George Stevens 1965-ben készült filmje egyike a Jézus életéről szóló legteljesebb, a Bibliához hű feldolgozásoknak. A történet a négy evangéliumra épül; a tanítások, példázatok kiegészülnek fiktív elemekkel.
George Stevens látványos, nagyszabású történelmi tablójának első képsorai az újszülött, gőgicsélő Jézust mutatják, amint rácsodálkozik a világra. A betlehemi istállóban Mária és József boldogan fogadják a háromkirályok és a pásztorok hódolatát. A tökéletesnek látszó idillt megtöri a József arcán átsuhanó aggodalom, mintha megérezné, hogy a csecsemő élete veszélyben van. Eközben Nagy Heródes a próféciákat igyekszik megfejteni az udvari, illetve a napkeleti bölcsek segítségével. Jól ismeri a jövendöléseket, ravasz jellem, negédeskedik, ha az érdeke úgy kívánja, ám egy pillanat arrogáns, kegyetlen zsarnokká válik, ha veszélyeztetve látja a hatalmát. A betlehemi gyermekgyilkosságot (Mt 2,16–18) bevezető képsorok békét árasztanak: önfeledt örömmel játszanak a kicsik, akik riadt csodálkozással veszik észre a katonák váratlan megjelenését. Ebből bontakoznak ki a pusztítás képei: látjuk a kétségbeesetten rohanó, gyermekeiket védő anyákat és az őket üldöző, a parancsot szenvtelenül teljesítő katonákat, majd ezzel szinte egy időben Heródes gyötrelmes halálát.
A felnőtt Jézussal először a kereszteléskor találkozunk. Arca szoborszerű, szemének pillantása szomorú, tele van feszültséggel, tökéletesen átérzi küldetésének egyedülálló voltát. Személyiségéből méltóságtudat árad, kapcsolata Istennel harmonikus. Szelíd, de határozott is, a lényéből sugárzó szeretetnek semmi köze a giccses ellágyuláshoz.
Jézust a sivatagban megkísérti a Sátán, ahogyan azt az evangéliumokban olvashatjuk (Mt 4,1–11; Lk 4,1–13). A Gonosz hatvan körüli férfi, olyan, mint egy sokat látott és tapasztalt ember. Egy barlang bejáratánál ül, békésen falatozik, egész lényéből árad a minden értéket tagadók fölényes cinizmusa. A kép egyre inkább elsötétül, a Sátán tekintete pedig egyre gondterheltebbé válik, semmivé foszlik a magabiztossága, miután Jézus nemet mond a kísértésekre. Ezután kitágul a tér, hatalmas panorámakép tárul elénk, szinte az egész földi világot látjuk, síkságok, hegységek, tengerek, lakóházak sokaságát. Miközben Keresztelő János harsogó intelmét halljuk – „Térjetek meg…” –, Jézus kitárja karját, magára véve az egész emberiség bűneit, mintha azt mondaná: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,28–30).
A filmben egyformán fontos Jézus csodatevő és szeretetet hirdető tevékenysége. A Mester gyakran szomorú amiatt, hogy tanítását sokan nem értik vagy félreértik, és a többség csak a szenzációt látja benne. Az alkotás egyik legösszetettebb üzenetet hordozó epizódja a vak férfi meggyógyítása. Az evangéliumok szerint Jézus több vaknak is visszaadta a látását, a filmben ábrázolt eseményt látva leginkább János evangéliumára (9,1–34) gondolhatunk. Jézus Názáretbe látogat, de gyermekkorának helyszínén ellenségesen fogadják. Lenézően az ács fiának nevezik, és nem hiszik el róla, hogy képes csodát tenni. Elébe viszik az öreg Áront, aki gyermekkorától kezdve ismerte őt, és követelik, hogy gyógyítsa meg, ha valóban csodatevő képességgel bír. Áron születésétől fogva vak volt. Jézus ekkor nem gyógyítja meg őt, érzékeltetve, hogy nem vásári mutatványos, nem hajlandó kényszerből csodát tenni. Ám később, amikor Áron egyedül marad, Jézus visszaadja a szeme világát. Az evangélium szerint a meggyógyított férfit maga elé idézi a zsidó főtanács, s arra akarja kényszeríteni, vallja azt, hogy Jézus csaló, de ő nem hajlandó erre. Jézus utóbb kinyilatkoztatja magát neki (Jn 9,35–41). George Stevens filmjében Áron a főtanács előtt tesz tanúságot Jézusról, amikor az Emberfiát már elfogták, s kihallgatásakor tanúkat idéznek be, hogy ellene valljanak.
Jézus tevékenységét állandóan figyelteti a hatalom hármas csoportja: a római helytartó, Poncius Pilátus, Júdea negyedes fejedelme, Heródes Antipász és a zsidó főtanács főpapja, Kajafás. Csodatettei közül a jelentésekből értesülünk a kánai borcsodáról (Jn 2,1–11), a kenyérszaporításról (Mk 6,33–44), a vízen járásról (Mt 14,22–33), a leprások meggyógyításáról (Lk 5,12–14). Azt, hogy Jézust királynak nevezi a nép, mindhárman félreértik; földi hatalomban gondolkodnak. Érdekesen viszonyulnak Jézus tetteihez. A kenyérszaporítás után Kajafás gúnyosan jegyzi meg: „Legközelebb majd azt mondják róla, ő a Messiás.” Pilátus elzavarja azt a kémet, aki beszámol neki arról, hogy többen látták Jézust a vízen járni; azt feltételezi róla, hogy gúnyt űz belőle. Heródes Antipász pedig, akit lelkiismeret-furdalás gyötör Keresztelő János lefejezése miatt, főleg azt találja nyomasztónak, hogy Jézust imádja és királynak nevezi a nép. Attól tart, hogy a Keresztelő született újjá Jézus személyében.
Az evangéliumi szereplők közül Keresztelő János a bűnök engesztelhetetlen ostorozója. Nagy hatással van Heródes Antipászra. A negyedes fejedelem Salome tánca közben hallja János parancsoló felszólítását – „Térj meg!” –, s azt is elismeri, hogy soha nem tudta gyűlölni Jánost. Antipász lelkét megérinti a Keresztelő tanítása, de a kéjvágy, Salome iránt érzett szenvedélyes testi vonzalma minden más szempontot legyőz benne. Leginkább a Márk evangéliumában (6,20–29) leírtak jellemzik: eszerint tartott Jánostól, tudta, hogy igaz és szent férfiú, ezért a védelmébe vette. Szavai nyomán sokszor kétkedés fogta el, és szívesen hallgatta őt, ám végül mégis engedett Salome kérésének, lefejeztette Jánost, és tálcán mutatta meg neki a próféta fejét.
A tanítványok közül Júdás jelleme a legkidolgozottabb. Kezdetben Keresztelő Jánost hallgatja, ő az, aki figyelmezteti a prófétát, vigyázzon, mert a küldetésére kíváncsi farizeusok és írástudók végzik majd el a véres munkát a rómaiak nevében. Júdás itt bátorságról tesz tanúságot. Ő egyébként Jézus legelső tanítványa. Mesterét a legnagyobb tanítónak nevezi, ám egy bizonyos ponton túl képtelen lelkileg azonosulni vele, és fokozatosan eltávolodik tőle. Jézus talán legnagyobb csodatettének végrehajtásakor, Lázár feltámasztásakor (Jn 11,1–44) Júdás hitetlenkedése határtalan, amikor egy mellette álló férfi csodálattal a hangjában lelkendezik, hogy Jézus életre keltette a férfit, akit ő látott holtában. Júdás mintha varázserőt tulajdonítana Jézusnak, s mintha félne attól, hogy mire fogja azt használni.
A filmben Mária Magdolna hoz drága olajat, hogy megkenje vele Jézust. (János evangéliumában ezt a betániai Mária, azaz Lázár nővére teszi.) Ez a film egyik legdrámaibb jelenete. Jézus arca fáradt, meggyötört. Küldetése vége felé jár, s inkább látszik az utolsó erőtartalékait felélő, elcsigázott, rettentően szenvedő embernek, mintsem Isten fiának. Júdás szemrehányó hangon kérdezi, miért nem adták oda inkább a szegényeknek a kenet árát. Jézus hangjában végtelen fájdalommal kérdez vissza: „Mióta viseled te a szegények sorsát annyira a szíveden, Júdás?” János evangéliuma szerint Júdás nem azért méltatlankodott a drága kenet miatt, „mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt, és nála lévén az erszény, az adományokat elsikkasztotta” (12,6). A filmbeli jelenet azt is érzékelteti, hogy Jézus tudja, Júdás elárulja őt, és ez még jobban növeli fájdalmát.
Amikor Jézus kiűzi a kufárokat a jeruzsálemi templomból (Mt 21,12–13), egyszerre szomorú és haragos. Az indulat mellett tekintetében ott a fájdalmas szomorúság is, amiért a farizeusok és az írástudók a pénzváltók beengedésével meggyalázták, latrok tanyájává tették a templomot, Isten szent helyét. A tanítványok is megdöbbennek e jelenetet látva, ám Júdás arca nem csupán döbbenetet, hanem haragot is kifejez, tekintetéből süt a gyűlölet. Ez az a pont, amikor elhatározza, hogy a főpapok kezére adja Jézust.
Fölkeresi Kajafást, és elárulja Mesterét, akit az első perctől kezdve követ, és akit saját bevallása szerint nagyon szeret. Egy lelkileg labilis, megfáradt ember áll a zsidó főtanács főpapja előtt. Akadozva, lassan ejti ki a szavakat, csaknem sír: „Jézus jó ember, a legjobb, legtisztább ember, akit csak ismertem, mindenki szereti, az öregek, a gyerekek rajonganak érte.” Vallomása nem igazán hiteles, hiszen Júdás eddigi viselkedésével nem azt bizonyította, hogy szeretné Jézust, inkább az világlott ki, hogy sok mindenben nem ért egyet vele, s időnként mintha ellenszenvet érezne iránta. Júdás ott akar lenni Jézus elfogásakor, mert amint fogalmaz: „Nem tartom magam olyan gyávának, hogy ne legyek mellette, amikor ledöföm.” Kajafás a hatalom berkein belül lévők fölényével hallgatja Júdást, időnként cinkosan összenéz az embereivel. Számára csak az a fontos, hogy minden ribillió nélkül elfogják Jézust, majd pedig halálra ítéljék, ezért Isten ajándékának tekinti Júdás felajánlkozását.
Külön megemlítendő a Sátán szerepe, aki Jézus megkísértését követően is többször feltűnik egy-egy villanásnyi jelenetben. Nem sokkal azelőtt, hogy a farizeusok és az írástudók Jézus elé hurcolják a házasságtörő asszonyt, a tömegben a Sátán szól Jézushoz: „Üdvözöllek, Dávidnak fia!” Jézus egy pillanatra felkapja a fejét, mintha meghökkenne azon, hogy a Sátán visszatért. Amikor Júdás elhagyja az utolsó vacsora termét, hogy Kajafáshoz menjen elárulni Mesterét, a Sátán a falnak támaszkodva lesi őt. Ez mintegy képi kifejezése annak, amit János evangéliumában olvasunk arról, hogy Jézus közli tanítványaival, az fogja elárulni őt, akinek a bemártott kenyérdarabot adja: „Azután bemártotta a darabot, és odaadta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának. Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán” (13,26–27). Jézus elfogásának éjszakáján először a Sátán kérdezi meg a Mesterét háromszor megtagadó Pétertől, hogy ő is Jézus tanítványai közé tartozott-e. Amikor pedig Pilátus felteszi a kérdést, hogy kit engedjen szabadon, Jézust vagy Barabást, ugyancsak a Sátán kiáltja elsőként, hogy Jézust feszítse meg, irányt mutatva ezzel a tömeg indulatának. A Gonosz mindenütt ott van, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel, sohasem pihen, ezért állandóan éberen kell figyelnünk rá, nehogy a hálójába csaljon minket – sugallja George Stevens filmje.
Roppant dinamikus Jézus utolsó napjainak ábrázolása. A személyiségéből sugárzó szeretet és erő hatalmas tömegeket vonz, egész Jeruzsálem forrong, a hangulat szinte forradalmi. A filmben Pilátus legfőbb törekvése, hogy fenntartsa a rendet, s még csírájában elfojtsa a lázadást, ezért csapatokat küld a zavargások leverésére. Kajafás attól retteg, hogy Jézus felkelést szít a rómaiak ellen, kihasználva, hogy a nép gyűlöli az elnyomó idegen hatalmat. Jézus azonban nem az erőszakos forradalmat képviseli, hanem a mindenkire kiterjedő szeretetet és megbocsátást hirdeti. Egyik beszédében az óriási embertömegből kiemelkedve Szent Pál néhány évvel később írt szeretethimnuszából idéz: „Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13).
Jézus elítéltetése a hagyományos ábrázolást követi, de a keresztút nagyon egyéni megoldást mutat. A líraiság és a drámaiság különös egyvelegét látjuk. Szinte lassított felvételnek hat, ahogyan Jézus a keresztet viszi, a katonák pedig nyugodt léptekkel kísérik, nem kiabálnak, nem ütik korbácsukkal. A tömeg nem túl nagy, s a többség láthatóan együttérez Jézussal. Az emberek nem zajonganak, fájdalmuk halk, visszafogott, az egész jelenetsor stilizált. Jézus tanításának egyetemességét hivatott illusztrálni, hogy Cirenei Simon, aki segít Jézusnak vinni a keresztet (Mt 27,32; Lk 23,26), a filmben színes bőrű. A keresztúti jelenetsor csupán akkor válik mozgalmassá, amikor a katonák Jézus tenyerébe verik a szöget: ekkor minden felgyorsul, hogy aztán Jézus szenvedését a keresztfán, majd halálának pillanatát ismét lassú, méltóságteljes ritmusban ábrázolja a rendező. Jézus fájdalmas arca csak közvetlenül haláltusájának vége előtt látszik premier plánban.
Jézus feltámadásának örömhírét a filmben Mária Magdolna viszi meg az elcsüggedt tanítványoknak. Ő a házasságtörő asszony, akit megrendít Jézus végtelen irgalma, s hatására egész lénye átformálódik.
George Stevens látványosan fényképezett filmje – az olykor mesterkélt beállítások leginkább a hagyományos módon megfestett templomi freskókra emlékeztetnek, ahogyan az a film nyitó- és zárójelenetében is látható – érzelmekben rendkívül gazdag, gyakoriak a teátrális jelenetek. A színészi játék is ezt a stílust követi; a film hangulata szelíd, időnként drámai. Az alkotók Jézus tanításából az egyetemes szeretetre és irgalomra vonatkozó parancsot emelték ki, nyíltan vállalva, hogy Krisztus követése egyenlő az igazság követésével, s hogy híveinek hirdetniük kell az evangéliumot. Emellett ott van a filmben a remény, hogy Jézus, ígéretéhez híven, mindig velünk marad. Hiszen a filmbéli Krisztus is kinyilatkoztatta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), és parancsba adta tanítványainak: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” (Mt 28,19–20)
A világ legszebb története – A Biblia, amerikai filmdráma, 260 perc, 1965. Rendezte: George Stevens.
Szerző: Bodnár Dániel
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
