A gyászos várnai vereség után az ország újra uralkodó nélkül maradt. A két tábor ismét egymásnak esett, III. Frigyes német uralkodó a kiskorú V. László gyámjaként elfoglalta a nyugati magyar várakat, például Kőszeget és Kismartont. Szlavóniában a mindig nyughatatlan Cilleiek acsarkodtak, a Felvidéken pedig a csehek, Ján Giskra vezetésével.
Elkerülendő a még nagyobb pusztítást, 1445 áprilisában országgyűlést tartottak, ahol a két tábor igyekezett megegyezni egymással. Hét főkapitányt választottak, ezek egyike Hunyadi lett.
Egy évvel később, mivel V. László továbbra is III. Frigyes vendégszeretetét élvezte, a magyar rendek kormányzót neveztek ki (gubernátor), hogy László nagykorúvá válásáig vezesse az országot.
Más szóba sem jöhetett, csak Hunyadi János. Ő az elmúlt években sem adta fel meggyőződését, hogy a törököt saját területén kell támadni, de ehhez az országbeli állapotokat többé-kevésbé rendeznie kellett.
Sikerült Frigyessel fegyverszünetet kötni, de csak Győr került vissza az országhoz, Sopron és Kőszeg nem, ugyanúgy a Szent Korona is Frigyesnél maradt. A Cilleiek fejével, Ulrikkal is kénytelen volt békét kötni Hunyadi, sőt ezt egy leendő házassággal pecsételték meg – Hunyadi idősebbik fia, László eljegyezte Ulrik lányát. A legtöbb gondot, az észak-magyarországi részeket uraló Giskra és huszitái okozták.
Fennhatósága alatt tartotta a bányavárosokat, és csakis V. Lászlónak a leendő királynak lett volna hajlandó átadni területeit.
Ezenközben Magyarország urai váltig szomorkodtak azon, hogy a szent korona, mellyel a magyar királyokat megkoronázzák, valamint a gyermekkirály, aki természet szerint való uruk, Frigyes római király hatalmában van. Féltek ugyanis, ha a fiú idegen földön nevelkedik, elidegenedik a magyar szokásoktól, beszédtől. Elhatározták tehát, hogy visszakövetelik, s ha nem kapják, megtorlásra indulnak. És minthogy a római király nem hajlott a kérésre, hatalmas csapást mértek reá. A kormányzó úr ugyanis, tisztjének második esztendejében, számos fegyveres csapattal kegyetlen keménységgel bekóborolta egész Karinthiát és Krajnát, valamint Stíria nagy részét; a jószágokat prédálta, az embereket rabbá tette, a városokat, helységeket és falvakat gyújtogatta. Miután látta, hogy a római királyt országának pusztítása sem indítja meg, sok jószággal és fogollyal rakodva, szerencsésen hazatért.”
– írta Thuróczy a zavaros évekről.
Hunyadi 1447-ben láthatott neki az újabb törökellenes hadjárat szervezésének. V. Miklós, az új pápa is szorgalmazta egy újabb keresztes vállalkozás megindítását, és Cesarini utóda is megérkezett, Carvajal bíboros személyében. Hunyadi európai segítséget akart, sikerült is megegyeznie Aragóniai Alfonz nápolyi királlyal, aki pénzt és zsoldosokat ígért. A tervből végül semmi sem lett.
Sikerült viszont megújítani a szövetséget az albán Kasztrióta Györggyel (Szkander bég), aki évek óta sikerrel állt ellen az oszmán nyomásnak.
Ugyancsak számíthatott Hunyadi a havasalföldi vajda támogatására, akit ő segített a trónra jutni. Hunyadi bízott a Balkán keresztény népeiben is, úgy képzelte, előrenyomuló seregét szerb, bolgár és román önkéntesekkel egészíti majd ki, így egyetlen ütközetben döntő csapást mér a szultán főerőire. A hadjárat finanszírozására szokás szerint adót vetettek ki, négy telkenként egy aranyforint értékben.
Az egész hadjárat sikerét veszélyeztette azonban Brankovics György szerb despota és Hunyadi személyes konfliktusa.
Brankovics jobban tartott a magyaroktól, mint az oszmánoktól. A meginduló hadjárat elején értékes időt vesztegetett el Hunyadi a szerbekkel való csatározásokban, illetve Brankovics II. Murád szultánt is értesítette a közelgő magyar veszélyről.
1448 őszén megindultak a keresztény csapatok. Ahogy azt figyelmesebb olvasóink már megszokhatták, Hunyadi seregének a létszáma kapcsán most is csak találgatni tudunk. A sereg nagysága 20 ezer és 30-35 ezer fő közé tehető, bár a legújabb kutatások szerint inkább valahol 20 ezer környékén lehetett. Annyi bizonyos, ismét rengeteg harci szekér és ágyú kísérte a csapatokat. Az Oszmán Birodalom is mozgósította haderejét. II. Murád szultán nemcsak a gyalogos janicsárokat, a tüzérséget, a lovas szpáhikat és akindzsiket hívta hadba, hanem aszabokat, nomád tatárokat és tevés alakulatokat is.
Utóbbiakra a magyar lovasság szétzilálásában számított.
Seregének létszáma megközelítette az 50 000 főt. Pontos számokat itt sem tudunk, de az biztos, hogy többen voltak, mint a magyarok. Bonfini tudósítása szerint:
Amikor először a magyarok, aztán a törökök lebocsátkoztak a mezőre, mint valami porondra, egy folyóparti tanyán, amely a bejáratnál feküdt, egy öregasszony felkiáltott: Bravó, azt hiszem, most a magyarok nem egyforma eséllyel fognak harcolni, mert az ő seregük átkelése a medren alig egy napig zavarta fel a folyót, a törököké pedig háromig…”
A magyar és a török sereg végül Rigómezőnél csapott össze, egy több napig dúló csatában, 1448 októberében. Rigómező (Kosovo Polje) a mai Koszovó területén található, 1389 nyarán a törökök itt mértek megsemmisítő vereséget a szerbek vezette balkáni népek csapataira – ez volt az első rigómezei csata.
Hunyadi nem tudott egyesülni Szkander bég csapataival, így egyedül kellett szembeszállnia a túlerővel.
Október 18-án Hunyadi lovasságával támadást intézett török ellen, sikerült is egészen a török táborig visszaszorítani a janicsárokat, de megtörni őket nem. A törökök öldöklő küzdelemben a magyar lovasság fölé kerültek, sikerült is őket megfutamítaniuk. Hunyadi sógora és egyik legfontosabb vezére, Székely János is elesett. A törökök bekerítették a szekértábort, másnap az ott hősiesen védekező gyalogosakat is lemészárolták. A hadjárat rengeteg magyar halottat követelt, számtalan főúr lelte halálát. Hunyadi Brankovics fogságába esett és csak nagy nehézségek árán szabadult.
Az újabb kudarc bebizonyította, Magyarország egyedül nem képes a törököt kitakarítani Európából, a Balkán-félsziget magára maradt.
A csatáról és Hunyadi meneküléséről Thuróczy is beszámolt:
Ebben a csatában elestek a fentemlített urak: Pelsőczi Imre, öccse László, Marczali vajda fia, Imre, Szécsi Tamás, Frankó bán, Székely János, Losonczi Benedek és Alsólindvai Bánffy István; Magyarországnak szinte egész vitézlő rendje odaveszett. A kormányzó úr pedig gyorslábú lován a csata nagy zűrzavarából messze távozott a harc mezejétől; minden katonája elhagyta, védőfegyvereit letette, úttalan utakon bolyongott: ekkor két török kezébe esett. Miután személyét nem ismerték fel, letették a földre szablyáikat, csak puszta kézzel rontottak rá és lefosztották ruháit. A kormányzó úr nyakában arany kereszt függött; ezt az egyik török el akarta ragadni, ezen nyomban összecivakodtak és egymásnak estek. Míg verekedtek, a kormányzó úr felkapta egyikük szablyáját, rájuk rontott, és vitéz karjával egyiknek oly keményen vágott oda, hogy az nyomban a földre roskadt és meghalt. Mikor a másikra támadt, az megfutott és kimenekült kezéből. Mikor György despota megértette, hogy a kormányzó úr a vár falai közt van, megfeledkezett arról: ennek az embernek virtusa és műve volt, hogy bajos száműzetéséből újra visszakerült országa birtokába; hálátlanság vétkébe esett, és nem szívesen látott vendégként fogadta. Ugyanis fogságra vetette, és addig nem adta vissza a szabadulása érdekében szorgoskodó magyar uraknak, míg a kormányzó úr maga helyett túszul kezébe nem adta László nevű elsőszülött fiát.“
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
