Már éreztem a szabadság ízét, mikor a Duna mentén haladtam. Mégis valami alig érezhető nyugtalanság vett rajtam erőt. Mintha az élet megannyi izgalma, lüktetése, láza járta volna át belső énem. A táj hullámzó, zöld kígyóként mutatta a hazavezető utat. A dombok, hegyek között egy erdőszéli házhoz érve megállok. Otthon vagyok!
Míg az ajtóhoz érek nehéz haladnom, mert a hűséges kutyáink boldog üdvözlése megállít, miközben örömmel osztogatom a jutalomfalatokat.
A pipafüst selymes, bódító illatát már az ajtóban érzem. Elsőként a nagypapa ölelése; mindig jóleső érzés számomra. De mintha ezen a napon csak én lennék ilyen örömteljes, mintha elfelejtettek volna megállni, örülni velem. Mindenki szorgoskodik, nem nagyon figyeltek rám, ami furcsa, szokatlan érzés volt számomra. Mint mindig, már huppantam is bele a kedvenc fotelembe és élveztem a pipafüst megnyugtató aromáját. Előttem a hatalmas vaddisznóbőr, ahol mindig Samu, a német vizsla vadászkutyánk feküdt. Már nyugdíjazva volt, hiszen 13 év hosszú idő, így ő bent élt velünk a házban. A lépcsőket már nehezen járta. Keresni kezdtem, mert hiányzott a nappaliból és bármerre nézelődtem nem találtam. Így hát megkérdeztem, Samu? Mintha senki sem hallotta volna a kérdést. Kérdő tekintetem a nagypapára szegeztem, ő szegény nem tudott a kérdésem elől elfutni. Hol van Samu? Nagypapa szeme könnybe lábadt, mintha pityergett volna a kisöreg, és csendesen felém fordult. Tudod, nagyon várt, de az ereje napról napra fogyott. De nem szenvedett, csendesen elaludt. Kivittük az erdőbe és eltemettük az akácfa alá, ahol, mindig szeretett nagyokat pihenni, a magasles mellett.
A szavak súlya megbénított, halottam a szívem dobbanását és a torkomban éreztem a gombócokat. Ez nem lehet! Az én kutyám ilyet nem csinál! Mi az, hogy nem tudott megvárni? Elment? A csend rosszabb volt, mint száz hazug szó.
Az örömöm már messze járt és mély szomorúság kerített hatalmába. Senki sem tudott volna marasztalni. Kocsiba ültem, és mint egy űzött vad, elrohantam. A bekötő út porától és a könnyeimtől már nem láttam a házunk kapuját. Olyan volt minden e gyönyörű májusi napon, mintha feketével írtak volna az égre. Pedig aranylóan sütött a nap, de ebből én már semmit sem érzékeltem. Az erdei út mellett a kocsimmal megálltam, és a jól kitisztított cserkelőúton elindultam felfelé. A májusi erdő illata és a kedves mátyásmadaram vijjogása kísérte lépteim.
Nem tudtam nem észrevenni a földből kiemelkedő kis hantot. Próbáltam kiengedni minden fájdalmam és erősen kiabáltam a nevét, Samu! Úgy figyeltem és vártam, mintha valóban ő ezt hallaná, még a jutalomfalatját is magammal hoztam. Ha másért nem, ezért biztosan jönni fog.
Éreztem óriás könnyeim súlyát. Látod, milyen rossz kutya vagy! Volt már valóban olyan, hogy elment egy fácánvadászaton, de jött is fél óra múlva, boldog csaholással. Mondták is a vadásztársak, na, verd csak meg, többet ilyet ne csináljon! De én boldogan öleltem át. Okos kutya! – mondtam.
Míg elrévedek a várakozásban, emlékek törnek rám. Mennyi közös élményünk volt, apróvad vadászatokon nem győzte hordani a fácánt, a nyulat. Téli hidegben boldogan ugrott be a jeges vízbe. Úgy őrizte a vadat, míg én oda nem értem és a szájából csak én vehettem el az elejtett zsákmányt. Kitartása, fáradhatatlansága mindig lenyűgözött. Számomra ő jelentette a legnagyszerűbb vadászkutyát. Sokszor megmutatkoztunk versenyeken és bár nem lettünk dobogósak, de ott voltunk mindig az élen. Büszke, szerető gazdája voltam, csodáltam a szépségét, az intelligenciáját és az odaadó hűségét.
Már az utóbbi években nagyon vigyáztam, féltettem, nehogy megsérüljön egy-egy nagyvadas vadászaton, hiszen számomra ő nem egy egyszerű vadászkutya volt, ő a családtagom volt, az életem szerves része. Mindig jókedvet csalt az arcomra. Rengeteget bóklásztunk az erdőben. Az együtt töltött idő annyi mindenre megtanított. Finomította a lelkem e gonosz világban. A természetben és az állatokkal élő ember tudja, hogy vigyázni kell minden piciny értékre, akár egy szál virágra, egy szép fára, az erdő vadjaira. Aztán rájöttem, soha nem a vadászat érdekelt igazából. Furcsa és ritka ilyet hallani vadásztól, de jobban érdekelt a róka, az őzbak játéka, semhogy trófeaként megszerezzem. Boldog a szívem, mikor cseperedő „álltagyerekeket” látok. Ők a természet örök megújuló bizonyítékai. Sokszor esetlenül, kiszolgáltatottan, de nem sokáig! Hiszen az idő múlásával ők is szülők lesznek, és ez így van rendjén.
Samu… ezt már mintha magamnak mondanám! De még mindig várok, mint régen, mikor feltűnt a szederbokrok mögül, és futott boldogan, nagy lógó füleivel hozzám. Most is figyelek mélyen, és hangokat hallok, valami távoli zaj lehet, vagy csak érzéki csalódás? Mert tudom, hogy nem tud már futni felém. Ott van ő fent az örök vadászmezőkön, ahol űzi, megállja, jelzi a vadat.
Drága hűséges kiskutyám, sajnálom, hogy nem tudtam betartani az ígéretemet. Lehet, hogy te már nem emlékeztél rá, csak vártál minden nap, ahogyan tetted mindig. De én komolyan gondoltam, hogy még elmegyünk együtt egy nagyot cserkelni, sétálunk a zöld erdőben, vagy csak a kertben felfedezzük a titkokat, ahol boldogan, mindig valamit találtál és hoztad nekem, nézzem meg.
Azon a délután, mikor végső búcsúmat leróttam a hűséges négylábú társamnak, magammal hoztam az élet körforgásából egy reménysugarat.
A szivárványszínű emlékek csillogása ragyogta be a horizontot. A nap sugarai is búcsúztak és aranysárgára festették az égboltot. Szívemet melegség járta át, talán egy pillanatra még éreztem hűséges kutyám jelenlétét, miközben észrevétlenül összeláncolt a végtelen.
A szerző korábbi írásai:
– Bota Ágnes: A hazáért mindhalálig
– Bota Ágnes: "Chocholate con queso"
– Bota Ágnes: Szabadság, szerelem
– Bota Ágnes: Közeleg az emberfia
– Bota Ágnes: Mátyás, az igazságos…
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
