Emlékeznek még arra a márciusi hisztériára, ami a Jamie Lee Curtis „magyar” származású színésznő és az Oscar-gála körül történt? Jamie Lee Curtis is kapott egy szobrocskát, majd megemlítette „magyar örökségét”, amelyre büszke és elénekelt egy „Katica, katica felmászott a fára” kezdetű népdalt (mókuskás verzióban ismert, de létezik ez a verzió is). Mindezt néma csend fogadta, de nem azért, mert magán a gálán adta elő, és nem akart senki tapsolni, hanem mert az eseményt követő sajtótájékoztatón hangzott el mindez, ahol ugye nem igazán szokás tapssal megzavarni az elmondottakat.
Lényeg, hogy a hazai balliberális oldal azonnal óbégatni kezdett, hogy „szégyen magyarnak lenni még külföldön is”, a kormányközeli hangok pedig azonnal bevédték a színésznőt, jobb esetben legalább leírták azt is, miért nem tapsolt senki.
Amíg ezen két álláspontont viaskodott a semmin, a lényeg ismét a feledés homályába veszett. Jamie Lee Curtis ugyanis egyáltalán nem rendelkezik magyar felmenőkkel, hiszen apja, a szintén híres színész Tony Curtis Bernard Schwartz néven látta meg a napvilágot New Yorkban. Szülei Schwartz Manó és Klein Ilona, akikkel kapcsolatban annyi igaz, hogy magyar földön születtek, de zsidóként kivándoroltak az Egyesült Államokba még fiúk születése előtt.
Nos, igazából ezt a zsidó, és egyáltalán nem a magyar örökségét ápolja a színésznő, aki ha Magyarországra látogat nem a magyar nevezetességeket nézi meg, hanem „magányosan a mártírokra emlékezik” a Dohány utcai zsinagógánál (apja egyébként anno pénzösszegekkel támogatta annak felújítását), de legalább elénekelt egy magyar népdalt egy sajtótájékoztatón. Hogy büszke a családjára, lelke rajta, joga van hozzá, csak a magyar immunrendszer ezt az információhalmazt nem volt képes a helyén kezelni, ergo hiányzott az immunrendszer. De egyszerűbben mondhatnánk úgy is, hogy túl könnyű lenyűgözni a magyarokat.
Habár széles körben használatos, a „magyar zsidó” értelmezhetetlen fogalom (sok zsidó is kikéri magának), a két identitás egymást kizárja, szóval Jamie Leevel kapcsolatban már ettől a ponttól kezdve nehéz magyar örökségre hivatkozni, és nem ő az egyetlen híres személyiség, akinél hasonló a helyzet, ám ez nyilván a kormánypárti holdudvart nem zavarja. Jamie Lee Curtis esetében azonban egyéb, már fideszes szempontból is problémás dolgok is fennállnak.
Saját gyermekei nincsenek, csak két örökbefogadott, akik közül az egyik régen Thomas néven futott, de aztán transzként coming outolt, és azóta RubyRuby néven ismeretes. A „családi dráma” nem tartott sokáig, ugyanis Jamie Lee Curtis mindenben támogatja, mint ahogy az LMBTQ-közösségeket is. Azt, hogy a színésznő lelkes feminista, már felesleges is megemlíteni, jól látjuk, hogy nem egészen az a világkép az övé, amelyet a kormánypárt – szavak szintjén – propagál. Ennek ellenére örömódákat zengtek, mikor Curtis odadobott a magyaroknak egy gumicsontot, és velük együtt ünnepelt a magyarság egy jelentős része is, mert hát „de jó, hogy a magyar értékek már az Oscar-gálára is eljutottak”. A baloldaltól meg nyilván nem is várta az ember, hogy a fentebb ismertetett aspektusból szemléljék az eseményeket, és inkább gyártottak egy ostoba hazugságokat, amely említésre sem érdemes.
Egyébként ebbe a halmazba nemcsak valódi magyar gyökerekkel nem rendelkező személyek tartoznak, de rengeteg más egyéb is. Történelemhamisítás, amely ugyan nem magát a nemzetet gyalázza, hanem olyan történeteket, eseményeket ír a számlánkra, hogy „még nagyobbnak tűnjünk”, ám mivel nettó őrültségek, kontraproduktívan sülnek el, hiszen bőven van mire büszkének lennünk ezek nélkül is.
Ha már nagyszombat, éppen aktuális, de Jézus – bármennyire is ezt akarják hinni egyesek – nem volt magyar, népünk nem vett részt a sumer civilizáció építésében, sőt, bármilyen „lehetetlennek” hangzik is, Atlantiszban sem éltek magyarok, amely amúgy sem létezett.
Létezik viszont az egyedülálló, gyönyörű anyanyelvünk, amely kiválóságánál és különlegességénél fogva valóban egyedi gondolkodásmódot kölcsönöz a magyaroknak. Léteznek győztes csatáink, amelyekre büszkék lehetünk (meg sok vesztes is, amelyekkel kapcsolatban szintén nem kell szégyenkeznünk), remek hadvezéreink, államférfijaink, mártír politikusaink, miniszterelnökeink, kiváló magyar konyhánk, egy otthonunkként szolgáló, szintén kiváló adottságokkal rendelkező földrajzi egységünk (melyet sajnálatos módon szétszabdaltak) stb-stb. A sort hosszan lehetne folytatni, hiszen rengeteg mindenre lehetünk valóban büszkék.
És igazából ez a márciusi történet és az összes többi, neten keringő őrültség indította el bennem azt a gondolatmorzsát, hogy valamiért szokásunkká vált (akinek nem inge, ne vegye magára…), hogy mindenre rávetjük magunkat, ami – elviekben – magyar, vagy egykor „magyar” vonatkozású volt, függetlenül attól, hogy utánanézünk, egyrészt tényleg az volt-e, másrészt pedig ha igen, egyáltalán megéri-e rá büszkének lenni. Egyfajta olyan hamis önigazolás ez, amellyel kapcsolatban sosem értettem, miért van szükség rá, hiszen ez a nemzet nem igazán szűkölködik a valódi büszkeségekben (tudnék erre ellenpéldát mondani tőlünk keletre, de nem akarok átmenni sovinizmusba). Még egy szerényebb történelmi múlttal rendelkező nép esetén is teljesen felesleges butító ópium a hamis örökség (vagy éppen eredet) mesterséges gyártása, hát még nálunk, kiváltképp igaz ez a híres személyekre.
És igazából ez az a tisztánlátás, amely egyre inkább fogyatkozóban van a magyar társadalomban, pedig akár még a két világháború közötti időszakban is magától értetődő volt, hogy mire van szükségünk, mire nincs. Működött az immunrendszer. 2023 sikerekre kiéhezett embere mindent megragad, amit első látszatra sikernek tud elkönyvelni társadalmi vagy egyéni téren egyaránt, függetlenül annak valódi eredetétől, értékétől. Aztán amikor jönnek a „nehezebb idők”, a Jamie Lee Curtis népéhez tartózóktól cserébe azt hallgathatjuk, hogy „ha a zsidó értékeket kivonnánk a magyar kultúrából, nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”.
Ezt a kiszolgáltatottságot és a felesleges köröket elkerülendő vissza kellene térni ehhez az egyre inkább háttérbe szoruló tisztánlátáshoz, az életerős magyar kultúrát ugyanis nem ingatag mocsárra, hanem erős cölöpökre és biztos talajra kell építeni. Ezt pedig csak szívós munkával, rátermettséggel és olykor a konfrontációk nemes vállalásával lehet csak megteremteni.
Tiszta látásmódot! Tiszta magyar kultúrát!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
