Határtalanul, de csak úgy tessék-lássék: olykor felkészületetlenség, letudás jellemzi a gyerekek a erdélyi kirándultatását

Néhány éve még kevés magyar gyereknek adatott meg, hogy szervezett kirándulások révén bejárhassa a Kárpát-medencét. Egy átlagos dunántúli iskolásnak nem volt több a Székelyföld, mint egy térképrészlet. A Határtalanul program ezen a szomorú állapoton segítene, legalább az egyik irányban. Hantz Péter írása eredetileg a Transtelexen jelent meg.

A kirándulások minősége sok mindentől függ: a gyerekek neveltetésétől, a kísérő pedagógusok motivációjától, és nem utolsó sorban az idegenvezető felkészültségétől, tekintélyétől. Jó esetben a csapat hetekig készül a kirándulásra, minden érdekességnek utána néznek, így a maximumot tudják kihozni az utazásból. Sajnos ez nem mindig van így. Nemrég néhány szakaszon csatlakozhattam egy tizennégy év körüli gyerekekből álló csoporthoz, illetve két kedvelt célpontnál, a Medve-tónál és a Gyilkos-tónál – ahol kutatómunkám miatt több időt töltök – számos csoport tevékenységét is figyelemmel követhettem. Tapasztalataim szerint ennek a hiánypótló kezdeményezésnek a kivitelezése sok esetben csak a töredékét nyújtja annak, amit nyújtani tudna. Először abban reménykedtem, hogy elszigetelt problémákról van szó, de a látottak, és a kapott visszajelzések általánosabb gondokat tükröznek: a rendszer nem tudja kiszűrni és/vagy korrigálni a felkészületlenséget és a rossz szervezést.

Már az aranyosszéki szakaszon feltűnt, hogy az idegenvezetőt nem készítették föl a feladatra, és a kísérő tanárok sem néztek utána annak, hogy hova jönnek. A gyerekek nem a koruknak megfelelő módon, érdekességekkel fűszerezve kapták az információkat, sőt, nem egy esetben a vezetőknek fogalmuk nem volt arról, hogy az adott helyszínen mik lennének a diákok számára a érdekesebb, emlékezetesebb megtekinteni valók, és mit kellene azokról elmondani. Ha valami magyarázat el is hangzott, az sokszor a buszon, menet közben történt, mindenféle interaktivitás nélkül, miközben a gyerekek többsége a telefonját nyomogatta, és sokak arca teljes érdektelenséget tükrözött. A Tordai-hasadéknál szó nem esett volna a pénzérmékhez hasonló, hetvenmillió éves őskövületekről, a Szent László-pénzekről, amelyeket a legenda szerint a királyunk a tatároknak vetett oda, de azok kővé váltak az ellenség kezében. Torockón egyetlen kötelező programpont szerepelt: néhány ház megtekintése, melynek során az egyik kísérő tanár részéről elhangzó magyarázat annyiban merült ki, hogy „nézzétek meg! Erdély legszebb falva”.

Ez már külsősként is sok volt nekem, ezért a gyerekeket a helyi múzeumokba szerettem volna invitálni, ahol 18. századi automata malacsütőtől kezdve (helyi kovácsok remekműve) egy régi, lábakon álló lábosig (innen ered a lábos szavunk) az „egy kaptafára” készült csizmáktól a bányászok által használt, kézbe vehető olaj- és karbidlámpákig sok minden felkelthette volna az érdeklődésüket, remek tárlatvezetés és bemutatás mellett. A gyerekeknek a negyedrésze ha megmozdult, a többit a tanárok le sem küldték a buszról, mondván, hogy csak a háznézés a kötelező programpont, ráadásul szörnyű, hogy négy lej a belépő, erre nincs keret, és nagy pofátlanság, amit javasolok. Ezt hallva felajánlottam, hogy kifizetem én a belépőket, amire az volt a reakció, hogy – valami felfoghatatlan adminisztratív indokra hivatkozva, ami szerintem túl abszurd ahhoz, hogy igaz legyen – egyenesen megtiltották a gyerekeknek, hogy bemenjenek a második, élő múzeumba (reményt keltő, hogy akadtak diákok, akik nem hallgattak rájuk).

Idő sem volt már, hiszen az elment arra, hogy a legtöbb gyerek a lángossütőhöz, a kürtőskalácsoshoz rohangált, meg a helyi giccsboltban múlatta az időt, és vásárolt drága kacatokat. A vezetőknek fogalmuk sem volt a meglátogatott régiók gasztronómiájáról, így a somodi kalács, a hamuzsák, a vargabéles, az édes orda és sok más érdekesség helyett maradt a lángos, valami cukros üdítő és a kürtőskalács (utóbbi kultúrtörténetéről, erdélyi vonatkozásairól szó sem esett volna – és egy kürtőskalács-sütés megszervezése sem lett volna lehetetlen feladat).

Rohanni kellett tovább, az idő nagy része a buszban telt el. Szovátán sem maradt idő a sósziklák megtekintésére, megtapogatására, fő hogy kipipálhatták, hogy egy pillantást vethettek a Medve-tóra, amelynek rendkívüli érdekességeiről semmi nem ment át a diákoknak (helyi szakemberek is megerősítették, hogy itt a kipipálás az általános – még fürdőidényben is, amikor a gyerekek a tóban úszkálva az elsüllyedhetetlenséget és a heliotermia jelenségét is megtapasztalhatnák). A Gyilkos-tónál szó nem esett volna a tó kialakulásának valós történetéről, jellegzetességeiről (nemhogy csónakázás, de egy tó körüli séta sem jött össze, csak téblábolás a stég és a lacikonyhák körül).

Különösen megijesztett, hogy a gyerekekkel beszélgetve azzal szembesültem, halvány fogalmuk sincs – még az ő koruk szintjén sem – a határon túli magyarságról, annak helyzetéről. Hogy lehetne mindezen segíteni? Tegyük fel, hogy egyszerűbb családból származó gyerekek, és a motiválatlan, kizárólag a feladatok kipipálására hajtó tanárok kombinációjával állunk szemben. Az idegenvezetők megfelelő képzése, alapismereteik ellenőrzése, autonómiájuk és tekintélyük biztosítása ilyen esetekben is segíthetne, de azok semmilyen speciális oktatást nem kapnak, és meg van kötve a kezük (a program összeállítói sok mindennek nem néztek utána, talán be sem járták a javasolt helyszíneket, és módszertani szempontokról mintha nem is hallottak volna). Az általam látott esetben az idegenvezető egy ijesztően hiányos tárgyi tudású, fiatal hölgy volt, aki legalább érdeklődött a munkája iránt, de ahhoz sehonnan, semmilyen szakmai támogatást nem kapott, ráadásul energiájának jelentős része a csipcsup kiadások adminisztrálására, pár tíz lejes számlák utáni rohangálásra ment el.

Az említett idegenvezető, ahogy sok más székelyföldi idegenvezető is, a BBTE turizmusföldrajz szakán végzett. Esetünkben egy jobb, és érdeklődő diákról van szó, de rengeteg elemi dolgot egyszerűen nem tudott, ráadásul soha nem mutattak neki egy mofettát, pedig a mofetták Székelyföld gyógyturizmusának alappillérei. Hab a tortán, hogy a bálványosi Büdös-barlang, a híres Lucs tőzegláp és sok más, kiemelten fontos székelyföldi, erdélyi turisztikai célpont meglátogatására és részletesebb ismertetésére sem került sor a képzés során. A gyergyói felsőoktatás nem tölti be a funkcióját, nemcsak a tárgyi tudás és tapasztalat átadása terén, de a „soft skillek” tekintetben sem. Kolozsvári vizsgáztatás, és a diákok egy-két féléves nagyvárosi tapasztalatszerzése nélkül erre nem is látok esélyt.

A Határtalanul program ijesztő merevségén lazítani kellene, az elszámolást egyszerűbbé kéne tenni, mert senki sem egy parkolójegyen akar meggazdagodni. A zsúfolt rohanás helyett a kevesebb az több lenne. A szükséges tanári felkészültséget, idegenvezetői tudást előzetesen ellenőrizni kéne. A meglátogatott helyszíneken nem a gyerekek számára érdektelen sztereotípiák kipipálását kellene erőltetni, hiszen ezek a vidékek tele vannak csodálatos dolgokkal, csak tudni kellene, hol keressék őket. Kár, hogy ezek a túrák így kisiklodhatnak: a legjobb dolgokat is lehet rosszul kivitelezni.