Annyi a gond: az orosz–ukrán konfliktus árnyékában kirobbant energia- és gazdasági krízis miatt százezrek kerültek megélhetési válságba. A félelem ott munkál mindnyájunkban, mert látjuk, a háborúban érdekeltek semmitől sem riadnak vissza, a tűzzel játszanak, és a helyzet bármikor visszafordíthatatlan katasztrófába fordulhat. Háború, szegénység, kiszolgáltatottság – a hétköznapok szavai lettek, olyan valóság, amire nagyszüleink élete óta nem volt példa.
Legalább a megosztó migránskérdés brüsszeli imperatívusza lekerült a napirendről – gondoltuk balgán – főleg, hogy tavaly februártól Ukrajnából több millió menekült indult el, s keresi biztonságát, megélhetését tájainkon, avagy a tehetősebbek, fiatalabbak szétszóródva Európa nyugati térfelén. És a közép-európai államok egy percig sem hezitáltak, minden erejükkel segítették a rászorulókat.
Azt persze még a legnaivabbak és a hírek világának teljesen ellenállók sem gondolták, hogy a migránskérdés megoldódott, abban azonban joggal bíztunk, hogy Brüsszel már letett korábbi tervéről, és nem erőszakos széttelepítéssel akarja a kérdést megoldani. Ám ismét egyértelművé vált, továbbra sem a megoldást keresik. Európa felhígítása, a nemzetállamok teljes leépítése a cél, bármi áron. És ebből nem engednek.
Késő ősszel vitt utam Szabadkára, az egykori magyar haza egyik legszebb városába. A magyar–szerb határtól ma már autópálya vezet a városba. A négysávos úton hordákba verődve álltak vagy bandukoltak a migránsok, mindenre elszánt arccal néztek be az autókba. Dudálni valószínűleg csak a vakmerők és a hülyék mernek. Inkább szlalomozol, és nem nézel rájuk, mert nincs az az autónyi vasmennyiség, ami megvédene tőlük, ha körbe fognának. Az út mentén hegyekben állt a szemét. Horgos, az egykori szép magyar település is szellemfaluvá változott. Az ottélők nagy része régen elmenekült, hiszen a migráns nem kopogtat és nem kér, csak jön és elvesz. Szabadka a rombolások ellenére még ma is őrzi egykori szecessziós szépségének a nyomait, de a félelem itt is érződik. Az utcákon rengeteg a rendőr, nem is dologtalanul. 20-25 éves fiatalok, ki tudja, milyen szándékkal csapatban róják az utcákat, jobb esetben csak korzóznak, vagy épp kvaterkáznak a kávéházakban. Futja rá.
Mesélik a vajdasági kollégák, hogy alkalmi táborhelyeik, ahol sátrat vertek, félelmetes arcát mutatják a világnak. Szemét, bűz, mocsok – elrettentő és elkeserítő állapotok, nincs is többre igényük. Ezek az emberek egymásra is veszélyesek, mert a vitáikat késsel vagy fegyverrel zárják rövidre. Vajon hány brüsszeli vezérlő fő látogatott már el a migránstáborokba, és nézte meg saját szemével, kiket kellene beengednünk Európába? A választ mindnyájan tudjuk.
Brüsszel történelmi egyezségként harangozta be a múlt csütörtöki belügyminiszteri tanácskozáson született döntést, ahol egyszerű többséggel 21 tagállam belügyérje bólintott rá a migránskvóták bevezetésének előzetes tervére. Eszerint évente nagyjából 30 ezer migránst kellene befogadniuk az államoknak (legalább is most ennyit, aztán ki tudja, mennyit), és aki ennek nem tesz eleget, a megszabott kvótában fejenként 22 ezer eurót kell büntetésként befizetnie az Unió kasszájába. Vagyis újabb fordulatot vett a migránsok erőszakos széttelepítésének ördögi terve, amit 2015 óta dédelget Brüsszel és háttérhatalma. Gondoljunk csak Soros György elhíresült, mindent eláruló cinikus mondatára: évente mi az az egymillió?
A jóváhagyott terv alattomos módon a kényszerbetelepítést szolidáris elosztási mechanizmusnak nevezi, vagyis aki elutasítja, az nem szolidáris, hanem idegengyűlölő, sőt emberellenes – ahogy megszokhattuk már. És az Unió mennyire volt szolidáris, amikor az ukrán menekültáradat egyik napról a másikra hihetetlen terheket rótt az Ukrajnával szomszédos országokra. Fennhéjázó nyilatkozatoknak akkor sem voltunk híján, csak a segítség nem jött, az érintett országok saját büdzséből oldották a rendkívüli helyzetet.
És most nekünk kellene szolidárisnak lenni, hogy kétes hátterű, nulla végzettséggel rendelkező, a munkát távolról elkerülő, viszont a bűnözői statisztikákat bőven éltető migránsokkal színesítsük az áradatnak eddig ellenálló országainkat, itt Közép-Európában. Most mutatkozik majd meg, mit jelent a mellékvágányra terelt visegrádi szövetség hiánya. A tervezetet egyébként nemcsak Orbán Viktor, Mateusz Morawieczki is élesen bírálta. A csehekre és a szlovákokra ez ügyben már aligha számíthatnak.
Mind a két ország államfője, Zuzana Čaputová és Petr Pavel is épp azok zsebéből bújt ki, akik Európa elveszejtésén dolgoznak, minden döntésükkel – ha tagadják is – az évezredes kultúra, a vallás és a hagyományok ellen tesznek, és minden lehetséges eszközt megragadnak, hogy Európa eddigi arculatát, értékeit átírják, zöld utat adjanak a zavarnak. Mert a káoszban rendteremtőként léphetnek majd fel, és a rend szabályait ők írhatnák.
Az aljas szándékot az idő is sürgeti, jövőre ugyanis európai választások lesznek, s jó esély van arra, hogy az öreg kontinensen a józanság újra erőre kap, és a voksolás elkergeti a jelenlegi korrupt, Európa érdekei ellen dolgozó, csak a washingtoni füttyszóra hallgató szervilisek hadát. Hosszú hónapok nehéz harcai következnek.
Megjelent a Magyar7 2023/24.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
