Szakembernek jó, közéleti szereplőnek borzalmas. Megesik ez.
Nádasdy ilyen. Sokat tett a magyar nyelvészetben a Kádár-korban abszolút monopolhelyzetre szert tett preskriptívista iskola hatalmának megtöréséért. Ma már a két irányzat – a preskriptív és a deskriptív – jó egyensúlyban van, s mindkettőben a szélsőségek marginalizáltak.
Röviden. A preskriptívisták a nyelvet valamiféle természetudományos alapon nézik, azaz a nyelvészet megállapítja mik a nyelv szabályai, sőt küzd ezek érvényesítéséért. Azaz van helyes nyelv és van helytelen nyelv, az előbbit védeni kell, az utóbbi ellen kötelező harcolni. A nyelvész pedig valamiféle rendőr: jutalmaz és büntet. Kádár alatt az nagyon ment: Grétsy László bácsi bement havonta a rádióba, s ott dörgedelmes hangon megmondta, hogyan kell magyarul helyesen beszélni. Ezzel szemben a deskriptívisták számára a nyelv társadalomtudományos jelenség, azaz a nyelvet azok beszélői döntik el, s mindig az a helyes, ami egyezik a többségi állásponttal, a nyelvész meg semleges szemlélő csupán.
Mindkét irányzat megszülte a maga radikális verzióját is, ezek szerencsére ma már nem jellemzőek. Ma már mindkét irányzat erősen mérsékelt: a preskriptívisták se hirdetik az állandó nyelvromlás tanát, s a deskriptívisták se hiszik, hogy a nyelvművelés mindenképpen áltudomány.
A reflexek azonban tovább élnek. Nádasdy is elköveti ezt ebben az interjúban. Nagyon érzékeny téma ugyanis az egyes nyelvek közti értékkülönbség, ez ugyanis a rasszizmusra emlékeztet.
Pedig ma már csak elmebetegek hiszik, hogy mondjuk az angol és a cigány nyelv egyenértékűek – nyilvánvaló, hogy az angol értékesebb, hiszen csomó olyan dolog kifejezhető vele, amire a cigány alkalmatlan, s ennek az oka nem az, hogy a cigányok buta népség, az angolok meg felsőbbrendűek, hanem az, hogy nem lett kialakítva pl. megfelelő tudományos szókincs a cigányban, így nem lehet cigányul pl. természettudományos cikket írni.
Innen jön a “nyelvnehézség” kérdése. Az a hibás elképzelés alakult ki, hogy a nehezebb nyelv értékesebb. Emiatt minden nacionalista ragaszkodik ahhoz a tévhithez, hogy az ő nyelve a legnehezebb a világon, minden progresszív meg harcol a nyelvek nehézségének összehasonlítása ellen.
Pedig a megoldás egyszerű: vannak objektív módon is nehezebb és könyebb nyelvek. S nem csak az írásban, ott ez nyilvánvaló, hiszen nyilván sokkal egyszerűbb megtanulni a 44 magyar betűt, melyek mindegyike hangot is jelent, mint a több ezer kínai karaktert, melyek nagy része hangfüggetlen. De maga a beszélt nyelv is ilyen:
- nem mindegy a fonémák száma, a latin 25 fonémájával nyilván egyszerűbb, mint a szankszkrit 47(49) fonémájával,
- nem mindegy a nyelvtani kategóriák száma és ezek megvalósulása, nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvtani anyag az angolnak kb. a 10-szerese, azaz nehezebb,
- nem mindegy a mondattan se, bár ez összefügg az előzővel, kevésbé szempont ezért.
A nehézség nem jelent jobbságot, persze ettől függetlenül az megvan, hogy maga a nyelvi struktúra jelent valamilyen gondolati sémát is. Minden fordító ismeri ezt a jelenséget.
Van azonban egy állítás, melyben én is hittem: minden nyelv végsősoron egyformán nehéz, mert minden kisgyerek anyanyelvi környezetben felnőve egyforma gyorsan szerzi meg saját nyelvén az anyanyelvi szintet. Viszont ennek igazsága ma már vitatott. Kiderült: nem igaz, hogy csak a kisgyerekek agyi képességeitől, környezetük nyelvi gazdagságától, s a felnövekedésük alatti ingerek számától függ az anyanyelv elsajátításának sebessége.
Amerikában vizsgálták. Direkt közel azonos helyzetű gyerekeknél, hogy ki lehessen zárni a többi hatást. Navaho gyerekeket figyeltek meg: az egyik csoportban angol nyelvű családokat, a másikban navaho nyelvűeket. (A navaho a legnagyobb indián nép az USA-ban, 400 ezer fős létszámmal. Ma már alig 1 %-uk csak navaho anyanyelvű, 40 % navaho és angol anyanyelvű, a többség csak angol anyanyelvű.) Megfigyelték: az angolban az anyanyelvi szintet 5 évesen érik el, ahogy az átlag amerikai gyerekek, míg navahóban csak 7 évesen.
Azaz a helyzet: igenis vannak így is nehezebb nyelvek. Az alsó határ 5 év, de a felső 7. A nehezebb nyelveken az anyanyelvi gyerekek csak 7 éves korra érnek el anyanyelvi szinte, míg könnyebb nyelvek esetében már 5 éves korra. A magyar valahol középen lehet, ehhez igazódik a magyar iskolarendszer is a 6 éves korral követelményként az iskola megkezdéséhez.
Kérdés lehet: mi is az az anyanyelvi szint? A válasz: az a beszéd, amit az anyanyelvi közösség egyértelműen sajátnak tekint. Lehet tehát a beszédmód regiszterszinten hibás (lásd: nem a sztendert nyelv használata olyankor, amikor pedig ez az elvárás), de nem lehet olyan, amit a közösség egyértelműen idegennek ítél meg. Magyar példa: ha valaki azt kérdezi egy pohárra mutatva “meg-e szabad inni”, akkor tudjuk, ez egy magyar ember, aki egyszerűen műveletlen regisztert használ, nem ismeri a sztendert nyelv szabályát az “-e” pozíciójáról, de ha azt mondja, hogy “meg-e szabad iszni?”, akkor tudjuk, ez egy külföldi, ahogy – másik példa – a “mit csinálsz?” kérdésre adott “eszek” válasz is csak regiszterszintű eltérés, de nem nyelvi hiba, míg az “eszek az ételt” válasz nyelvi hiba, így csak magyarul nem jól tudó külföldi beszél.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
