A pedagógustársadalom két malomkő között őrlődik. Bárcsak azt mondhatnám, vannak bal- és jobboldali tanárok (és bárcsak lennének radikális jobboldaliak is), csakhogy az elvi, ideológiai tudatosság – miként a társadalom egészében, főként a fiatalok között – immár lassan a múlt ködébe vész. Helyette a „közösségi média” keltette zavaros érzelmek, rokon- és ellenszenvek, harsány jelszavak és üres ígéretek alapján hoznak politikainak látszó döntéseket a tanárok is. Mindemellett azonban létezik még az alattvalói létből eredeztethető megfontolás, amely alapján egy-egy pedagógus a tanártüntetések támogatása vagy ellenzése mellett foglal állást. Egyrészt ugyanis sokan meg kívánnak felelni a munkáltató, a tankerület elvárásainak (ez esetben nem sztrájkol és nem tüntet a pedagógus), másrészt viszont létezik egy erőteljes, tüntetésre buzdító, lázadó, kormányellenes hangulat is a tantestületekben, melyhez igazodni nem csupán „laza és trendi”, de a jövőben még kifizetődő is lehet. (Például kormányváltás esetén.) „Hová álljanak hát a belgák?”
Mindenkinek meg kellene értenie: bármennyire is aggodalmat kelt az oktatás színvonala, a pedagógusok alacsony bérezése és az egyre fokozódó tanárhiány, akkor sem lehetséges magyarellenes, idegen erők zsoldjába szegődni! Hogy képzelheti bárki, hogy a globális bankároligarchia és annak hazai ügynökhálózata (amit szépelgően „baloldalnak” neveznek, habár a hálózat emberei ott ülnek a kormánypártok soraiban is) valóban szívén viseli a magyar oktatás ügyét? A diákok nem emlékezhetnek ugyan az SZDSZ-es Magyar Bálint ámokfutására, majd „Hiller haver” kevésbé pusztító, de az oktatás ügyét tovább sorvasztó ténykedésére – de a szüleiknek, illetve tanáraiknak illene tájékoztatnia őket! Miként ahhoz sem fér kétség, hogy – ahogyan semmilyen fontos nemzeti sorskérdésben – úgy az oktatásról, nevelésről sem lehetséges őszinte eszmecserét folytatni a világhatalmat gyakorló „elit” uralmát védelmező „politikailag korrekt” elvárások (valójában a cenzúra) miatt. Amíg az igazság kimondóit „gyűlöletbeszéddel” vádolják meg, és kirekesztik a nyilvánosság fórumairól, képtelenség a „dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk”. Ehelyett mellébeszélés, hazudozás folyik, és csupán felszínes elemzések látnak napvilágot. Melyek is az oktatásügy alapvető gondjai, melyek legnagyobb egy részét nem hogy a nyilvánosságban, de még a tanári szobákban sem lehetséges szóba hozni sem? Íme a lista.
1. A tanárok alacsony bérezése. A kérdés már a 80-as években napirendre került, de 40 év sem volt elegendő ahhoz, hogy tisztességes fizetést biztosítsanak a „nemzet napszámosainak”. Tény és való: 2002-ben a választásokon győztes MSZP-SZDSZ-kormány, választási ígéreteinek megfelelően, 50%-os közalkalmazotti béremelést hajtott végre. Csakhogy a megemelt fizetések értékét néhány év alatt teljesen fölemésztette az elszabaduló infláció. (Sok liberális közgazdász akkoriban éppen a közalkalmazotti fizetések emelését jelölte meg, mint az infláció egyik fő okát.) Majd 2010 után is, az új pedagógusi életpályamodellel összhangban, ha kisebb mértékben is, de ismét nőttek valamelyest a pedagógusbérek – bár legkevésbé sem a kívánt mértékben és az ígéreteknek megfelelően. A 2009-ben elhunyt Beke Kata, író, publicista, tanár, aki az Antall-kormány oktatási államtitkára is volt, 1988-ban megjelent, Jelentés a kontraszelekcióról című könyvében is már az alacsony pedagógusbéreket jelölte meg az oktatás színvonalának csökkenése egyik (ha nem is kizárólagos) okaként. Vajon várható-e a magyarországi, bármilyen irányultságú politikai „elitektől” egy olyan súlyos problémának a rendezése, amelyre 40 esztendeje nem akarják vagy nem is tudják megtalálni a megoldást? Súlyosan esik latba ennek a kérdésnek a megítélésénél az is, hogy a hazai politikai-gazdasági vezető rétegek annak a globális bankároligarchiának a járszalagára vannak fűzve, amely már a 70-es évek óta dollármilliárdokat szivattyúzott ki a gyarmatának tekintett Magyarországról. Tisztában vannak azzal a tüntető diákok és pedagógusok, hogy a magyarországi gyarmatot pénzügyi és politikai pórázon tartó globális világelit leglelkesebb kiszolgálói és ügynökei éppen azok, akik a tanártüntetéseket szervezik és támogatják, és az oktatás sanyarú helyzete miatt most álságosan krokodilkönnyeket ontanak?
2. A tanárok minősítési rendszere. Ki a jó tanár? Ugyancsak évtizedek óta zajlik a kísérletezés annak érdekében, hogy a „minőségi munkát végző tanárokat jobban megbecsüljék”. Szinte lehetetlen vállalkozás: ugyanis ki dönti el, melyik pedagógus végez minőségi munkát? Még az 1990-es években is voltak, akik keseregtek a „tudós tanárok” hiánya miatt. Azonban az elmúlt két évtizedben oktatáspolitikusok és oktatási „szakértők” már kívánatos célként sem fogalmazzák meg a tanítás mellett tudományos tevékenységet is végző pedagógusok „kinevelését”. Aligha véletlenül: túl azon, hogy egy magasan képzett tanár nem lesz végrehajtó bürokrata és engedelmes alattvaló (márpedig az új globális világrend stabilitását az önállóan gondolkodni képes tanárok súlyosan veszélyeztetik), a nyugati iskola – az amerikai mintát követve – egyre kevésbé a tudás átadását tekinti feladatának, hanem fokozatosan gyermekmegőrző intézménnyé silányul. Ez a tény azonban még inkább megnehezíti a „ki a jó tanár?” kérdésének megválaszolását. Az a jó tanár, aki óriási tudásanyag birtokában van, melyet magas szinten ad át a diákjainak, és mellette kutatómunkát is végez? Vagy az, aki kevesebb „tényanyagot” tanít, de órái érdekesek, játszva oktat, filmeket vetít, és a „gyerekek nyelvén beszél”? Nyilván a kétféle elvárásnak nem lehet egyszerre megfelelni. Igen ám, de mi is a mai „digitális korban”, az okostelefonok és a „mesterséges intelligencia” térnyerésének idején a feltétlenül elsajátítandó tananyag? Praktikus ismeretekre kell oktatni a gyerekeket vagy az egyes tudományágak bemutatása, a hagyományok ápolása, múltunk, az emberi civilizáció vívmányainak ismerete is fontos? Ha a most az utcán tüntető diákokat és tanárokat megkérdeznénk, nagy többségük fölöslegesnek ítélné például a magyarságunk megőrzése szempontjából létfontosságú irodalmi művek és történelmi események oktatását. (Helyette a „modern”, a „korunk emberének” szóló irodalmat olvastatnának a diákokkal, ami a gyakorlatban alighanem a genderideológia népszerűsítését jelentené, a történelmet pedig a „kirekesztés és rasszizmus” elleni harc jegyében torzítanák tovább.) Továbbá: mi a helyzet akkor, ha a tanár jól és magas szinten és érdekesen tanít ugyan, de nem tud fegyelmezni? (Ami nem is csoda, tekintve az iskolákban eluralkodott katasztrofális fegyelmi helyzetet, valamint azt a tényt, hogy a pedagógusok kezéből a liberalizmus elragadott mindenfajta rendet fenntartó eszközt.) Mi a fontosabb: a fegyelmezés és gyermekmegőrzés vagy a tanítás színvonala? Kérdés az is, milyen mértékben esik a latba a tanár adminisztrációs képessége? Mi történik akkor, ha egy egyébként jól tanító és fegyelmező tanár nagyon rosszul adminisztrál? (Mert nem az adminisztrációs képességei miatt választotta a pedagógusi hivatást.) További súlyos kérdés: miként értékelik azt a tanárt, aki ugyan minden területen (oktatás, nevelés, fegyelmezés, adminisztráció, tehetséggondozás stb.) jól teljesít (már ez is eléggé valószínűtlen), azonban nem a globális világhatalom elvárásai szerint beszél a diákoknak a genderelméletről, az „LMBTQ-emberekről”, „kirekesztésről”, rasszizmusról, migrációról és az antiszemitizmusról? Melyik a fontosabb szempont: a színvonalas tanítás-nevelés, avagy a liberális-globalista dogmatika terjesztésre a katedráról?
3. A tanárok bürokratikus terheinek csökkentése. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban szükséges hangsúlyozni: a pedagógusokra nehezedő bürokratikus terhek jelentős része épp a „minősítési rendszer” sajátosságaiból fakad. Hiszen egy-egy tanár megítélése magában foglal óralátogatásokat, továbbképzéseket, portfóliók írását, óravázlatok bemutatását, a tehetséggondozást, korrepetálásokat, és mindezen feladatok elvégzését természetesen adminisztrálni is kell. Hogyan lehet tehát úgy csökkenteni az iskolai adminisztrációt, hogy közben alaposan felmérjük minden egyes tanár munkáját?
4. Tanszabadság ügye. A most zajló pedagógustüntetésnek nevezett politikai akciósorozat egyik leggyakrabban hangoztatott jelszava a tanszabadság követelése. Ez a szó egy éppúgy meghatározhatatlan, a hatalom érdekeinek megfelelően tetszés szerint értelmezhető fogalom, mint a homofóbia, a rasszizmus, az antiszemitizmus vagy épp a színvonalas oktatás. A balliberális felfogás szerint a tanszabadság azt jelenti, hogy a tanár szabadon terjesztheti az iskolában a liberalizmust és a genderideológiát, valamint tetszés szerint törölheti a kötelező olvasmányok listájáról a liberális dogma szerint homofóbnak, nőgyűlölőnek, kirekesztőnek, rasszistának, fasisztának bélyegzett szerzők műveit. De vajon mit tennének a „progresszív” és nagyon „nyitott”, „befogadó” tiltakozók és támogatóik, ha az a kevés keresztény, nemzeti érzelmű tanár is komolyan venné a tanszabadság ideáját, és nem a nyugati birodalom szigorúan kötelező dogmatikájának szellemében nevelnék a gyerekeket (például a hagyományos családi élet és a gyerekvállalás szépségeit ecsetelnék előttük, nem pedig az LMBTQ-élet „szépségeit”), és a tabuként kezelt, elhallgatott, elhazudott történelem helyett az igazságot oktatnák? Nem ők lennének azok, a „toleranciabajnokok”, akik habzó szájjal fegyelmit, kirúgást, börtönt követelnének?
5. Iskolai fegyelem kérdése. Való igaz, sok tanár hagyta el a tanári pályát a megalázóan alacsony fizetés miatt. De állítom, hogy legalább ennyi pedagógus mondott búcsút a katedrának azért, mert idegileg nem bírta a folyamatos rendetlenkedést, vagy csak egyszerűen elege lett a rengeteg neveletlen, kezelhetetlen, szemtelen, esetenként már a pedagógusok testi épségét is fenyegető gyerekből. Az iskolák jelentős részében uralkodó kétségbeejtő állapotokról egyetlen szót sem ejtenek a tanártüntetések szónokai, szervezői, támogatói – korántsem véletlenül. Két okból sem mernek róla beszélni. Egyrészt, ha a téma szóba kerülne, elkerülhetetlenül fölmerülne a liberalizmus felelőssége, mely a polgárok, jobbágyok, a nők, a „melegek” után a gyerekeket is „felszabadította”, melynek következményeképpen szinte minden fegyelmezési eszköztől megfosztotta a pedagógusokat. Félreértések elkerülése végett sietek leszögezni: nem a testi fenyítés eltörlését kárhoztatom, miként azzal is tisztában vagyok, hogy a mai „modern” világunkban a poroszos iskolai rendszerhez sincsen visszaút. Azonban ha nem akarjuk pusztán gyermekmegőrző intézményekké silányítani az iskoláinkat, melyekben iskolaőrök tartják fenn a rendet, akkor haladéktalanul tennünk kell valamit a fegyelem helyreállítása érdekében. A másik oka, amiért a pedagógustüntetések mögött álló balliberális oldal nem szívesen foglalkozik a kérdéssel az, hogy bizonyos „cigány szubkultúrákból” származó gyerekek számának nagymértékű növekedése kedvezőtlen következményekkel járt az iskolák életére nézve. A felszínre kerülő esetek (mint a legutóbb nyilvánosságra került „ballagási ügy” is) csak a jéghegy csúcsát jelentik; rengeteg tanár és tanuló kínlódik, szenved, és sok pedagógus hagyja el a pályát a „halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek” egy részének minősíthetetlen viselkedése miatt. A téma szigorúan tabu, sem az úgynevezett baloldal, sem pedig a jobboldal nem meri bolygatni az ügyet, főleg, mivel a „szegregáció tilalma” egy liberális alapdogma, melynek megkérdőjelezése súlyos következményekkel (állásvesztéssel, a nyilvánosság fórumairól történő kizárással stb.) jár együtt. Hogy azután számos „hátrányos helyzetű gyerek” balhézása ellehetetleníti a tanár munkáját és a jól nevelt gyerekek tisztességes tanulását is megnehezíti? Sebaj, a liberális dogmatikához tűzön-vízen át ragaszkodni kell. Akkor is, ha a következmény az oktatás színvonalának további csökkenése. Amiről pedig nem beszélünk, az a bal- és jobbliberális felfogás szerint nem is létezik.
6. Digitalizáció és mesterséges intelligencia. Ha az oktatáspolitika napirendjére még nem is került a kérdés, oktatási „szakértők” már egy ideje foglalkoznak a digitalizációnak és a ChatGPT-nek az oktatásra, nevelésre gyakorolt hatásáról. Ami a digitális eszközök használatát illeti, nem csupán arról van szó, hogy az oktatási folyamat során azokat eredményesen lehet használni. Amiről kevesebb szó esik: az „okostelefonnal a kezükben” felnövő gyerekeket másképpen kell tanítani, mint ahogyan a korábbi nemzedékeket oktatták. A most iskolába járó generációknak sokkal kevesebbet (esetenként semmit) nem meséltek, és ők maguk sem olvasták el azokat az alapműveket, amelyek tanulságai, konfliktusai és jellemei oly mélyen megragadtak az idősebbek lelkében és szívében. A hagyományos előadás- és szövegalapú tanítási módszerek sok most iskolába járó gyerek számára hatástalanok. Mivel elméjük kicsi koruktól fogva képek, rövid, esemény- és ingerdús videók, videojátékok befogadására van „ráhangolva”, szóbeli előadást, olvasott szövegeket értelmezni alig tudnak. A mesterséges intelligencia rohamos térnyerése pedig tovább fogja rombolni az „általános műveltség” amúgy is megtépázott eszményét. (Hiszen miért is kellene bármit megtanulni, amikor minden kérdésre azonnali választ ad a ChatGPT? – teszik fel a kérdést a diákok. Sőt, a házi feladatokat is megoldják helyettük.) A nem is oly távoli jövő nagy kérdése pedig, hogy vajon szükség lesz-e egyáltalán tanárra? Gyermekfelügyelőkre nyilván szükség lesz, de vajon a mesterséges intelligencia nem lesz képes ellátni az oktatás feladatát?
A jelenleg zajló tüntetéseknek az oktatás igazi gondjainak megoldásához az égvilágon semmi köze nincsen. Egy könnyen pusztító világháborúvá szélesedő véres konfliktus, súlyos gazdasági-környezeti kihívások közepette kellene megtalálnunk a válaszokat az oktatási rendszer komoly kihívásaira. Azt is gondolhatnánk, a ránk zúduló bajok közepette és az elhatalmasodó őrület világában az oktatás feloldhatatlannak látszó ellentmondásai nem kapnak kellő figyelmet. Alighanem így van. Bizonyos azonban, hogy a nyugati birodalom hatalmi szerkezetében vagy a világrendben és ennek következtében az életünket meghatározó alapvető értékek és eszmények világában beálló alapvető változások nélkül az oktatásügy súlyos bajai hazánkban sem orvosolhatók. (Ami természetesen nem jelenti azt, hogy az egyes felszámolásra ítélt nemzetállamok élén álló kormányoknak ne lenne kötelességük az adott szűkös keretek között mindent megtenni az eljövendő generációk színvonalas oktatása és nevelése érdekében.)
A már fentebb említett Beke Kata, 1988-ban megjelent, az oktatásügy problémáit elemző Jelentés a kontraszelekcióról című könyvének előszavában a következő vészjósló mondatot vetette papírra: „De ha nem történik semmi, pontosabban: ha nem változik meg az a struktúra, amelyen semmiféle jó szándék át nem hatolhat, amely természete szerint eltorzítja a tényleges helyzetről valló információkat – akkor egy-két évtizeden belül már megállíthatatlan lesz a katasztrófa, hiszen hatásai már régen túlgyűrűztek az iskola világán.” (Beke Kata: Jelentés a kontraszelekcióról, Magvető 1988) Az egy-két évtizeden régen túl vagyunk.
Gergely Bence
(Kuruc.info)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
