A fellelhető forrásokat, tényeket, a vallást és a jogot, valamint a római és a zsidó történelmet alapul véve az alábbi írás egy semleges, elfogulatlan, tárgyilagos elénktárása Jézus perének és keresztre feszítésének. Mi volt a vád, mik a vélt bizonyítékok, mi a hivatkozási alap és mi a motiváció? Mihez volt joga a rómaiaknak, mihez a zsidóknak? Milyen politikai eszközökhöz és a mai korban is meglévő manipulatív módszerekhez nyúltak a vádlók az eljárás lefolytatásakor? Zsarolás? Nyilvánosság ereje? Tömegpszichózis? Széles a tárház napjainkban is.
A fellelhető forrásokat, tényeket, a vallást és a jogot, valamint a római és a zsidó történelmet alapul véve az alábbi írás egy semleges, elfogulatlan, tárgyilagos elénktárása Jézus perének és keresztre feszítésének. Mi volt a vád, mik a vélt bizonyítékok, mi a hivatkozási alap és mi a motiváció? Mihez volt joga a rómaiaknak, mihez a zsidóknak? Milyen politikai eszközökhöz és a mai korban is meglévő manipulatív módszerekhez nyúltak a vádlók az eljárás lefolytatásakor? Zsarolás? Nyilvánosság ereje? Tömegpszichózis? Széles a tárház napjainkban is.
“Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették…”
(Niceai hitvallás)
Az első mondatom többszörösen bizonyított tényt tartalmaz. Ez a kiinduló- és végpont, ebből következik a kérdés: Ki a felelős Jézus kereszthaláláért? Erre a kérdésre keresem a választ… A második mondatom az elfogultságé: “Tudom, hogy az én megváltóm él.” (Jób.19,25) Az elfogultságom egy olyan elkötelezettség, amely nélkül nem mondhatom el gondolataimat. Így elfogult vagyok, mégis tárgyilagos leszek.
Nyilván szerénynek kell lennem, mert még átívelni és a lényeget kiemelni is különösen nehéz ilyen témában.
Jézus perének megítélése elsődlegesen nem a hit kérdése. A transzcendens világban való meggyőződés vagy ateista felfogás a per szempontjából közömbös. Az élő Isten létezésének vallása, vagy tagadása, hasonlóan a genézis vagy az evolució elfogadása a témában indifferens. Jézusnak, mint halandó embernek a megfeszítése a nyilvánvalóan befolyásoló történelmi, politikai és vallási háttér mellett elsődlegesen jogi kérdés.
Róma alapításától a jézusi korig mintegy 800 év telik el. A latin és szabin törzsek a kedvező lehetőséggel élve északon megtörték az etruszk királyok uralmát és Itáliában gyors hódításba kezdtek. Államformája előbb királyság Kr.e. 510-ig, majd az elűzött utolsó király, Tarquinius Superbus után köztársaság lett, amely klasszikus aranykorként mintegy 1000 évre biztosította az állami intézmények létrejöttét. Szenátus, néptribunok, conzulok, cenzorok, prétorok, aedilis curullis tisztsége a császárság idején is megmaradt. A jól szervezett hadsereg, a területszerzések, Korzika, Szicília, Afrika, Gallia, Achaia, Szíria, Pannónia és a többi provincia beépülése megújított rendszert igényeltek. Róma jellemzően meghagyta a meghódítottak közigazgatását, vallási életét, de a légiók feltöltését biztosítani kellett és ehhez az adó megfizetéséből nem engedett.
A főhatalomért vívott harc kiéleződött, a triumvirátusok tagjai már egyeduralomra törtek, majd J. Caesar átkelt a Rubiconon és köztársaság erői csak átmeneti sikereket értek el. (Kr.e. 44.)
A nagy birodalom erős központosítást igényelt, és ezt köztársaság intézményeinek meghagyása és a római polgárjog egyre szélesebb megadása mellett a császárság biztosította. Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius és Néró kora még az állam és jog fejlődésében az előrelépés feltételeit hordozta, de megjelentek már a visszafordíthatatlan válság jelei is a birodalom életében.
Különös, de Nagy Konstantinuszig nem alakult ki egységesült istenkultusz. A rómaiak, mint a területeiket, az isteneiket is úgy lopták el másoktól, a legtöbbet a görögöktől, és átnevezték őket saját tetszésükre. Így lett Zeusz Jupiter, Héra Junó, Pallasz Athéné Minerva, Ares Mars, Posseidon Neptunusz és így tovább. Az istenek az Olimposzról római szentélyekbe költöztek és szolgáltak az emberek által meghatározott munkamegosztás szerint. Végül is ebbe a hit nélküli formális világba tört utat magának a kereszténység.
Ez a jog a közfelfogással szemben nem egységes, aszimmetrikus fejlődés jellemezte. Élesen elvált a corpus juris civilis és a jus publikus. Előbbi a magánjog, az emberek egymás közötti személyes, családi és vagyoni viszonyait rendezte, továbbá átfogóan és részletesen szabályozta az árucserét, lényegében a rómaiak fogyasztói világát. Jellemző például Sempronius vacsorája Luciával, avagy az osztriga jogvitája a Forum Romanumon.
A római jogtudósok Ulpianus, Gaius, Paulus, Modestinus, Papinianus kidolgozták a Digesztákat, Jusztiniánus császár idején kodifikálták a törvényeket. Ez a római jog lett recipiálva az európai jogba a Kammers Gerichts Ordnunggal 1495-ben, és lett a Tripartitum része és magyar joghallgatók nehéz stúdiuma.
A római közjog jóval alacsonyabb szinten maradt. Erejét a hatalom és nem a jogtudósok adták. Ebbe tartozik a témánk szempontjából lényeges büntető jogi szabályozás is.
A királyságot megelőző korszak a Bírák kora – törzsi vezetők, nemzetségfők meghatározó időszaka, majd a királyság , amelyben Saul a filiszteusok elleni harccal, Dávid a központosítással, Salamon a konszolidációval tett sokat. Következett az asszírok támadása, babiloni fogság Kr.e. 597-538 között, majd Kürosz perzsa király megdöntötte a babiloni birodalmat és engedélyezte a zsidóknak a visszatérést.
Nagy Sándor hódításai, majd a hellenizmus a zsidókat közvetlenül érintette és állandó harcra szorította. Ebbe illeszkedett később a Makkabeusok lázadása, amelynek célja az volt, hogy a vallási vezető irányításával önálló zsidó állam jöjjön létre. Mattatiás főpap és fia, M. Júdás, majd I.Hürkanosz vezetésével meghódították északi Galilea irányából déli irányban Szamáriát, az ősi földet, Júdeát és Idomeát. Ekkor már Hasmoneusoknak nevezték magukat.
Következett a nem zsidó, hanem edomita származású Heródes (Kr.e. 37 – Kr.u. 4-ig) király bábállama. Kettős célja volt megfelelni a rómaiak elvárásainak és a zsidók vallási érzékenységének. Városokat épített: Cezariát, Massadát, Jeruzsálemben új templomot, és saját palotát, erődöt. Élete végén a betlehemi gyermekgyilkolás jelzi, hogy minden kontrollját elveszítette, lelki és testi bajoktól szenvedett. Fiainak negyedes királyságokat örökít. Antipászra Galileát és Pereát, Arkhelaoszra Júdeát és Szamáriát, Fülöpre Itureát és Trakhonitiszt hagyta.
Mindeközben Róma egyre agresszívabb hatalomérvényesítésre törekedett, amelynek későbbi része a zsidó háború (Kr.u. 66), amely során Vespazianus császár Titusz fiával elpusztította Jeruzsálemet és a templomot.
A héber biblia (Tanakh), a Tóra, és az Ószövetség szerint is Isten szövetséget kötött az ősatyákkal arra, hogy a zsidókat választott népévé fogadja és elvezeti a népet az Ígéret földjére a Kánaánba. Ez a terület a mai Izrael, Jordánia, Libanon, Szíria nyugati része és a Sínai-félsziget.
A zsidó vallás lényegi összegzése a Tóra, Mózes 5 könyve, és a szóbeli hagyományokat leíró Talmud, amely a zsidók életének minden területére kiterjed, az emberek egymás közti viszonyait szabályozza. A II. századig 120 teológus és jogtudós megalkotta a Tórára épülően a Misnát, amely kérdés-felelet formában rögzítette a vallási és világi törvényeket.
Zsidó vallás monoteista és az Ószövetség által megígért Messiást földi hatalommal felruházott Isten felkent küldöttjeként várta és ma is várja. Jézust nem fogadta el Isten megtestesülésének, álmessiásnak tartotta. A messiási eszme politikai tartalmat vett fel, a Messiástól a függetlenség visszaállítását remélte, amire az ellenségét is szerető Jézus alkalmatlan volt.
Amíg a zsidó jog közvetlenül a Tórára vezethető vissza, addig a római jog az állam létéből következik. Somogyi Alfréd teológus, egyházjogász szerint a zsidó jog nem jog, hanem vallási és erkölcsi szabályok összessége.
Igaz, jogi norma felépítése mindkét jogban hasonlóan hipotézis + diszpozíció + szankció , de a zsidó jogi norma mindig az Istentől kapott törvényre visszavetít.
A zsidó jog fejlődésében egyetlen kohéziós erő a vallás volt, amely az identitás megőrzését biztosította, ezért a szekuláris jog vallási joggá alakult, amelyen belül a farizeus jogfelfogás volt a meghatározó. Ez a vallási elit érdekét kiszolgáló szabályok szigorú betartatását célozta. Megkérdőjelezhetetlen morális fundámentum a sinai kinyilatkoztatás, amelyben Mózes és a próféták jelekben látták Isten jelenvalóságát és az írott és a szóbeli hagyományból felépülő Tóra lett a jogi teológia alapja.
Ártatlanság vélelme. A zsidó jogban az eljárásnak a felmentés reményében kellett indulnia. A római jogban is mindenkit ártatlannak kellett tekinteni az ellenkező bizonyításáig.
Az “in dubio pro reo” elve szerint mindkét jogban kétség esetén a vádlott javára kellett dönteni.
Az “unus testis nullus testis” a zsidó büntető jog sine qua nonja. Azt jelenti, hogy a bűnösség megállapításához legalább két olyan tanúvallomás kellett, amelyik a vádat illetően a legapróbb részletekben is mentes az ellentmondásoktól. A rómaiaknál egy tanú vallomása is elegendő volt ehhez.
A törvény előtti egyenlőség a római tartományokban kivételekkel érvényesült: felségárulás, az állam elleni bűncselekmények és az emberölés esetében a római magisztrátus kizárólagos joghatósággal járt el. A zsidóknál a többi ügyben a Szanhedrin volt az illetékes.
Kontradiktórius eljárás nélkül a nem római polgárokkal szemben a rendes eljárás keretén kívül – extra ordinem – hozta meg a döntését a római hatóság.
A vizsgálati szakasz és a törvényes vád alapján lefolytatott eljárás elkülönülése mindkét jog sajátossága. A szóbeliség, a közvetlenség és a nyilvánosság előtti védekezés joga adott volt és érvényesült.
A causa mortis (halálbüntetés kiszabhatósága) a zsidó jogban szélesebb körben, szakrális bűncselekményre is kiterjedt (pl. istenkáromlás, sabbat megsértése), a rómaiak az állam elleni bűncselekményre és emberölésre alkalmazták.
A ius gladii (pallosjog) alapján általában elfogadott tétel, hogy a zsidók a szakrilégius bizonyos eseteiben, tettenérést követően, ha nem volt jelen római hatóság, megkövezhették a vádlottat. Igaz ellentmond ennek János 8, 7b: „Aki bűntelen közületek, az vesse rá az első követ.”
Privilegium paschale a húsvéti kegyelmezés joga. A Tórából sem az eljárási, sem a végrehajtási kegyelem nem vezethető le. A zsidók a büntetést isteni természetűnek tartották enyhítés, illetve kegyelmezés nélkül. Pilátus a rendkívüli eljárásban kötetlenebb forma mellett a magisztrátus uraként a vádat ejthette, kegyelmet adhatott a vádlottnak. (Tehát Jézus esetében az abolitio publicát a helyi szokás szerint ajánlotta fel Pilátus.)
A büntetés célja a zsidóknál a speciális prevenció: megjavítás, a generális prevenció: társadalom védelme, harmadlagosan pedig Isten kiengesztelése.
Büntető-eljárási specifikum, hogy a zsidó jognak fel kellett menteni a vádlottat, ha minden bíró a bűnösség mellett szavazott, mert nem döntésképes az a testület, ahol a vádlott iránt egy szívben nem ébred fel az irgalom. De legalább két szavazattöbbséggel kellett a bűnösséget kimondani és csak a következő munkanapon lehetett az ítéletet kihirdetni.
(A befejező, 2. részben kitérünk a szóban forgó konkrét eset, a Jézus-per kronológiájára, a feljelentésre, az előzetes nyomozati és vizsgálati szakaszra, a tárgyalásra és az ítéletre (a szerk.).)
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
