Magyarország délkeleti részének vízügyi körülményeit a korábbi évszázadokban a Tisza és mellékfolyóinak természetes kialakulású és állandóan változó lefolyási nyomvonala határozta meg. A sík terület, a lejtés hiánya okozta a hatalmas kanyaros kitérőket. Emiatt megnőtt a víz útja, a nagyvizek levonulási ideje.
Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna Az 1970-es nagy tiszai–marosi árvíz és Makó kitelepítésének emlékezete című tanulmánya a Honismeret folyóirat 2021/5. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes egészében.
A XIX. század közepétől meginduló Tisza-szabályozási munkálatok a folyó hosszát mintegy negyven százalékkal csökkentették. Csongrád megye a Tisza völgyén belül a legmélyebben fekvő terület, emiatt különösen fontos az ár- és belvízvédelem. A Széchenyi István által kezdeményezett és Vásárhelyi Pál által kidolgozott országos Tisza szabályozási terv végrehajtása lassan haladt, mert a közvetlenül érdekeltek anyagi ereje kevés volt a védelmi töltések gyors megépítésére.
Óriásbuzgár a Maros töltésénél, az 1970. tavaszi árvíz idején (Fortepan / Szalay Zoltán)
Ez Szeged pusztulásához vezetett az 1879-es nagy árvízben. A pusztulás utáni széles körű összefogás (az európai fővárosok segítségnyújtása ma a körút részeinek elnevezéseiben tükröződik) eredményezte a város újjáépülését, és a tanulságot, hogy a védelmi építmények, berendezések fenntartásáról folyamatosan gondoskodni kell. 1881 és 1966 között 17 olyan év volt, amikor magas tiszai vízállások fenyegették Szegedet, amelyek ellen sikerült védekezni.
1945 után a magán- és társadalmi szervezetek, társulások kiszorultak a rendszerből, a vízügyi feladatok ellátását az állam vette át. 1948-tól 12 vízgazdálkodási körzet alakult ki. 1953-ban felállították az Országos Vízügyi Főigazgatóságot. Ennek egyik területi vízügyi igazgatósága Szeged székhellyel jött létre. A modernizációt anyagi eszközök hiánya miatt nem tudták elvégezni, a védelem eszközei még 1970-ben is jórészt elavultnak számítottak.
1970 kora tavaszától július elejéig a Maros, a Tisza és a Körösök addig nem látott árvízzel fenyegették Csongrád megyét, az elsőfokú belvízvédelmi készültséget már január 6-án, a harmadfokút február 2-án rendelték el. Makó legmélyebb részén, Honvéd városrészben és a külterületi szántóföldek nagy részén egyszerre okozott gondot a talajvíz, a csapadékvíz és a hólé. A vasútvonal és az árvízvédelmi töltés között fekvő Lesi városrészből már januárban megkezdődtek a kitelepítések.
Május 12-én a Maros vízgyűjtőjének területén 100 milliméter csapadék hullott 48 óra leforgása alatt – mindez soha nem tapasztalt árhullámot indított el a folyó felső szakaszán. A Tisza teljes vízgyűjtő területén hasonló veszély alakult ki. 1970. május 16-án 398 centimétert mértek a Maros makói szakaszán; Makón városi védelmi bizottságot alakítottak. Az átázott gátakon egyre több helyen szivárgott át, Makó határában több csatornából is kilépett a víz. Május 19-én érte el a levonuló árhullám a magyar–román határt. Dégen Imre államtitkár, árvízvédelmi kormánybiztos elrendelte a legmagasabb fokozatú árvízvédelmi készültséget.
A Maros 1970. május 20-án este 22 órakor tetőzött 624 centiméteren, miközben a várostól négy kilométerre nagy mennyiségű vízzel feltörő buzgárcsoport (fakadóvíz a töltés védett oldalán) alakult ki. Teljes mozgósítást rendeltek el, a várost 56 mérnök, 92 technikus, 178 vízügyi szakdolgozó, a makói tűzoltóság, 2600 polgári személy, két-két honvédségi alakulat, szovjet katonai egység, műszaki zászlóalj, valamint egy-egy karhatalmi alakulat, 120 fős rendőri egység, polgárvédelmi egység, munkásőr- és vöröskeresztes zászlóalj védte.
Makóról 20-án éjszaka Hódmezővásárhelyre telepítették a kórházat 186 gondozottjával és ápolónőjével, a szociális otthont 143 fővel, a gyermekotthont 40 fővel, a gyógypedagógiai intézetet 94 fővel. A lakosság további kitelepítendő része május 21-én távozott, többségük Hódmezővásárhelyre és Szentesre. Akkor Makó lakossága 32 000 fő volt, ennek nagy részét a védekezés során kitelepíteni szenzációnak számított. A munkaképes férfi akat mindenütt beállították a védelmi munkákba. Összességében 25 ezer embert kellett kitelepíteni, ebből 14 ezer ember Hódmezővásárhelyre került.
Az Árvízés Belvízvédelmi Területi Bizottság (ÁTB) irányításval nagy szervezettséggel és fegyelemmel végrehajtott intézkedés az árvízi védekezés műszaki történetének fontos mérföldköve volt. Május végén a veszélyhelyzet a Marosról áttevődött a Tisza szegedi szakaszára. A Maros első árhulláma a Tiszába szakadt, de a május végén kialakult második „oldalba kapta” a Tisza fő árhullámát Szegednél. Amikor május 22-én elrendelték a kitelepítésre való felkészülést, Újszegeden szinte pánikhangulat alakult ki a lakók körében. Végül azonban a kitelepítést nem kellett végrehajtani.
Az árvíz 962 cm-rel tetőzött. Ha kivetítenénk ezt a magasságot, a Széchenyi téren álló Vásárhelyi Pál szobornál több mint másfél méterrel volna a tér szintje felett. Az árvízvédelemre az állam jelentős humán erőforrást biztosított. A rendőri-karhatalmi, katonai alakulatokon kívül szovjet katonai egységek is részt vettek a védekezésben. A Honvédelmi Minisztérium 4000 katonát vezényelt a térségbe, Győrből 350 fős karhatalmi csoport jött, a makói kitelepítésre gépkocsik érkeztek Szombathelyről, Tapolcáról, Veszprémből, Pécsről és Tatabányáról. Szegeden 5–600 főnyi vidéki gépkocsivezető dolgozott május végén, a védekezési munkákban átlagosan 12 660 ember dolgozott naponta.
Június 5-én volt a legmagasabb létszám: 21 678 fő. A munkásőr zászlóaljak 1300 fős állománya a veszélyeztetett településeken közrendvédelmi, rendfenntartási, közmunkaerő és forgalomirányítási feladatokat látott el. A kitelepített körzetekben kisebb bűncselekményeket elkövetőket gyorsított (nem statáriális) eljárással ítélték el.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
