Április 19-én a Szentatya folytatta az evangelizáció iránti szenvedélyről és a hívők apostoli buzgóságáról szóló katekézissorozatát. Beszédében a vértanúk tündöklő tanúságtételére irányította a figyelmet.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Az evangelizációról és az apostoli buzgóságról szóló katekéziseinkben, miután átgondoltuk Szent Pálnak, az apostoli buzgóság igazi „bajnokának” tanúságtételét, ma nem egyetlen személyt veszünk szemügyre, hanem a vértanúk seregére irányul figyelmünk, azokra a férfiakra és nőkre minden korból, nyelvből és nemzetből, akik életüket adták Krisztusért, akik vérüket ontották Krisztus megvallásáért. Az apostolok nemzedéke után ők voltak az evangélium voltaképpeni „tanúi”. A mártírok: az első vértanú Szent István diakónus volt, akit Jeruzsálem falain kívül köveztek halálra. A „mártíromság” a görög martüria szóból származik, mely pontosan tanúskodást, tanúságtételt jelent. A mártír tanúságtevő, olyan ember, aki akár vérének ontását is vállalja annak érdekében, hogy tanúságot tegyen. A mártír szót azonban az Egyházban elég korán már csak azokra használták, akik vérük ontásával tesznek tanúságot. [1.] Vagyis a mártír szó eleinte a mindennapos tanúságtételt jelölte, később pedig csak azokra használták, akik életüket is feláldozták.
A vértanúkra azonban nem úgy kell tekinteni, mint „hősökre”, akik egyénileg cselekedtek. Ők nem sivatagban kihajtó virágok, hanem az Úr szőlőskertjének, azaz az Egyháznak érett, ízletes gyümölcsei. Különösen azokat a keresztényeket, akik állhatatosan részt vettek az eucharisztia ünneplésében, a Lélek arra vezette, hogy életüket ennek a szeretetnek a misztériumára alapozzák: vagyis arra a tényre, hogy az Úr Jézus az életét adta értük, és ezért ők is odaadhatják és oda kell adniuk életüket érte és testvéreikért. Ez a csodálatos nagylelkűség a keresztény tanúságtétel útja. Szent Ágoston gyakran hangsúlyozza a hálának és az ingyenes viszonzásnak ezt a dinamikáját. Itt van például, amit Szent Lőrinc ünnepén prédikált: „Szent Lőrinc a római egyház diakónusa volt. Krisztus vérének szolgája volt ott, és Krisztus nevéért ontotta vérét ott. A boldog János apostol világosan kifejtette az Úr vacsorájának titkát, amikor azt mondta: »Amint Krisztus életét adta értünk, úgy nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért« (1Jn 3,16). Testvéreim, Lőrinc megértette mindezt. Megértette és meg is valósította. Valóban viszonozta azt, amit erről az asztalról kapott. Szerette Krisztust életében, utánozta őt halálában” (304. beszéd, 14; PL 38,1395–1397). Így magyarázta Szent Ágoston a vértanúkat irányító lelki dinamizmust. Ezekkel a szavakkal: a mártírok szeretik Krisztust életében, és utánozzák őt halálában.
Ma, kedves testvéreim, emlékezzünk meg mindazokról a vértanúkról, akik az Egyház életét kísérték. Ők, mint már sokszor mondtam, napjainkban sokkal többen vannak, mint az első századokban. Ma sok vértanú van az Egyházban, nagyon sok, mert a keresztény hit megvallásáért kitaszítják őket a társadalomból, vagy börtönbe vetik őket… Sokan vannak. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet bennünket arra, hogy „a vértanúságot – mellyel a tanítvány hasonlóvá válik a Mesterhez, aki a világ üdvösségéért szabadon fogadta a halált, és a vérontásban olyan lesz, mint ő – az Egyház a legnagyobb ajándéknak és a szeretet legnagyobb bizonyítékának tartja” (Lumen gentium, 42). A vértanúk – Jézust utánozva és az ő kegyelmével – az igehirdetést elutasítók erőszakosságát a szeretet legfőbb alkalmává teszik, mely a saját hóhérjaiknak való megbocsátásáig megy. Érdekes ez: a vértanúk mindig megbocsátanak kivégzőiknek. István, az első vértanú imádkozva halt meg: „Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” A vértanúk imádkoznak hóhérjaikért.
Bár csak keveseknek kell vállalniuk a vértanúságot, „mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, s őt az Egyház történelméből soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton” (uo., 42). De vajon ezek az üldözések már a múlthoz tartanak? Nem, nem: ma is zajlanak! Ma is vannak keresztényüldözések a világban, sok, nagyon sok keresztényt üldöznek! Ma több vértanú van, mint az első időkben!
Befejezésül szeretnék emlékeztetni a keresztények tanúságtételére a világ minden szögletében. Gondolok például Jemenre, egy olyan országra, mely hosszú évek óta egy szörnyű, nem emlegetett háború sebeit hordozza. Ez a háború sok halálos áldozatot követelt, és ma is sok embernek okoz szenvedést, különösen a gyermekeknek. Ezen a földön voltak a hitnek olyan tündöklő tanúságtételei, mint a Szeretet Misszionáriusai nővéreké, akik életüket adták. Ezek a nővérek ma is jelen vannak Jemenben, ahol segítséget nyújtanak idős betegeknek és fogyatékkal élőknek. Néhányan vértanúhalált szenvedtek, de a többiek folytatják, kockáztatják az életüket, és kitartanak. Mindenkit szívesen látnak, bármilyen vallású legyen is, mert a szeretet és a testvériség nem ismer határokat. 1998 júliusában Aletta nővért, Zelia nővért és Michael nővért, akik miséről tartottak hazafelé, egy fanatikus megölte, mert keresztények voltak. Nem sokkal a ma is tartó konfliktus kezdete után, 2016 márciusában, Anselm nővért, Marguerite nővért, Reginette nővért és Judith nővért megölték, néhány világi emberrel együtt, akik segítették őket a legelesettebbek körében végzett szeretetszolgálatukban. Ők korunk mártírjai. A meggyilkolt világiak között a keresztények mellett voltak a nővérekkel együtt dolgozó muszlimok is. Megrendítő látni, hogy a vértanúság képes összekapcsolni különböző vallású embereket. Sosem szabad ölni Isten nevében, mert számára mindannyian testvérek és nővérek vagyunk. De együtt életünket adhatjuk másokért.
Imádkozzunk hát azért, hogy a megpróbáltatások idején is fáradhatatlanul tanúságot tudjunk tenni az evangéliumról! Az összes szent vértanú legyen a népek közötti béke és kiengesztelődés magva egy emberibb és testvériesebb világért, miközben várjuk a mennyek országának teljes kinyilvánulását, amikor Isten lesz minden mindenben (vö. 1Kor 15,28).
JEGYZET
[1.] ÓRIGENÉSZ: Kommentár János evangéliumához, II. könyv, 210: „Mindenki, aki az igazság tanúsítója, akár szavakkal, akár tettekkel, vagy bármilyen más módon áll ki mellette, joggal nevezhető mártírnak. Az Üdvözítő mindazokat mártírnak nevezi, akik őt hirdetve tanúskodnak, ma már azonban, az igazságért és a tisztaságért egészen a halálig küzdők magatartása keltette megindultság miatt, a testvériesség szokása szerint szoros értelemben csak azokat nevezik mártíroknak, akik az Isten iránti tisztelet misztériumáról vérük kiontásával tesznek tanúságot.” (Somos Róbert fordítása) (Kairosz, Budapest, 2017, 142–143.)
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
