Mivel természetesen nincs hangemlék, csak másodlagos jelekből lehet következtetni hogyan is ejtették a latint a klasszikus korban. A téma sokat foglalkoztatott, íme a következőket tartom a legvalószínűbbnek.
Egyrészt nyilván akkor is voltak nyelvjárások. Julius Cesarnak tulajdonított mondás a “Beati hispani quibus vivere est bibere”, azaz “boldogok a spanyolok, akiknek az élet ivás”, arra utalva, hogy a hispániai latin nyelvjárásban ugyanúgy ejtették a “vivere” (élni) és “bibere” (inni) szavakat. A hispániai latinban ugyanis hiányzott a /w/ hang, ahogy a v-t ejtették a sztendert latinban. (Ennek máig maradványa van, a legtöbb újlatin nyelvben a /w/-ből /v/ lett, de a spanyolban nem, ott maradt a /β/ ejtés.)
Aztán ott vannak a szociolektusok is, egyszerűen van mindig magas prezstízsű művelt beszéd, s utcaembere típusú beszéd. Magyarul is van ilyen, pl. egy csomó magyar – szerintem 90+ % – egyes hosszú magánhangzókatt egyre többen röviden ejt, miközben továbbra is a hosszú ejtést alkalmazza mindenki, ha “szépen” akar beszélni, lásd mondjuk az “óvoda”, “óvodás” szót – amikor a hivatalos ember beszédet mond “óvodás”-t mond, de amikor beszélget valakivel, már “ovodás”-t.
A latin esetében természetesen több modern ejtési szokás létezik. A megszokott magyaros ejtés a középkori német ejtéssel szinte azonos, kevés módosítással. Ezt a magyaros ejtást használjuk minden latin beszédben, magyar környezetben – ezt azonban megtöri ma már a modern katolikus ejtés, mely az egész világon az olaszos ejtést szeretné elérni, emiatt van az a furcsaság, hogy az idősebb magyar katolikus papok még a hagyományos magyar ejtést alkalmazzák, míg a fiatal papok már az olaszos ejtést. lásd “páter nószter kvi esz in célisz” és “páter nószter kui esz in csélisz”.
Íme az összes eltérés a szabványos klasszikus ejtés és a hagyományos magyaros ejtés között:
- rövid és hosszú magánhangzók – klasszikus: vannak, ezek teljesen függetlenek a hangsúlytól – magyaros: a hangsúlyos magánhangzók hosszúak, a hangsúlytalanok rövidek,
- kettőshangzók – klasszikus: vannak – magyaros: mivel a sztendert magyarban nincsenek kettőshangzók, így vagy két hangként ejtés, lásd, au = au/áu, eu = eu/éu, ei = éj, ui = új, sőt redukálás egyetlen hanggá, lásd ae = é, oe = ő,
- a – klasszikus: röviden ejtett magyar /á/ – magyaros: magyar /a/ hang,
- y – klasszikus: /ü/ vagy /ű/ – magyaros: /i/ vagy /í/,
- c – klasszikus: mindig /k/ – magyaros: /k/, kivéve e, i, ae, oe, y előtt, amikor /c/,
- s – klasszikus: mindig /sz/ – magyaros: /sz/, kivéve magánhangzók között, amikor /z/ (bevallom, ettől viszketést kapok),
- v – klasszikus /w/ – magyaros: /v/,
- z – klasszikus /z/ vagy /dz/ vagy /zd/ – magyaros: /z/,
- gn – klasszikus /nn/ – magyaros: /gn/,
- qu – klasszikus /kw/ – magyaros: /kv/,
- ti – klasszikus /ti/ – magyaros: /ti/, kivéve ha magánhangzó előtt van, amikor /ci/,
- ch – klasszikus /kh/ – magyaros: /k/,
- ph – klasszikus /ph/ – magyaros: /f/,
- th – klasszikus /th/ – magyaros: /t/.
Na most, az y, z, ch, ph, th esetében szinte biztosra vehető: a klasszikus korban is csak a művelt elit ejtette úgy, ahogy a “szabály” mondja. Ennek oka egyszerű: ezek a hangok görög hangok, s csak görög nevekben és jövevényszavakban fordultak elő.
A latin anyanyelvű lakosság imádta a görög kultúrát, emiatt valamennyire mindenki tudott görögül, nyilván jól csak a művelt emberek, de az átlagember is tudott valami kezdetleges szinten. De a nagy többség nem is próbálta utánozni az idegen hangokat, így az y-t simán /i/-nek ejtette, a z-t /sz/-nek vagy /d/-nek, a ch-t /k/-nak, a ph-t p-nek, a th-t /t/-nek, bár a ph és a th esetében az /f/ ejtés is terjedt.
Ezt erősíthette a görög ejtés változása is. A görög esetében a hangok változása az idők során hatalmas: a legtöbb kettőshangzó eltűnt, de egy sor zárhang is réshang lett. E folyamat részben már a klasszikus korban elkezdődött:
- β – klasszikus ejtés: /b/, modern ejtés: /v/,
- γ – klasszikus ejtés: /g/, modern ejtés: /ɣ/,
- δ – klasszikus ejtés: /d/, modern ejtés: /ð/,
- ζ – klasszikus ejtés: /zd/, modern ejtés: /z/,
- θ – klasszikus ejtés: /th/, modern ejtés: /θ/,
- φ – klasszikus ejtés: /ph/, modern ejtés: /f/,
- χ – klasszikus ejtés: /kh/, modern ejtés: /x/.
Továbbá, amikor egy nyelvben egy adott hang hiányzik, akkor azt nyelvhasználók helyettesítik valamilyen hasonlónak tűnő hanggal. Az angolban pl. létezik /θ/ hang, a magyarban nem, s angol nevek esetében a magyarok vagy “sz”-t mondanak helyette, vagy “t”-t, mondjuk Margaret Thatcher nevében. De pl. ugyanezért lett oroszul Hitlerből Gitler.
Ez mindig így volt, az ókorban is, lásd a /θ/ hangot nem ismerő latin nyelvűek t-t vagy f-t csináltak az idegen görög hangból. A θ=f egyébként máig él az oroszban, a görög valami olyan úton mehetett be a középkori Oroszországba, ahol ez a változat érvényesült, így pl. oroszul máig f van ott, ahol régi görög szavak, nevek vannak, pl. Görögország fővárosa oroszul “afini”, miközben magyarul meg “atén”, pedig a görög ejtés egyik se, hanem “aθina” (az ógörög pedig “athénaj”).
Arra is vannak források, hogy a klasszikus kor végén az iskolázatlan emberek a hangsúlytalan hosszú magánhangzókat elkzdték röviden ejteni, a hangsúlyos rövideket meg hosszan, azaz az alsó regiszterben megszűnt fonéma-szinten a rövidség-hosszúság már akkor. S ez ment tovább az újlatin nyelvekbe is, pl. a spanyolban csak rövid magánhangzók vannak, s a hangsúly hatására is csak enyhe hosszabodás van.
Ami a többi sajátosságot illeti, melyet még nem mondtam:
A s z-sítése magánhangzók között nyilván német hatás, ez nem jellemző az újlatin nyelvekben (sőt, pl. spanyolul eleve nem létezik /z/ hang).
A c kétféle ejtése valószínűleg rendelkezik klasszikus előzménnyel. Nyilván a magas hangok mindig hatnak egyhe palatizáló hatással az előttük lévő mássalhangzóra. A legtöbb kutató szerint azonban a c ejtése magas magánhangzó előtt csak a klasszikus kor után lett “sz”, “cs”, “c”. Kevesen már korábbi változást is feltételeznek, hogy már a klasszikus korban az alsó regiszterben ilyen helyzetben a k-t egyenesen lágy k-nak, sőt ty-nek ejtették.
Ami a ti=ci változást illeti, ez a legfurcsább, nem is igazán láttam rá meggyőző elméletet. A fő elmélet az, hogy a “ti” előbb “ty” lett, majd ebből lett “szi”, “ci”. Számomra elég abszurdan hangzik. Plusz miért nem lett akkor a “di”-ból “zi” és “dzi”?
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »