Jehósua Szabadító Jézus neve ősei nyelvén. Úgy is élte földi életét, a latin mondás szerint: nomen est omen –a név előjel, program. Szabadítónak jött, és Szabadítóként harcolta végig a nagyhét vagy szent hét összes sanyarú próbatételét. Szabadítóként támadt fel. Az Egyetlen Szabadítóként, aki nem fegyverrel, hanem Igével, Logosszal lett bajvívónk és hadakozónk.
Új tartalmat, formát adott a földi küzdelmeknek: mennyei beteljesülést ígérő távlatokkal, nem pedig megalázó békekötésekkel, melyek már a következő háborút is magukban rejtik. „Békefenntartói” ma is az angyalok, a szellemi lények, méghozzá mennyei seregek sokasága, akik az Ő békességének be- és fenntartására ügyelnek. „Az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek” (János 14,27).
mindennemű – az eredeti turbetur latin szó szabad fordításaként – turbulenciától, felpörgéstől, túlpörgéstől képes megmenteni. Mert Jézus ebben is Jehosua, Szabadító: egzisztenciális- és kenyérgondok okozta nyugtalanságoktól, félelmektől, betegség vagy feldolgozatlan bűnök keltette turbulenciától, a mai világ versenyszférájában veszélyesen terjedő kiégéscsapdáktól is.
Ahogyan Reményik Sándor fogalmazta, ráérezve Jézus békességhozó Igéinek a lényegére: „Nincs nyugalom, nincs nyugalom, – a szív, Amíg ver, mindörökre nyugtalan. De mindörökké nyughatatlanul, Istentől mégis Békessége van”. Sőt, az Ő békességteremtő szava, Ige-terápiája a nyugtalanságot is képes elvenni. Ezért pótol Ő mindent, de Őt nem pótolja semmi és senki.
Sok évvel ezelőtt beszélgettem a Magyar Rádió stúdiójában interjúkészítés után Gyökössy Endrével. Elmondtam Bandi bátyámnak, hogy néhány előadást hallgattam Bécsben Viktor Frankl-tól, logoterápiájának, beszédterápiájának módszereiről. És akkor vetettem fel a Pagodában: miért nem gondoljuk át és fogalmazzuk meg az Ige egyházaként, a Logosz eklézsiájaként a Logosz-terápia, az Ige-terápia módszertanát. Válasza ez volt: – Valójában minden jó igehirdetésben, minden segítő, tanácsoló beszélgetésben ez történik, kimondva-kimondatlanul is. De – tette hozzá – igencsak hasznos lenne karakteresen megfogalmazni az Ige teológiájából következő Ige-terápiát, a Logoszból táplálkozó evangéliumi Logosz-terápiát.
Ebben a múlandó és örök, a véges és a végtelen, a földi és a mennyei valóságok közötti elképesztő mozgástérben és mozgásban rejlik éberségének egyik magyarázata. Mozgásterápia, imaterápia, Ige-terápia hármas, félelemoszlató ölelésében. Hármas-egy szent gyógymódban.
Meg is jegyzi Lukács: „Nappal a templomban tanított, éjszakánként pedig az Olajfák hegyére ment, és ott töltötte az éjszakát. Kora reggel az egész nép hozzásietett, hogy hallgassa őt a templomban” (21,37-38). Megérezték talán, hogy az egész nagy húsvét előtti jeruzsálemi forgatagnak, felfokozott pászka-húsvét ünneplésnek nem a megszokott hete bontakozik ki? Átérezték az Ő Logosz-Ige-terápiájának újdonságát és erejét? Márk jegyzi fel Jézus beszédének, szavának, tanításának teljhatalmáról: „Álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (1,22). Potestasspiritualis – személyes lelki teljhatalommal (W. Barclay). Tekintélye, autoritása nem külső, hanem belső, sőt „túlnani-felső”, azaz isteni vonzásából fakadt. Megérezték, megsejtették benne a választ életükre, nyomorúságaikra, sőt nemcsak a választ, hanem a szabadító hatalmat, erőt is ezekből. Jézus nem magyarázgatta a dolgokat, hanem terápikus érintésekkel, keze rájuk helyezésével, földi és mennyei kötésekben, kiterjedésben működő, talpra állító Igéket ajándékozott, s új élet sarjadt az Őt hallgatókban, követőkben. Ezért is fogalmazhatott Simon és háza népe így: „Mindenki téged keres” (Márk 1,37).
Sem Jézus élete, sem szavai nem légüres térben folytatódott, illetve hangzottak el. Mindig ott voltak azok, akik a debreceni ének kezdő szavaival „álmélkodással csudáljuk” módon szinte tolongtak Jézushoz, templomban és azon kívül, fenn az Olajfák hegyén és útközben, csak hogy beigya lelkük az élet tiszta forrásvizű Igéit.
De ott voltak azok is, akik részben politikai megfontolásból reszkettek attól, hogy „fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig” (Lukács 23,5). Meg azok, akik istenkáromlónak tartották, a Szanhedrin emberei is, akik később a főpappal az élen, megszaggatták ruhájukat és így fogalmaztak: „Istent káromolta!…Méltó a halálra” (Máté 26,65-66).
Minden ott remegett a levegőben még a megvalósulás előtt, mint forróságban a vibráló lég. És a lelkekben is lecsapódott ez. Nagyszerda a végzetes döntés meghozatalának az előkészülete. Az úgymond történelmi tévedésként megfogalmazott „istengyilkosság” végrehajtásának a gondolata.
De szükséges abszolút egyértelművé tenni: ez a teológiatörténeti téveszme, az „istengyilkosság” vádja azért végzetesen hazug, mert Istent nem lehet meggyilkolni, s ezt Jézus egyetlen zsidó kortársa sem merte így gondolni! Ez legalább akkora blaszfémia, mint amivel Jézust vádolták. És ebből az ítéletből antiszemitizmust gyártani, szintén a legnagyobb történelmi tévedések hamis logikája. Jehosuát, a zsidó Mária fiát ítélték halálra, aki vallási túlbuzgóságuk mérlegén átlépte a Tóra által mindenképpen tiltott és féltőn őrzött, az istenkáromlást meghatározó első három parancsolatot.
A „csaló és a lázító” vádja Jézussal szemben a vallási és a szakrális önvédelem túlhajtása volt. A körülmények által adott személyektől, papi és helytartói személyektől függetlenül is beteljesülésre szánt döntés volt ez, ami viszont nem a Nagytanácsban, hanem az égi, mennyei tanácsban született meg világmegváltási esélyként, az atyai szív végtelen szomorúságában és egyszerre a bűnös emberiséget szánó végtelen szeretetből, így próbálva gyógyítani és renoválni az emberi ősbűn által megsértett és felborult Isten-ember egyensúly helyreállítását. A jézusi golgotai elégtétel az egész emberiségért történt.
Tehát mindaz, amit a zsidóság akkor tér-idői keretekben és vallási törvényeikhez féltékenyen ragaszkodva megtett, valójában az isteni „kell” végrehajtása volt, a kozmikus, az egész teremtett világ bűntől történő megszabadításának Jehosuás=Jézusos kiengesztelő áldozati cselekménye. Ez a megváltás drámájának és fenségének egyértelműen maradandó kétarcúsága, „örök feszültsége”. Ez nem enyhíti, de segít értelmezni Izrael elöljáróinak vétkességét az ártatlan vér kiontásban, s nem is igazolja az istengyilkosság antiszemita gyűlöletben fogant vádját sem! Lássuk be egyszer végre: Izrael hű fiai, törvényféltő követői nélkül nem lehetett volna Golgota, de Örökkévalójuk nélkül feltámadás sem. Nagy szellemi és lelki dilemmába kerültek nagyhéten a zsidók is. A megváltás kétarcú, isteni-emberi drámája nem volt számukra sem puszta 30 ezüsttel elintézhető ügylet. A nagyszerdai dilemma a történelem végéig ott ég sokak lelkén, amiből valamit Máté szavai is érzékeltetnek: „Összegyűltek a főpapok és a népe vénei Kajafás főpap palotájában, és elhatározták, hogy Jézust csellel elfogják, és megölik. De ezt mondták: Ne az ünnepen, nehogy zavargás legyen a nép között” (26,3-5).
Zuhanó, nehéz kőként gyorsulnak fel az események… Izrael és Isten Fia, Dávid Fia drámájának beteljesülése felé sodorva a világtörténelmet.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
