Meglepő cikk a múlt hétről a Mércében.
Persze az én életutam nagyon más, mint a szerzőé. Én a kádári nomenklatúra alsó részéből származom családilag, anyai ágamon alacsony rangú, részben kisnemesi rangú, de elszegényedett tisztviselők és kisvállalkozók, apai ágamon bevándorolt balkáni zöldségtermesztők. Sikeresen belesimultak szüleim a rendszerbe, így bár alacsony pozíciójú, de megbecsült tagjai lehettek a kádárista elitnek. Az elit annak a részének, mely mindvégig nyűgnek, külső kényszernek érezte a marxista eszmét, s titokban mindig a nyugati, liberális értékrend híve volt. Az az elitrész, mely győzelemként élte meg a kommunizmus bukását, annak ellenére, hogy látszólag éppen az ellenkező állásponton kellett volna állnia.
De ez csak egyfajta személyes elem. A cikk lényege ez:
Ez tényleg ritkaság a túloldalon: TGM és Csurka együtt említése. Persze a ballib tábor egyszerű szavazói szintjén ezt folyamatosan hallottam: “ez a TGM olyan lett, mint a Csurka, csak még nem zsidózik, de csak mert ő maga is zsidó”.
Nem azt akarom mondani, hogy bármelyik rendszerkritikusság helyes lenne, mert mindkettő súlyos hibáktól szenved. Az újmarxista verzió arra válasz, hogy a klasszikus marxizmus a gyakorlatban bizonyította be alkalmatlanságát. S bár maguk az újmarxizmus nagy alakjai mondták el – a szerző is idézi -, hogy a kultúrharcot a rendszer könnyedén befogadja magába, ahogy a XIX. században a liberalizmus büszkén volt nacionalista, ma büszkén progresszív, s ha úgy adódna, simán visszatérne a nacionalizmushoz – egyik se okozna gondot, a liberális alapszmének így is jó, úgy is jó, mégis ezek az újmarxisták mindig bemennek ugyanabba a zsákutcába.
Kedvenc példám a spanyol Podemos párt, mely 2016-ban rendes kis rendszerkritikus újmarxista pártként indulva harmadik párt lett az országban, alig elmaradva a második helyezett hagyományosan szoclib-szocdem balközép párttól, 20 % feletti pártként, majd lassan elmerült a mocsárban: ma már csak kitalált genderekkel foglalkoznak, a bikák emberi jogaival, meg fasiszta emlékművek és utcanevek elleni harccal. Immár teljesen rendszerkonformak, s a következő spanyol választáson örülhetnek, ha elérik a 10 %-ot.
Magyarországon persze ilyen veszély nincs. Thürmer óta nincs értelmezhető rendszekritikus baloldal, s ő is elsősorban nosztalgiapárt volt. Nem azok alkották a tagságot, akik szerint a kapitalizmus rossz, hanem azok akik könnyes szemmel emlékeznek, milye szép is volt a 70-es években munkásőr-egyenruhában kirándulni a Mátrában.
A klasszikus jobboldalt pedig eleve nem kellett rendszerhűvé tenni, mert maga volt a rendszer. A modern nacionalista jobboldal se nagy gond, ha a klasszikus liberalizmust dicsőíti a progresszívizmus ellenében. Ha kell, a nagytőkés simán leszedi a szivárványos lobogót, s keresztet állít a helyébe.
Persze ez utóbbi mindig kockázatosabb. A nagytőke jobban szereti a baloldali kritikát, mint a jobboldali kritikát, mert az előbbi veszélytelenebbül integrálható.
Szintén spanyol példa. Figyelem a spanyol fősodrú humort. Ami természetesen mindig a progresszív, liberális szellemiség talaján áll. Hogyan is ábrázolják a baloldali és a jobboldali rendszerkrikutsokat? A baloldali rendszerkrikusok képe kb. a “megtévedt, de szerethető hülyegyerek”, azaz zavaros alak, aki vicces dolgokat beszél, de alapvetően nem kell félni tőle, mert csak egy naív, szerethető, infantilis ember, aki nem ért semmit. Ezzel szemben a jobboldali rendszerkritikus: számító gazember, gerinctelen alak, aki maga se hisz abban amit mond, csak ki akarja használni a “mucsaiak” tudatlanságát.
Természetesen a jobboldali identitásharc ugyanúgy pótcselekvés, ahogy a baloldali. A jobboldali verziónak tulajdonképpen csak az ad erőt, hogy éppen az ellenoldali identitás része jelenleg a hivatalos ideológiának.
Itt maga a szerző belátja, az igazi rendszerkritika “irracionális”. De akkor hogyan dicsőítheti ezzel párhuzamosan a racionalizmus diktúráját valló felvilágosodást?
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
