltam, hátha nem csak az LMBTQP+-vonzalmú hadak vonulása, hanem talán az is érdekli, hogy mit gondol az általa képviselt halál civilizációjáról egy tizenkét gyermekes édesapa, a családi és társadalmi küldetését egyaránt vállaló és mindezt veszélyeztetve látó hazafi. Olyan nemes vagyok, aki bár nem tagja politikai pártnak, azért még van véleménye a természeti és társadalmi törvényekkel együtt a hazám közjavát is felforgató nemtelenek mozgalmáról. Nem mellékesen azon tettleges és személyes „érintettség” miatt is van tiltakozásra indítékom, mellyel 2016-ban egy békés tüntetés alkalmával rám támadt egy ideiglenesen hazánkban állomásozó, New York-i bázisról érkezett prájdos aktivista…

Tavaly nyáron még nem tudtam, hogy David Pressman nagyköveti kinevezésén még meg sem száradt a pecsét, és ezért még éppen valami washingtoni búcsúbulin buzgólkodik. Így én lehettem az első olyan magyar, aki – a kedves vendégnek járó kenyér és só helyett – ezzel az angol és magyar kéréssel fordultam hozzá: „Pressman úr, ne gyarmatosítsa Magyarországot a maga halálkultuszával!”

Hogy fogadták a kapitány úr hajóján olvasható üzenetet a rakparton hömpölygő, „szárazföldi patkányok”, akarom mondani prájdosok?

Hát bizony válogatás nélkül szórták rám elutasító, sértő, káromkodó üzeneteiket. Némelyek úgy mutatták felém a középső ujjukat, mintha tudták volna, miért nevezték ezt a régi rómaiak digitus infamisnak…

Többen viszont fényképezték és néhány hivatásos fotós közzé is tette lapjában a csónak és vitorla képét. Az amerikai sajtófigyelők így tehették azt a nagykövet asztalára.

Önt az a sajátos megtiszteltetés érte, hogy a címzett bekereteztette és hivatali irodájának falára is kifüggesztette az Ön vitorlára írt üzenetét. Pressman többfelé előadott siránkozása nyomán a Politico című lap például úgy értelmezte az Ön fellépését, hogy „már a nagykövet megérkezése előtt felfokozódott az Amerika-ellenes retorika.”

Megtiszteltetésnek ugyan nem tekintem, mert én ilyen levelet nem tennék ki se az ablakba, se az irodám falára, de azt fontosnak tartom, hogy bárkámról beszállt irodájába az életet és békét hirdető galamb – hangsúlyozom – nem Amerika-ellenes, a szellemi honvédelem eredeti üzenetével.

Másoktól eltérően Ön nem kapott Pressmantól vacsorameghívást, hogy nyugodt körülmények között tisztázzák: mit gondolnak az olajágról és tövisekről, a béke és háború, az élet és halál oly sok millió ember jó vagy balsorsát meghatározó kérdéséről…

Hogy az USA nagyköveti rangú, excellenciás hölgyei és urai kikkel állnak szóba és kikkel nem, arról már húsz évvel ezelőtt, még Nancy Goodman Brinker asszony idején leckét kaptam. A nagykövet asszony, aki egyébként a mellrák ellen küzdő Komen Alapítvány létrehozója is volt, érkezésekor sajtóhírben jelentette ki, hogy komoly együttműködést szeretne kialakítani a magyarországi civil szervezetekkel. Az általam alapított, kiemelten közhasznú, civil szervezet, az Alfa Szövetség vezetőjeként, a chicagói abortusz és mellrák összefüggését kutató szervezet társult tagjaként hát levéllel kerestem fel, és szakmai együttműködést ajánlottam neki a magyarországi rákmegelőzés terén. Sor is került egy kávéházi találkozásra, ahol a nagykövetség másodtitkára nem titkoltan tudomásomra hozta, hogy a nagykövet asszony nem fogadja el a chicagói szervezetnek és még további mintegy másfél tucat orvosi egyesületnek azt az egyébként tudományosan igazolt álláspontját, hogy az abortusznak kiváltó szerepe lehet az emlőrák kialakulásban, ezért a nagykövet asszonnyal való találkozásra nem lát esélyt. Az őt 2012-ben váltó Eleni Tsakopoulos Kounalakis legalább nem szépelgett megtévesztő üzenetekkel küldetésének tényleges nem-, nemzés-, nemzetség- és nemzetellenes irányultságát illetően, miközben büszkén masírozott a bűzkék (így!) tömegében…

Lehet, hogy Pressman nem értette, mit is ért Ön a cult of death, a halálkultusz fogalmán? És hogy jobban vonzódik a népek és nemzetek pusztulásához, a tankok és egyéb gyilkoló eszközökhöz, mint a békegalambhoz és olajághoz?

Komolyan kell vennünk azt az újra meg újra világgá kürtölt szándékát, hogy ő csak a háború folytatásáról akar beszélni.

Mit gondol, szívesen beszélne vele a háborúról? Már csak azért is, hogy Pressman biztosan értse, mire kellene gondolnia, amikor azt a kifejezést olvassa az irodája falán lógó fotón, hogy „halálkultusz”.

Bár nem vagyok katonapolitikai szakember, hajrá, elmélkedjünk a neki oly kedves háborúról! De mielőtt még belemelegednénk, idézzük kiindulásként a háború klasszikusának, Carl von Clausewitznek a meghatározását! Szerinte „a háború nem pusztán politikai tett, hanem valódi politikai eszköz, a politikai érintkezés folytatása, annak más eszközökkel történő végrehajtása.”

Emeljük ki ebből a szövegből azt, hogy nemcsak a fizikai pusztulással járó, fegyverekkel erőszakosan végrehajtott, nyílt összecsapást tekinti Clausewitz háborúnak, hanem ezeken túlmenően a hatalom megszerzését, megtartását szolgáló, minden, más eszköz hadrendbe állítását is. És hogy egy, a nagykövetnek is tetsző szóösszetételt is használjak, a továbbiakban az amerikai értelemben vett „demokrácia” háborús fegyvertáráról fogok beszélni.

Akkor valami olyan eszközről fogunk hallani, ami a nemszokványos háború nemszokványos arzenáljához tartozik?

Igen, de előbb nézzük meg, hogy ez a „nemszokványos” más eszközökkel vívott, újmódi háború milyen véres áldozatot követelt a magzati életkorukat élő gyermekek, az őket hordó szülők és ezek nemzetek elleni hadjárataival azt követően, hogy az amerikai Margaret Sanger tanítványaként Leninék 1920-ban legalizálták az abortuszt.

De mi köze van ehhez a Budapesten hivatalban lévő amerikai nagykövetnek?

Hamarosan rátérek erre is, de előbb vessünk számot azzal, hogy milyen áldozattal járt ez a később világháborúvá szélesedő hadüzenet! A népek és nemzetek legbelsőbb határain, vagyis az anyaméheken belül pusztító gyilkolás miatt bizonyíthatóan az emberiség írott történelmének legnagyobb katasztrófáját tapasztaljuk napjainkban. Életvédő és »választáspárti« szakértőcsoportok visszafogott és egybehangzó becslése szerint 1966 óta világszerte mintegy kétmilliárdnyi – Isten képére és hasonlatosságára teremtett – gyermeket öltünk meg. Bizonyos számítások szerint az emberiség egész, írott történelmére vonatkozó összes háborúnak mintegy 500 millió vagy akár 1 milliárd ember esett áldozatul. De ha e szám kétszer nagyobb lenne, egy másik kimutatás akkor is azt bizonyítaná, hogy az elmúlt 50 év során még ennél is több emberi lényt pusztítottak el világszerte a civilizált országok a maguk úgynevezett »szexuális és reprodukciós egészség« fogalmai szerint működő intézményeiben, mint az emberiség írott történelmében összes eddigi háborújában.

Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy az elmúlt fél évszázad során az átfogó szexuális nevelés (comprehensive sexual education) ártatlan gyermekek millióit rontotta és rontja meg ma is azzal, hogy gyermeket és serdülő fiatalt is arra oktat, többnyire a szülők előzetes értesítése és beleegyezése nélkül, hogy miként kell használni a fogamzásgátlást vagy hogyan végeztessen abortuszt.

Nagyhatalmú tőketulajdonosok és kormányzatok fogtak össze a mi adónkból létrehozott, nemzetközi születésszabályozó csoportokkal, hogy miután kizárták a szülőket mint saját gyermekeik elsődleges nevelőit a nemi élet legbensőségesebb köreiből, a jövő elsötétített szívű és elnémult lelkiismeretű, felnőtt nemzedékeivel sikerüljön nekik elfogadtatni a fogamzásgátlás és a magzatölés gyakorlatát. Jól látható, hogy egyik ország a másik után miként esik el, hogyan válik a leggazdagabb országokból érkező támadások áldozatává, melyek célja mindenütt ugyanaz: világszerte törvényesíteni a magzatgyermekek megölését, haláluk árán csökkenteni a szegények és ellenségek létszámát.

Megérthetjük-e, miért szélesedett pándémiává az abortusz, vagyis a magzati életkorú gyermekek intézményes elpusztításának gyakorlata?

Álláspontom szerint igen, de csak akkor, ha vizsgálódásunkat nem az orvosi szaknyelvben abortus artificialis (vagy interruptio) névvel illetett ítélet-végrehajtási vagy inkább kivégzési módra szűkítjük. Ez ugyanis csak részét képezi egy szélesebb körben megnyilvánuló folyamatnak, amit a véres és vértelen áldozatok nagysága miatt nyugodtan nevezhetünk népirtás szintjére lépő, intézményesült termékenységellenességnek, vagyis háborúnak.

Állításunk ez: a napjainkra Európa-szerte bekövetkezett „népesedési telet”, az Európában őshonos nemzetek újabb nemzedékeinek tragikus hiányát nem a Teremtő Isten útmutatását követő, a teremtett élet kultúráját tisztelő, hanem az attól elrugaszkodó, az élettel szemben a birtoklás civilizációját kiépítő homo consumans vagyis a termelés és fogyasztás intézményes természet- és termékenységellenessége, az ennek nyomán eltorzult, illetve némelyek által szándékosan eltorzított emberkép idézte elő.

De hát mire kellett volna, vagy mire kellene most ügyelnie az emberiségnek, ha ugyan még van emberiség és maradt még rá időnk?

Isten és az emberiség fogalma is megkérdőjeleződött, illetve más, torz fogalmakkal, többnyire az új fétissel, az én-nel írják felül. De ha merünk még lázadni ez ellen a balsors ellen, ha merjük kutatni, hogy milyen, nemi egészségünket átformáló modellváltás sodor mindannyiunkat a megsemmisülés felé, akkor

Ezt a megtérést szolgálja, ha elfogadjuk azt az alaptételt, hogy minden múltban létező, minden ma életjelenséget mutató és minden jövőben keletkező lény és ezek bármely közössége a szaporodás biológiai alapképletéből forrásozóan kapott és kap most és majd a maga és csoportja számára életesélyt. A biológia egész bolygónkra mindöröktől mindörökké érvényes, betartásra intő alaptörvényét életprogramként rögzíti a Teremtés könyve: Ter 1,28.

A világvallások által tisztelt szent könyvek közül mi, keresztények a Szent Biblia szavaiban tisztelhetjük a Teremtő minden létezőhöz és az emberhez intézett legelső és legfontosabb üzenetét: „Szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet!”

De vajon érvényes-e még ma is ez a törvény, mely a létezés planetáris törvényének tiszteletére szólít?

Érvényes, és amíg csak élet lesz a bolygónkon, örökre hatályos marad. Akkor is, ha egyáltalán nem vagy csak kevesen tartják be. Az ember után színre lépő rovarok ezt a kultuszt hirdetik majd. Hiábavaló ugyanis azoknak a hatalomgyakorlóknak a lázadása, akik kétszáz éve áttérítettek vagy erőszakkal kényszerítettek bennünket a természeti és társadalmi erőforrások végső kimerítésével járó rablógazdálkodásra, és akik ma ezt üzenik: ne szaporodjatok és ne sokasodjatok, és ne töltsétek be a földet!

Mi ennek a gyökeres modellváltásnak az oka és következménye?

A didergést erőszakos népességszabályozással előidézők közben még mindig azzal riogatnak, terrorizálnak, hogy Földanyácska belerokkan a rajta élősködő, sok milliárd ember táplálásába.

Akkor hát ők azok, akik azt szajkózzák, hogy még mindig túl sok ember él és szaporodik. De miért nevezi Ön ezt háborúnak…

Azért, mert a szándékosan, a háború más eszközeivel elpusztított embermilliárdok egy lényegében globális szinten intézményesült élet- és termékenységellenesség áldozatai. Az ártatlan áldozatok égbekiáltóan magas száma, a háborús héják főáramú sajtómunkásai és a Hippokrátészt megtagadó „orvos és gyógyszerész” ítélet-végrehajtók mögött ott lapulnak a magukat minden törvény fölött lévőnek vélő, háborús bűnösök, a történelemben páratlanul nagy pusztítást ránk szabadító „háttérhatalom” értelmi szerzői is.

David Pressman is közéjük sorolható?

Az USA nemzetközi érdekeinek védelme, hazája nagyhatalmi háborús törekvéseinek képviselete most Pressman legfőbb feladata. De minden hivatali elődét is erre kötelezte egy korábban titkos, mára azonban már hozzáférhető dokumentum, amely letölthető innét.

Egy népirtás alapdokumentuma: az NSSM200 borítója

Az ún. Kissinger-doktrína valóságban is létező, sőt ma is érvényben lévő program. 1974. december 10-én készült el az USA Nemzetbiztonsági Tanácsa számára ez az akkor még szigorúan titkos dokumentum (NSSM 200 = National Security Study Memorandum No. 200), amely az USA születésellenes filozófiájának alapvetése. A jelzett időben Nixon elnök alatt Henry Kissinger volt a testület vezetője, aki ebben a minőségében e dokumentumot végrehajtás céljából eljuttatta a eljuttatta az összes minisztériumba, továbbá a CIA igazgatójának is. 1975-ben Ford elnök is elfogadta, és kormányával alkalmazta is az NSSM200 ajánlásait. Az NSSM 200 titkosságát 1990. december 31-i keltezéssel oldotta fel a Fehér Ház.

A Nemzetbiztonsági Tanács (NSC), amelynek korábban David Pressman is vezetője volt, és az USA legfőbb kormányzati szerveként alakítja a külpolitikát, a népesedéspolitikát mindig is központi kérdésként kezelte. Az USA népesedéspolitikája alapvetően rasszista és elitista alapokra épített, s modellje az „eltérő termékenység” fogalmából épült. Ennek jegyében túl soknak találták „azokat” (értsd: a más fajokhoz tartozó embereket) és túl kevésnek a „mieinket” (a nyugati fajú és kultúrájú embereket). Szerintük miattuk veszítheti el a Nyugat a világméretű befolyását, és egyszer csak előállhat az a helyzet, hogy a nyugati civilizáció teljességgel kimarad az események globális alakításának lehetőségéből. Éppen ezért szerintük a nyugati országoknak a rendelkezésükre álló, hatalmas erőforrásokat „külföldi segélyként” arra kell használniuk, hogy ezzel az őket fenyegető idegen népességet idejekorán megtizedeljék. Ez a politika tulajdonképpen a náci „Lebensraum” (élettér) koncepció továbbfejlesztett változata, amiről Martin Bormann titkos naplója ad további tájékoztatást.

A memorandum arról szól, hogy miként kell állandósítani a világ feletti amerikai hegemóniát, és biztosítani Amerikának a világ ásványianyag-kincseihez való szabad hozzáférés lehetőségét úgy, hogy ne csak fékezzék, hanem lehetőleg még csökkentsék is a kevésbé fejlett országok népességét, köztük is nevezetesen azét a Harmadik Világhoz tartozó 13 olyan, kulcs szerepben lévő országét, amelyek nagy népességükkel nagyobb szerepre hivatottak a világ színpadán. Vagy ahogy a dokumentumban olvasható:

A dokumentumban szerepel egy fontos megjegyzés, mely szerint a tervbe vett beavatkozási politikát alkalmasint ki kell terjeszteni más célországokra is…

És hogy ezt a mindenre nyitottságot mennyire komolyan veszi a doktrína, arról az egyébként elhanyagolható tényezőnek tekintett kelet-európai országok, köztük Magyarország népesedési folyamatainak föltérképezése tanúskodik:

Hogyan képzelik az amerikai politikusok ezen országok népességének csökkenését? Csak nem háborúkat kell értenünk beavatkozáson?!

Nemcsak azzal, hanem mással is. Például olyanokkal, amelyeket az anyaméheken belül indítanak. Áttételesen a Nemzetközi Tervezett Szülőség Szövetségének (IPPF) családtervezési módszereivel harcolnak. Az IPPF filozófiája szerint ugyanis a világ összes nyomora abból a tényből következik, hogy a kormányok megengedik a „felelőtleneknek”, vagyis az ostobáknak, az iskolázatlanoknak és a szegényeknek, hogy újratermeljék önmagukat. Szerintük ez a probléma csak mélyreható születésszabályozással oldható meg. Ezt ők különleges jótékonykodásnak tekintik, az IPPF munkatársai pedig ennek az amerikai stílusú „karitásznak” a végrehajtói. Az ő feladatuk az „elfajzottak” (dysgenic stocks), vagyis az általuk alacsonyabb rendűnek tartott fajok, köztük feketék, dél-amerikaiak, amerikai indiánok és dél-európaiak kényszerű sterilizációja és elkülönítése. Margaret Sanger, a szövetség alapítója a nyugati típusú társadalmak hangadója lett ebben a kérdésben. Az ő gondolatai jelennek meg a nyugati államok kormányainak és az ehhez tartozó szervezetek felfogásában, például az UNICEF működésében is, amely látszólag a gyermekek jóléte érdekében tevékenykedik, a gyakorlatban azonban élesen megkülönbözteti a kívánt, és így számára védelmezendő, illetve a nemkívánt és így elpusztítható gyermekeket. Sajnos hazánkban is csak a kívánt gyermekek világrahozatalát támogatják a „családbarát” programok.

Kiket vesznek e háborús szándékok célkeresztjébe?

Az NSSM doktrínája azon alapszik, hogy csak az IPPF módszereivel lehet csökkenteni a Harmadik Világ népességét. De hogyan nyerhetők meg a Harmadik Világ országainak vezetői az IPPF által javasolt születésszabályozási módszereknek? Úgy, hogy az USA kormánya lehetőleg más, álcaként használt, nemzetközi szervezetek (pl. az ENSZ) közreműködésével szíves figyelmükbe ajánlja azt az összefüggést, ami a születésszámok drákói szabályozása és a szociális, gazdasági fejlődés lehetősége között áll fenn. Mindazonáltal – intenek – ezt csak óvatosan lehet használni, mert az a veszély fenyeget, hogy lelepleződik a beavatkozás valóságos jellege. Nevezetesen az, hogy ez lényegében nem más, mint gazdasági vagy faji imperializmus.

Azt, hogy ez

igazolja, hogy az ajánlást eljuttatták az amerikai külképviseletek nagyköveteihez és a többi diplomatához is, kiváltképpen a USAID (Amerikai Segélyezési Bizottság) illetékeseihez, mégpedig az alábbi megjegyzéssel: ha a nagykövetek és a külképviseleti munkatársak mégsem jutnának eredményre a fentebb hangoztatott elvek hangoztatásával, ne habozzanak bevetni az érvelési skálán „az élelmezési segély döntő érveit!” „Ha azonban olyan helyzet adódik, hogy valaki élelmezési segélyért folyamodna, tedd fel a kérdést: mit tett az illető ország annak érdekében, hogy az élelmezési gondokat megoldja? Vajon próbálkozott e a mezőgazdasági termelés modernebb módszereinek alkalmazásával? Ez legyen az első kérdés. Aztán mintegy mellékesen fel kell tenni, hogy mit tett a népesség számának ellenőrzéséért?”

Akkor az élelemhez való hozzáférés, illetve ennek megtagadása akár fegyverként is használható?

Erre azoknak az afrikai országoknak a polgárai tudnának meggyőzően hiteles választ adni, akikre az Ukrajnában kiprovokált háború során megszakadó élelmiszer-ellátási láncok működésképtelensége miatt ma éhínség leselkedik… A memorandum felveti a kérdést: vajon adódhat e olyan helyzet, amelyben a fenti érveléssel sem jutnánk eredményre, majd így folytatja: „Vajon szükségünk lehet-e arra, hogy erőszakkal kényszerítsünk egy országot születésszabályozásra?”

E kérdést a memorandum meg is válaszolja, amikor kijelenti: az említett befolyások érvényesítése érdekében az ENSZ világszervezetének közvetítésével lehet a legeredményesebben eljárni. Ez a legalkalmasabb ugyanis arra, hogy a félnyilvánosságot és a diszkrét befolyásolást sajátosan vegyítve a részlegesen vagy teljesen önálló, Amerika kizárólagos érdekét szolgáló előterjesztéseket olyan keretben jelenítse meg, amelyekkel kapcsolatban máskülönben a lelepleződés veszélye fenyegetne. Más szóval kiderülne, mennyire álságosak, árulkodóak és közvetlenek az USA által elérni kívánt célok.

Akkor ezek szerint a „más eszközként” bevetett abortusz is lehet külpolitikai célokat szolgáló fegyver?

Abortuszfegyver megnevezéssel sehol sem találkozunk, de mindig ezt kell értenünk, ha bárhol és bármikor az ún. „reprodukciós egészség” vagy a „családtervezés” fogalmaival mesterkednek. Mindannyiszor e szépítő, de álságos kifejezéssel él az USA és nyugati csatlósai, amikor leplezni akarják a maguk sajátos, külpolitikai érdekeit, e különleges hadviselés háborús céljait. Az már Bush előtt is így volt, de Clinton és a liberális elnökök alatt már teljesen nyilvánvaló lett, hogy azokon a területeken, amelyek amerikai befolyás alá kerültek, voltaképpen ilyesféle rejtett, hátsó szándékkal vezették be vagy akarták bevezetni az abortuszt, például Afganisztánban.

A cél mindig és mindenütt ugyanaz, meg kell törni a leigázott népek életerejét, hiszen, ha ez sikerült, akkor majd nem él, hanem inkább hal majd méhében a nemzet.

Vagy ha valami mégis megmaradna ebből a láncolatból, akkor azt mint valami teljesen értéktelen jelenséget a terméketlenség tüneteit mutató közösséggel együtt leselejtezi a Teremtő Idő… Az USA külpolitikájának egyik vezérszála ma is, hogy a hegemóniájára veszélyt jelentő országok népességét az abortuszfegyver bevetésével csökkentsék.

Tekinthető-e a háborús értelemben vett „népesedéspolitika” következményének, hogy világszerte, így Magyarországon is vezető halálok az abortusz?

Az abortuszdiktatúrának világszerte évi 50 milliónál is több háborús áldozata van. Ez nyilvánvaló világtörténelmi kataklizma, de más, ezzel kapcsolatos tudományos kutatások is igazolják, hogy

Bár a szabadság álruhájába öltöztetik, amikor azt sugallják a „babycaust”-ról, hogy „az abortusz szabaddá tesz”, de ez akkor is a nemi egészség megrokkantásának kényszere. Statisztikai adatok igazolják, hogy a „terhesek” 70 százaléka nem a saját „szabad” akaratából dönt az abortusz mellett. Magyarországon a Családvédelmi Szolgálat védőnőitől hallottam, hogy ez idehaza legalább 95 százalékban igaz! Megjegyzendő, hogy a betegjogi törvények rendelkezését megszegve az egészségügy illetékesei nem tájékoztatják előzetesen a betegnek tekintendő terhest a műtéti kockázatokról és annak mellékhatásairól (pl. meddőség, koraszülés, emlőrák, lelki életben jelentkező zavarok stb.). A magzatgyermeket olyan betegségként definiálják, amely súlyosan veszélyezteti a nőt és környezetét, sőt egész társadalmát is, ezért a baba terhétől meg kell szabadulni. A terhessé tett anyák (és olykor apák) a családon belüli erőszak, illetve kisebb-nagyobb, rejtettebb vagy nyíltabb külső, szociális, kényszer hatására válnak áldozattá.

Ilyenkor valamely külső politikai szándék zsarolással, az egészséges mentalitással szemben azt akarja elérni, hogy egy adott célcsoporthoz tartozó nők méhe ne az adott közösség életfakasztást biztonságosan szolgáló bensőséges, védett helye legyen, amely közjóként magába foglalhatná mind az anya és annak közössége jelenkori és jövőbeni érdekeit is. Ezzel szemben az a cél, hogy a mentális, szociális, jogi környezet ne állja útját annak, hogy a védtelenné váló áldozat fenntartás nélkül fogadja el és magába az őt hatalmába kerítő szándékokat. Az élet kultúrájának hősi képviseletét eddig ellátó nőket (és férfiakat) így igázzák az öldöklésre késztető álszabadság halálkultuszának kiszolgálóivá.

Kína korábbi, egygyermekes népesedéspolitikája például ide sorolható?

Kínában az ENSZ keretén belül működő, de amerikai szándékokat érvényesítő Népesedési Alap módszereit alkalmazták. Ott úgynevezett népesedési rendőrök járták az otthonokat, jegyzőkönyveket vezettek a nők menstruációjáról és ha az egy korábban már gyermeket szült anyánál ez a várandósság miatt elmaradt, akkor az illetőt abortuszra kényszerítették. Ha pedig egy családban két gyermek született, akkor az egyiket elvitték és megölték mint létszámon felüli újszülöttet. Érdemes ellenpéldaként Oroszországra figyelni, ahol szinte hasonlóan tragikus arányban pusztított az abortusz. Putyin jól érzékelte, hogy az ország nagyhatalmi pozíciója kerül veszélybe, ha nem születik megfelelő számú gyerek, hiszen messze több gyereket veszítettek el az „anyaméhek háborújában”, mint például Afganisztánban. Az Orosz Föderáció első tíz évében Oroszország lakossága 3 millióval csökkent. A jelenleg is tragikus helyzetet szövetségi pénzügyi támogatással igyekeznek enyhíteni…

Mi a helyzet az iszlám világban? Ők is ennyi áldozattal számolnak a reproduktív imperializmus élet- és termékenységellenes világháborúja kapcsán?

Oriana Fallaci olasz író sok-sok éve megjósolta az USA afganisztáni vereségét. Az értelem erejével című könyvében arról írt, hogy az USA-nak csak akkor van esélye van az iszlám országok meghódítására, ha sikerül behatolni az iszlám anyák méhébe, megcsonkítani a termékenységüket. Elsőként mondta ki azt a ma is érvényes, de az iszlám munkaerő importálására szoruló politikusok által már gyűlöletbeszédnek bélyegzett megállapítást, hogy

Tudtak erről Kissingerék is…

Brian Clowes, a Human Life International kutató munkatársa alapos elemzésben mutatta be az NSSM-200 mögötti kulcsszereplőket és szervezeteket, az NSSM-200 stratégiáját, s nem mellesleg azt is, hogy miért kell egy magára valamit is adó nemzeti-konzervatív USA-kormánynak mielőbb felhagynia e háborús doktrínával. A nemzetállami Amerika hozzá hasonló hívei ma már szégyenkezve néznek szembe azzal, hogy az Egyesült Államok agresszíven előmozdítja a „népességszabályozást” (értsd: a fejlődő országok nemkívánatos népeinek és nemzeteinek kiirtását), hogy könnyebb hozzáférése legyen ezen országok természeti erőforrásaihoz. Szégyellik, hogy a fejlődő országokból származó nyersanyagok zökkenőmentes áramlása fölött őrködő Egyesült Államok veszélyforrásnak tartja az antiimperialista fiatalok nagy számát, ezért ezek „forradalmi hevületét” különleges hadviseléssel, napjainkban Európába szóló meghívással kívánja csökkenteni. Szégyellik, hogy a memorandum háborús célkeresztjében névvel azonosítható módon, háborús erőfeszítéseinek elsődleges célpontjaiként 13 nemzetet szerepel. És most vegyük szemügyre a háborúnak mint más eszközökkel történő pusztításnak a fegyvertárát!

A 70-es évek dereka óta ezeket a fegyvereket állították hadrendbe a „demokrácia” különleges arzenáljának bővítéseként: a) az abortusz legalizálása; b) pénzügyi ösztönzők azoknak az országoknak, amelyek hajlanak az abortuszok, a művi meddővé tételek számának növelésére; c) népszerűsítik a fogamzásgátlást; d) támogatják a gyermekek nemi felvilágosítását; ma ezt úgy mondjuk: érzékenyítését…

Ez annak az LMBTQP+ mozgalomnak a módszere, amely „érzéstelenítés” helyett ezzel a megtévesztő címszóval akarja a meddőségkultuszt elfogadtatni kiskorúakkal és minden más nemzedékkel együtt is?

Cél és lényeg: ugyanaz! Megjegyzem, hogy a 70-es évek Amerikájában még talán ennek az élet- és termékenységellenes programnak az elméletírói sem gondoltak arra, hogy néhány évtized múlva világszerte élő lelkiismeretű tanárokat és szülőket fognak bebörtönözni csak azért, mert védeni kívánják a kiskorúakat az iskolákat megtámadó „másság” képviselőitől. De már akkor is felmerült a zsarolás, kényszerítés alkalmazása. Ilyet alkalmaztak például a katasztrófa sújtotta, de kevésbé baráti országok esetében az élelmiszersegély visszatartásával akkor, ha az illető, fejlődő ország vonakodik végrehajtani a tőle elvárt népességszabályozási programokat. Mindeddig az Egyesült Államok egyik kormánya sem mondott le a kissingeri elvek alkalmazásáról, bár politikájának bizonyos részeit módosította, akarom mondani finomította, és igyekezett a korábbinál rejtettebbé, vagy ha úgy tetszik, szalonképesebbé tenni. Az NSSM-200 tehát az Egyesült Államok külpolitikai ténykedésének ma is érvényes alapdokumentuma. Ennek értelmében a budapesti amerikai nagykövetnek, David Pressmannak is zsinórmértékül szolgáló parancs.

Milyen sikerrel járt a Kissinger-doktrína?

E különleges hadviselés oly gyorsan és erőteljesen fékezte le a regionális népességnövekedést, hogy Európában, a volt Szovjetunióban, Japánban, Szingapúrban, Hongkongban szinte azonnal súlyos gazdasági és társadalmi problémákat okozott. Csakhogy a memorandum, kétélű fegyverként működött. Hatása alig mutatható ki a célnemzeteknél, viszont sikerült vele csökkenteni Európa termékenységi mutatóit: az átlagosan 1,6 teljes termékenység arra utal, hogy magzatgyermekeink legyilkolásával öngyilkos cselekedetre késztettek minket. Közben az is kiderült, hogy a „túlnépesedés” elmélete kezdettől fogva téves, főként ideológiai, tehát háborús terrort megalapozó s nem pedig tudományos meggondolásokból fakadó riasztás volt. E tekintetben akár a Covid-diktatúra korai főpróbájának is tekinthetjük.

A NSSM-200 kihirdetésének 30. évfordulóján a Human Life International felszólította a Bush-kormányzatot, hogy utasítsa el ezt a dokumentumot, amely az egyén legértékesebb szabadságjogainak és autonómiájának kényszerű családtervezési programokkal történő megsértését hirdeti, a külpolitikát és a segélyezési programokat a pusztítás helyett inkább élet- és családvédő szemlélettel váltsa fel.
A nyugati fejlett nemzetek polgárai nagyra becsülik a magánélethez való jogukat. Ezért is képmutató, hogy éppen ezek az országok azok, amelyek rendszeresen megsértik a legkevésbé fejlett országok polgárainak magánélethez való jogát, és szinte leplezetlen erőszakkal indítanak háborút a nemzetek legféltettebb, legbensőségesebb és legértékesebb kincse, a lelki és testi termékenység ellen. Teszik ezt azok a Pressmanhez hasonló figurák, akik egy erőszakos meddőségkultusz ügynökeiként különleges kiváltságokat követelnek maguknak és a felforgató szándékaikat támogató szervezeteknek, csoportoknak. Korábban alig rejtett erőszakkal határozták meg a családoknak, hogy „egy magasabb szempont” érdekében hány gyermeket szabad vállalniuk vagy akár sterilizálhatják is magukat. Az NSSM-200 ezért a családok életfakasztó jogaiba és az állami szuverenitás legbensőségesebb ügyeibe való beavatkozás alapdokumentuma. Az Egyesült Államok 1965 óta sok milliárd dollárt költött arra, hogy a „családtervezési szolgáltatások” és a „reproduktív egészség” gyűjtőfogalma alatt az abortusz, a sterilizálás és a születésszabályozás széles körben elterjedt előírása révén megkísérelje ellenőrizni a fejlődő országokban élő családok gyermekeinek létszámát. Az ebből rendszeres pénzügyi támogatást élvező, magukat nemkormányzatinak (NGO) beállító “civil” szervezetek nem a saját, zsarolással, vagy kényszerítéssel még meg nem rontott, nemzeti kormányaik célkitűzéseit támogatták, hanem sokszor a Nyugat paramilitáris csapataiként működtek és működnek ma is önnön népük és nemzetük létérdekei ellen. Nem túlzás, ha e terrorista csoportokat (vagy ahogy József Attila nevezi: “táborokba gyűlt bitangok”-at) háborús bűnökkel vádoljuk. Vádoljuk az általuk széles körben bevetett “más eszközök” fegyvereinek használata miatt: a fogamzásgátló magatartásformák mentális és nemi egészséget károsító hatása, a kényszerabortuszok, a kényszersterilizálás, a gyermeket vállaló anyák hátrányos megkülönböztetése, a szexuális nevelési programok tervezése és ösztönzése és mindazon genderista perverzió pusztítása miatt is, amelyek egyszerű megjelölésére már az ábécé összes betűje sem elegendő.

Ön háborús bűnösnek nevezi mindazokat, akik a világvallások és a nemzetek hagyományos alapértékei ellen lépnek fel. David Pressmant, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetét is közéjük sorolja?

Én a vitorlámra írt üzenettel arra intettem David Pressmant, hogy hagyjon fel „az undok amerikai” („the ugly American”) szereppel. Bizalomerősítő hatása lenne, ha nem egy háborús propaganda Magyarország érdekei ellen ágáló szócsöveként munkálkodna, ha bennünket szövetségesként tisztelne s nem csatlósként vagy gyarmatként kezelne. Mindezzel a magyar és az amerikai nemzet legbecsesebb értékét, a szabadságon alapuló élet- és termékenységkultuszt támogathatná. Pressman, aki korábban igazgatóként dolgozott a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának háborús bűnöket és atrocitásokat vizsgáló irodájában, feltehetően tisztában van azzal, mi tekinthető háborús bűnnek. Akkori szerepében két nagy iratszekrényre függesztette ki azoknak háborús bűnösöknek a fotóit, akiket az Egyesült Államok el akart fogni. Meglehet, hogy csónakos képemmel miatt már én is kaptam tőle egy helyet az általa bűnözőnek tartott magyarországi célszemélyek nagykövetségi arcképcsarnokában… Akárhogy is van, nyílt üzenetet hordoz a rezidenciájára kitűzött, állami hadilobogó. Sok amerikai és magyar ember számára megnyugtatóbb lenne, ha most látható helyett inkább e nagyszerű ország békezászlaját fújná a szél…