A feltámadás igencsak próbára teszi a hitünket – tartja Sánta Imre református lelkész. Szerinte a megpróbált keresztény ember számára is az egyik legnagyobb titok, amellyel valójában nem tudunk mit kezdeni.
– Meglehetősen megosztott az emberek üres sírral kapcsolatos vélekedése, viszonyulása, sokan irtóznak egy ilyen látványtól. Miközben az üresség egyfajta reménytelenséget is képes gerjeszteni, Krisztus feltámadása esetében épp új kezdetet jelent. Valóban ennyire nehéz üggyel van dolgunk? – Nem feltétlenül, ha elfogadjuk, hogy a húsvét épp az üres sírról szól. Nyilván nem úgy kell elképzelni, mint a mai sírokat a mi kultúrkörünkben, a zsidók temetkezési szokásai abban az időben teljesen mások voltak. Sziklába vájt, barlangszerű képződményt kell elképzelni, amelyet sírhelynek alakítottak ki és egy nagy kővel zártak el. A húsvéti történet onnan indul, amikor az asszonyok azzal szembesülnek, hogy a kő – amelyet emberi erővel lehetetlen lett volna elmozdítani – nincs a sír bejáratánál. A sírkamrába benézve pedig nem találják Krisztus testét. Fontos „részlet”, hogy magának a feltámadásnak nem volt, nincs tanúja. Jézus gyógyításainak voltak szemtanúi, az evangélisták, a tanítványok le is írták a csodatételeket. Tanúskodás ebben az esetben csak az asszonyok vagy Péter részéről történhetett, ők találták üresen a sírt. És akkor idéződik fel a tanítványok emlékezetében, hogy Jézus ezt előre megmondta. Ott van hát az üres sír és Krisztus szava: ez a két dolog kellett a felismeréshez, hogy itt most a feltámadással szembesülnek. Márpedig a feltámadás a megpróbált keresztény ember számára is az egyik legnagyobb titok, amellyel valójában nem tudunk mit kezdeni, mint ahogy kezdetben a tanítványok sem tudtak.
– Ezek szerint nemcsak Tamásra lehetne ráragasztani a hitetlen jelzőt? – Mi, emberek elsősorban a tapasztalatokra, a tapasztalati úton szerzett ismereteinkre szeretünk hagyatkozni, azok szerint magyarázni a dolgokat. Akárcsak Tamás, aki nagyon emberi módon, hasonlóképpen kételkedett, szoktuk is szidni érte, nem véletlenül ragadt rá a hitetlen jelző. Ő bizony nem hiszi Jézus feltámadását, és ezzel nagyon is emberi gondolatokat, érzéseket fogalmaz meg. Az üres sír látványa azonban maga a tapasztalati út.
– Tamás kételkedése nyilván klasszikus, azt szokták mondani, hogy a kételkedés viszi előre a világot. Lelkészi-emberi minőségében hogyan igyekszik érthetőbbé tenni az emberek számára, hogy a kételkedő ember nem feltétlenül pária? – Amit az ember nem ért, annak a megértésére törekszik. Emiatt születnek az összeesküvés-elméletek is, Jézus feltámadásával kapcsolatosan is jócskán adódtak hasonlók. Az egyik a Szentírásban is megjelenik, miszerint a tanítványok tulajdonképpen ellopták Krisztus testét, és utána kezdték terjeszteni a feltámadásos változatot. A feltámadás, az üres sír azonban olyan dolog, amit csak hittel lehet elfogadni, illetve csak hittel lehet meggyőződni annak valóságáról.
– A hitről viszont Pál apostol is azt mondja, hogy Isten ajándéka. Vagy van, vagy nincs… – A hit nem állandó tényező az ember életében. Vannak esetek, amikor meggyengül a hitünk, amikor kételkedünk bizonyos dolgokban, amikor kísértések, próbatételek elé kerülünk. Amikor a csúcson vagyunk, amikor úgy érezzük, le tudnánk hozni a csillagokat az égről, megerősödik a hitünk. A keresztény embernek is állandó edzésben kell lennie, hogy a hitét szinten tudja tartani. Vagy ami még jobb: hogy erősíteni tudja azt a hitet. A feltámadás esetében ez különösen kiemelendő, hiszen hit nélkül képtelenek vagyunk elfogadni, megérteni. És itt most nem csak a Krisztus feltámadására gondolok, hanem a saját feltámadásunkra is. Átvitt értelemben szinte naponta fel kell támadnunk, adódnak olyan történések az életünkben, amelyek következtében fontos állandóan megújulni, új energiákat nyerni. A feltámadás igencsak próbára teszi a hitünket.
– A lelkészeknek jelentős részben olyan emberek lelkét kell megpróbálniuk nyitogatni, akik „járunk templomba, mert így neveltek, mert így szokás” típusú vallási szocializációban nőttek fel. A másik felét viszont fiatalok, gyermekek képezik, akik a majdani utánpótlást jelenthetik. Teljesíthető küldetés? – A szekularizálódó társadalom nem feltétlenül kedvez e küldetés teljesítésének. Nekünk, lelkészeknek, általában az egyháznak az a feladata, hogy minél több embert igyekezzünk Isten felé vezetni. Megmutatni számukra az Isten felé vezető járható utat. Nyilvánvalóan mindenkit a benne lévő hit juttathat majd el oda, hogy életét Istennel való közösségben élje meg. Sem én, sem az egyház nem tud hitet adni, legfeljebb megmutatja az oda vezető utat. A Szentlélek ajándékával bárki elindulhat feléje, de ez még nem jelenti azt, hogy rá is tud lépni a hit útjára. A hit viszont járhatóvá teszi a számára. Mi ebben a folyamatban csak eszköz vagyunk.
– Sokunk meghatározó húsvétélménye a locsolás, ami remek közösségi együttlétet is biztosít, de nyilvánvalóan nem ez a dolog lényege. Csakhogy ezt egy gyermeknek igen nehéz elmagyarázni, megértetni, elfogadtatni vele. Önnek sikerül? – Az ember igyekszik Isten-élményeit kivetíteni valamilyen formában. Ebből fakadóan születtek meg a karácsonnyal vagy húsvéttal kapcsolatos szokásaink – és itt most nem kimondottan népszokásokra gondolok, vagy a locsolásra, hanem kisebb közösségekben, családokon belül élő sajátos szokásokra is, amelyek kimondottan egy-egy ünnephez kötődnek. Attól kezdve, hogy mit fogyasztunk ebédre, egészen addig, hogy a család együtt van szűkebb vagy bővebb körben. Ezek lassan most már kimaradnak. Sajnálattal kell megállapítanom, de a népszokásaink kimaradásához hasonlatosan a családokban is egyre kevésbé érhető tetten az ünnepnek, az Isten-élménynek ez a fajta megélése. Holott tulajdonképpen erről kellene szólnia az ünnepnek. Rengeteg olyan dolog van, amely elvon ezektől a szokásainktól, akár a locsolástól is. Helyükbe újak lépnek, amelyek meggátolnak abban, hogy kivetítsük az isteni élményünket, azokat a megtapasztalásokat, amelyeket a hit útján szerzünk.
– Ön milyen módon fedezte fel azt a bizonyos utat? – Tizenhárom éves voltam, a szüleim elküldtek konfirmálni, a gyermek, a serdülő pedig elindult, mert ezt végig kell csinálni. És egyszer csak azzal szembesült, hogy kezdi érdekelni a dolog. Azok közé tartoztam, akik bevágták a kátét, és nem feltétlenül azért, mert meg kell tanulni. Ezt bizonyára Incze Sándor lelkipásztor, Sanyi bácsi is felismerte, mert amikor a konfirmáció előtti napon, a főpróbát követően jöttünk lefelé a szemerjai temető lépcsőin, egyszer csak a vállamra tette a kezét, és megkérdezte: volna-e kedved teológiára menni? 1988 júliusát írtuk. Már nem emlékszem, mit válaszoltam, de a kérdést ma is pontosan fel tudom idézni. A nagy fordulatot egy másik nagy fordulat, az 1989. decemberi hozta. 1990 nyarán egy napon apám hazajött munkából, és hozta az újságot, hogy ne, indul a Kolozsvári Református Kollégium. Én akkor a tizedik osztályba készültem, hallani sem akartam arról, hogy oda menjek. Mikós diák voltam, matek–fizikán, mérnöknek, orvosnak, kémikusnak, nem tudom, minek készültem, de mindenképpen reálpályára – és fociztam. De aztán érvényesült az apai akarat, én meg fokozatosan ráébredtem, hogy megtaláltam az utamat.
– Az ön olvasatában melyik a legfontosabb húsvéti ige? – Én Uram és én Istenem.
– Valami Tamás? – Igen. Tamást mindig is nagyon közel állónak éreztem magamhoz.
Sánta Imre Református lelkész, 1975. január 2-án született Sepsiszentgyörgyön. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, ott érettségizett 1993-ban. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben diplomázott 1998-ban, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem pasztorálpszichológiai szakán folytatott mesteri tanulmányokat. Szolgálati helyei: Sepsiszentgyörgy–Szemerja (1998–2000, segédlelkész), Illyefalva (2000–2001, segédlelkész), Windsori (Kanada) Független Magyar Református Egyház (2001), Ikafalva (2001–2006), Bikfalva (2007–2018), Szotyor (2019 óta). Nős, két gyermek édesapja.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
